Főkép

Az álmoskönyv szerint kutyás filmet csinálni biztos siker (ha gyerek is van hozzá, akkor meg garantáltan óriási kaszálás várható), és úgy gondolom, nincs ez másként a könyvkiadásban sem - mindig biztos olvasótábora lesz az ilyen témájú regényeknek. Jelen esetben azért némi kétkedéssel gondoltam erre a megállapításra, mert ebben a válogatás kötetben a múlt század huszas-harmincas éveit idéző történetek sorjáznak, ami azért időben nagyon messze van tőlünk. Bizonytalanságomon az sem változtat, hogy James Herriot (eredeti nevén James Alfred Wight) csak 1940-ben kezdett el állatorvosként ténykedni Yorkshireben, regényírásra pedig jóval később, 1970-ben adta a fejét – legalábbis az első könyve ekkor jelent meg. Ezt később még nyolc követte, majd halála után még két válogatás látott napvilágot, az egyik a cicákról, a másik pedig a kutyákról szóló írásokat gyűjtötte egybe.

 

Ez utóbbi idén már harmadszor kerül kiadásra Magyarországon, ami nem csak azt jelzi, hogy kétkedésem ellenére mégiscsak sikeres szerzőről van szó, hanem az olvasók állandó kíváncsiságát is az állatos sztorik iránt. Ami azért is nagy szó, mert hagyományos értelemben Herriot nem rendelkezik mesélői erényekkel, nem nyűgöz le olyan furmányos történetekkel, mint mondjuk Dahl. Valójában nem csinál mást, egyszerűen a vele megesett eseteket meséli el nekünk, minden cicoma vagy szépítgetés nélkül. Elismerem, az eddig leírtak a könyv ellen szólnak, azonban itt is van egy de.

 

Vagyis, hogy minden középszerűsége ellenére ez a könyv jó, mert egyrészt elsőkézből kapunk leírást a hajdanvolt Angliáról, amikor még nem volt televízió, vidéken tájszólással beszéltek az emberek, és a földművelésből élő lakosság nem a magány ellen tartott állatokat, hanem a gazdálkodás nélkülözhetetlen részeként (persze azért városi kedvencek is szerepelnek a kötetben). Menet közben óhatatlanul felbukkan pár tájleírás, gyakorta érezzük a vidéki idill hangulatát, amibe még az is belefér, hogy egy villanásnyira megpillantjuk a völgyet feketére festő gyárkéményeket, mint az iparosodás szomorú velejáróit.

 

Mindez persze csak körítés, hiszen a lényeg a kutyás történeteken van. Ölebek, kopók, pásztorkutyák járulnak elénk, mint valami idő előtti tehetségkutató fellépői, csak ők nem énekprodukcióval, hanem puszta létükkel kívánják lekötni a figyelmünket. Értelemszerűen mind okkal kerül a doktorhoz, ami nem csak arra ad alkalmat, hogy megismerjük egyéniségüket, hol egyszerű, hol bonyolult lelküket, hanem a kutyatartás örömeiről és nehézségeiről is fogalmat alkothatunk. Változatos kóreseteik hol tragikus, hol örömteli véget érnek, és ennek ürügyén a szerző mindig sort kerít a régi gyógymódok hiányosságainak (vagy éppen ellenkezőleg, előnyeinek) ismertetésére, a később megjelenő orvosságok fontosságának hangsúlyozására. Számomra meglepő volt, hogy Herriot minden írás végén röviden összefoglalta a számára fontos tanúságot – ez amolyan kibeszélő, kikacsintó jelleget adott a kötetnek.

 

Ha mást nem is, annyit elért a szerző, hogy kedvet kaptam a többi könyvének elolvasására, és kicsit más szemmel nézek kutyás ismerőseimre. A kutyatartáson pedig még gondolkodom.