Főkép

Szeretem a sci-fi műfaját, rendszeresen olvasom is a kategóriába tartozó regényeket. Elég jól ismerem mind a külföldi, mind a magyar szerzők műveit, bőven akadnak kedvenceim közöttük, a regény szerzőjének nevét mégsem hallottam eddig, sőt, az eléggé különleges címet viselő kiadványra is csak teljesen véletlenül figyeltem fel a könyvheti megjelenések között. Pedig Kovács Ákos már nem elsőkönyves író, előző (ténylegesen is az első) regénye, a Vágyálmok ligája 2010-ben jelent meg, és 2011-ben elnyerte az Európai Science Fiction Társaság első könyves íróknak járó díját. Hogy miért nem hallottam róla eddig? Erre nincs válaszom.

 

Vagyis nem olvastam a díjat nyert írást, ezért annak a tesztelésére, hogy a folytatásnak is tekinthető történet mennyire olvasható különálló regényként, tökéletes alanynak bizonyultam. Most pedig nincs más dolgom, mint összefoglalni és megosztani a benyomásaimat. Előre csak annyit mondanék, hogy bár a történet jó, érdekes és kifejezetten élvezetes olvasmány, mégis nagyon nehéz megfogalmaznom azokat az érzéseket, amelyeket bennem keltett.

 

Egy olyan jövőben járunk, ahol az emberiség világokat hódított meg, birtokba vette a Naprendszert, de még többre vágyik. A Menedék ellen elkövetett robbantások elkövetői, Nicholas Tran és a felesége megosztják féltve őrzött titkukat a lányukkal, Melissával. A szülők halálát követően a lány az egyetlen, akitől a gátlástalan egyházi vezető, Art Gruwell tart, ezért terroristának kiálltja ki a megrémült fiatalt, aki csak annak köszönheti az életét és viszonylagos szabadságát, hogy a fejlettebb létformák őt választották ki az elkövetkezendő események egyik fontos szereplőjének. A cél nem más, mint a gátlástalan egyházi vezető megfékezése és a vészesen közelgő katasztrófa megakadályozása. Most biztosan sokan felszisszennek, és arra gondolnak, hogy már megint egy újabb ifjúsági regény, pedig egyáltalán nem így van. Nincs olyan cselekmény a könyvben, amely indokolná ezt a besorolást és teljes magabiztossággal kijelenthetem, hogy egy humorral és kalanddal átitatott, a vallási fanatizmust is bemutató, vérbeli sci-fi regényt olvashat az, aki a kezébe veszi ezt a kötetet.

 

Ha már a vallásnál és annak történetbefolyásoló hatásánál tartunk, mindenképpen meg kell említenem, hogy ez volt a regénynek az a része, amely részemről a legtöbb figyelmet igényelte olvasás közben, és mégsem teljesen értettem meg a felépítését, a működését. Az események alakulása során úgy éreztem, hogy tisztult a kép, de sajnos a regény végére sem lett teljesen érthető számomra az Art Gruwell által irányított egyházi és világi hatalom összefonódása, és annak minden részlete. Az egy kézben összpontosuló hatalom és a vezető álságos, erkölcsi aggályoktól mentes cselekedetei nem csak az események főszereplőit zavarták össze, hanem engem is. Ahogy az is csak egy idő után derült ki, hogy az Áradás Krónikája nem más, mint a vallás alapját jelentő útmutató, a szertartásokat részletesen leíró gyűjtemény, amelynek nyoma veszett.

 

Rengeteg a regényben az egyedi kifejezés (dinarók, Navett kör, Csillámkör, Briolett kör, Fénygárda, Gyémántflotta, tinderill, kehelyhozó, pulzárhuszár és még hosszan sorolhatnám), amelyek értelmezéséhez, illetve a folyamatos információfrissítéshez igencsak elkelt volna a kötet végén egy szószedet és magyarázat.

 

A nehézségeken túlhaladva ideje beszélni a regény pozitív, kalandos, humoros, kissé misztikus és persze a sci-fi könyveknél alapnak számító tudományos oldaláról is. Alapvetően a regény veszélyes és izgalmas kalandok sora, menekülés és válaszok keresése, az események folyamatos változása, amelyeket legfőképpen a lányt és a társait irányító létforma próbál kihámozni a jövő kusza rengetegéből. A szereplők jó kedélyű és mindenre kapható figurák, de számomra a fejlettebb entitások humora jelentette az igazán különleges és élvezetes olvasmányt. Mert képzeljük el a deus ex machina egy olyan formáját, amely nem egy egyszeri, mindent megoldó beavatkozást jelent, hanem apró lépésekkel, információkkal irányít egymástól függetlenül több szereplőt a végkifejlet, a mindenre választ adó megoldás felé. Az csak ráadás, hogy a helyzet komolysága ellenére minden alkalommal megmosolyogtam az irányítási technikát, a Terelgető és a Reszketeg közötti kommunikációt.

 

Az író nagy hangsúlyt fektet arra – és tulajdonképpen ez adja a regény alapját –, hogy bár az ember meghódította a világegyetemet, de alapvető jelleme nem változott: továbbra is hatalomra éhes, önző és felelőtlenül pusztít maga körül, a saját céljai elérése érdekében feláldoz mindent és mindenkit, semmibe veszi a következményeket. Art Gruwell tipikusan ennek a hozzáállásnak a megtestesítője: gátlástalan, törtető és erkölcsi korlátoktól mentes, a romlottság, az ártó szándék és a hatalomvágy a vérében van. Amikor a tér és idő szerkezetét megbontó űrfegyver „mellékhatásaként” a fejlettebb létformák felfigyeltek az emberiségre, majd később Gruwell tudomást is szerez erről, akarattal hozza létre újra azokat a körülményeket, amelyekkel ismételten a bolygó közelébe vonzza a lényeket. Tervei vannak, nagyra törő tervei, amelyekhez szüksége van az entitásokra, és amely végül is elindítja a regénybeli történéseket.

 

Az eredendő gonoszság megtestesítőjével szemben természetesen csak az önfeláldozásra is képes jóság és a szívből jövő bátorság szállhat szembe. Talán sablonosnak tűnik a szituáció, de a kalandok és a technikai magyarázatok mellett egyáltalán nem tűnt annak a történet.

 

A szerző stílusa nagyon jó, a történet összetett, ugyanakkor olvasmányos is, a cselekményvezetés kellő izgalommal és gondolkodni valóval szolgál az olvasó számára. A több szálon futó, több nézőpontból végigkövetett események során feltáruló információk lassan, de minden kétséget kizáróan fonódnak össze a történet végére és eredményezik a nem mindennapi befejezést. Bár vannak sablonos elemei, a történet egésze mégsem az. Sőt, a fejezetek között elhelyezkedő éteri közjátékok kifejezetten alkalmasak a kíváncsiság felkeltésére és az események megbonyolítására.

 

Nem tudom, hogy ha olvasom a szerző előző regényét, a Vágyálmok Ligáját, akkor mennyivel lett volna érthetőbb számomra a társadalmi és hatalmi rendszer felépítése, de az ez irányban bennem maradt értetlenséget leszámítva a regény tényleg olvasható és élvezhető önálló írásként. Aki tehát olyan helyzetben van, mint én, és nem ismeri az előzményeket, nyugodtan kézbe veheti ezt a kötetet. Ezen kívül pedig ajánlom minden hazai sci-fi rajongónak, mert biztos vagyok benne, hogy mind a minősége és stílusa, mind a cselekménye és mondanivalója kellően pozitív fogadtatásra talál majd. Én meg közben elolvasom az előzményt.