Főkép

Hatalmas, kékesen-aranyosan csillogó vízsáv a messzeségben. Aranyló búzaföldek, fehér házfalak, kanyargós ösvények. S a távolban az évszázadok óta büszkén álló piramisok. Ez Egyiptom i. e. 1250 táján, a hettitákat (legalábbis saját maga szerint) legyőző, dicsőséges és dicsőségesen hosszú életű II. Ramszesz fáraó idején. Mint ahogy Tjaru félelmetes erődjének a fényben megcsillanó falai, Per-Ramszesz városának hatalmas jubileumi csarnokai, Junu (Héliopolisz) égbe törő napobeliszkjei, Deir el-Medina szorgalmas munkásfalujának zsongása, Ahet-Aton szellemvárosának tökéletes, bűnös kihaltsága, a karnaki és luxori templomok közti szfinxsétány misztikussága, vagy az Opet ünnepre a Nílus partjára gyűlő, az istenek bárkáinak lelkesen integető és előttük leboruló tömeg jókedve is része ennek az Egyiptomnak. Ezt a valaha volt birodalmat mutatja be a múltba repítő útikalauz sorozat új kötete, az Ókori Egyiptom napi öt debenből.

 

A könyv különleges vállalkozás a hazánkban már négy korábbi kötetet számláló Utazzunk a történelemben! játékos útikönyvsorozatban, mivel ezúttal nem egyetlen várost ismerhetünk meg belőle, hanem egy egész ókori országban kalandozhatunk fel és alá. Megtudhatjuk, hogyan éltek, dolgoztak, ünnepeltek, temetkeztek az ókori egyiptomiak, mit tettek, ha szerelembe estek, megbetegedtek, vagy háborúba kellett vonulniuk. Kiderül belőle, milyen volt az egyiptomi vallás, hogyan művelték a földet a Nílus partjain, mit tanultak, hogyan szórakoztak Egyiptom lakói több mint 3000 évvel ezelőtt. Választ kapunk a kérdésre: miért hívják a fáraót erős bikának? Milyen verssel volt érdemes udvarolni egy szűznek? Mennyibe került egy szamár, egy szoknya vagy egy korsó bor? Miről szólt az ékesszóló földműves meséje? Hogyan készült a biztos tippként ajánlott hajnövesztő szer? Miként lehetett védekezni a vízilovak és a krokodilok ellen? Hogyan épült egy piramis?

 

A szerző hiteles képet fest a sok-sok egyiptomi és görög forrás nyomán, sőt, szellemesen sokszor még azt is tudtunkra adja, amiről a korszak valódi tanúinak fogalmuk sem lehetett: például, hogy Egyiptomban csak 500 évvel II. Ramszesz halála után vertek először pénzérméket…

 

A kötettel egyetlen bajom volt csak. Összehasonlítva a korábbi négy, Rómáról, Athénről, Londonról és Firenzéről szóló társával, messze ez volt a legkényszerítettebben szellemes. Miközben Philip Matyszak és Richard Tames könyveiben a humor fűszerként szolgált egy remek történelmi lakomához, Charles FitzRoy, a Firenze-könyv szerzője pedig tényleg csak épp hogy alkalmazta, érezve, hogy a harsány röhögés nem minden témájához illik feltétlenül, Donald P. Ryannek sikerült teljesen elsóznia vele az egész felszolgált ételét. Annak ellenére, hogy Ryan egyiptológus, régész és számos könyvet írt már szakterületéről (szemben például (Lord) FitzRoyjal, aki „csak” idegenforgalmi szakíró), ebből az Egyiptom-útikönyből valami különös, bántó lenézés bontakozik ki az ókori egyiptomiakkal kapcsolatban. Olyasmi, ami eddig egyik szellemes, ironikus útikalauzra sem volt jellemző. Ha bármely ma is létező népről ilyen lekezelő, semmibe vevő jellemzést engedne meg magának egy valódi útikönyv, az akár diplomáciai bonyodalmakhoz is vezethetne. Ryan szerint az ókori Egyiptomiak korruptak és legalábbis komplett idióták lehettek, akik mindent rosszul csináltak. Lehet, hogy ez a stílustörés irónia próbált lenni, lehet, hogy utalás lett volna arra, ami valóban kiderül a forrásokból: hogy az egyiptomiak saját országukat tekintették a tökéletesség földjének, s időnként igencsak lenézték a külföldieket. De vajon melyik mai ország népe jobb ennél? Mindenesetre ez a nem túl szerencsés, túl szlenges és kevéssé humoros stílus nem tudta úgy megkedveltetni velem ezt a könyvet, mint a testvéreit.

 

Ugyanakkor kérek mindenkit, felejtse el fenti fanyalgásomat! Hiszen valószínűleg csak túl sokat kívántam, hisz az első négy kötet igen magasra tette a mércét. A magam részéről alig várom, hogy a sorozat folytatódjon magyarul is, hiszen a britek már olvashatnak kötetet a gyarmati Új-Angliáról (napi öt shillingből), a Vadnyugatról (napi öt petákból) és a szultánok Isztambuljáról (napi öt gurusból), utóbbit Charles FitzRoy, a Firenze-kötetet jegyző szerző írta.

 

Addig is mindenkinek ajánlom az Ókori Egyiptom napi öt debenbőlt: a lehetőségekhez képest stílusos és lektorált magyar szövegével, látványos térképeivel, 60 fekete-fehér és finomságával a Viktória királynő-korabeli bédekkerek rézmetszetes illusztrációit idéző rajzával, s 12 színes képével, melyek közül négy kifejezetten a könyv számára készült, varázslatosan szép rekonstrukciós rajz a karnaki templomról, az Abu Szimbel-i templom Ramszesz-szobrairól, Hatsepszut szépséges völgytemplomáról és a marhák tereléséről.

 

Nem is lehet mással zárni a kötetről szóló ismertetést, mint a legfontosabb szerencsekívánással, amit a benne szereplő Hasznos kifejezések tárából tanultam: Imi di-tu-en-ten anh, udzsa, szeneb! Vagyis élet, üdv és egészség!