Főkép

Bár a fesztiválhangulatú ingyenes szabadtéri nagykoncertekkel még mindig kissé hadilábon állok, az egy percig sem volt kétséges, hogy a tavalyi remekbe szabott Szimfonik Live után az ideit sem hagyhatom ki – egy éve igazi meglepetésként ért, hogy ez mennyire jó (a kezdeményezés, a megvalósítás, a zenészek, és úgy nagyjából minden). Az idén is a Közmédia Napja záróeseményeként megrendezett koncert ráadásul az előző évek gyakorlatától eltérően komoly előzetes reklámot is kapott: szerény számításaim szerint legalább egy hónapja tolták az arcunkba a közmédia minden csatornáján, villamosok oldalán, óriásplakátokon, hogy ez lesz, és jó lesz. Az is lett, csak nem értem, miért kellett ennyire túladagolni – aki látta bármelyik előzőt, úgyis tudhatta, mire számítson, és valljuk be, elég sokan voltak, akik látták valamelyik előzőt (erre még visszatérünk). A koncepció is nagyon ígéretesnek tűnt: az eddigiekkel szemben ezúttal nem zenekarok, hanem egyéni előadók voltak meghívva, akik nem saját számaikat énekelték, hanem egy-egy hazai vagy épp világslágert adtak elő az MR Szimfonikusok és a Magyar Rádió Vegyes Kara, valamint Gyermekkórusa közreműködésével.

 

Tavaly bevallottan egy zenekar miatt mentem ki – akik aztán meg is hozták a várt katarzist – minek következtében idén is megkaptam a páromtól, hogy úgyis csak a Likó Marci miatt kell kimennünk (hmmm…) – nos, valóban őt vártam leginkább, de azért a többiekre is kíváncsi voltam. És a jelek szerint ezzel nagyon sokan (túl sokan) voltunk így – a kezdés után fél órával a szervezők kitették a Millenáris parkra a „megtelt” táblát, és onnantól képtelenség volt bejutni. Amit sokan és joggal nehezményeztek – és itt jön be a kérdés, hogy miért kellett túlreklámozni egy eléggé behatárolt helyre szervezett koncertet. Persze ez a kérdés ma már teljesen irreleváns, inkább vessük tekintetünket a jövőre, és reménykedjünk, hogy a szervező tanul ebből a fiaskóból, és jövőre egy jóval nagyobb helyszínt választ.

 

Hozzá kell tennem, oltári szerencsénk volt, mert bizony mi sem kapkodtuk el az érkezést – a nyitószámot, a Szimfonikusok és a Vegyes Kar által előadott „Skyfall”-t még a kapun kívül hallgattuk, de aztán sikeresen bejutottunk, előrenyomultunk, és némi – idegrángásos fiatalok közelségétől pánikba esős etapokkal tarkított – helyezkedés után elkezdtük élvezni a műsort. Vagyis hát kezdtük volna, mert azt kell mondjam, pont a kezdés nem sikerült valami fényesre. Radics Gigit és a „Nobody Moves Hot Right Now”-t annyit hallhattuk már a rádióban, hogy szerintem lassan mindenki unja, Lovasi András pedig lehet bármekkora ikon, Chris Isaak „Blue Hotel”-jét olyan lagymatagon adta elő, hogy csak néztünk.

 

Sajnos ha megfeszítenek sem tudok visszaemlékezni a pontos sorrendre, de még úgy három-négy számnak kellett lemennie ahhoz, hogy megkapjuk az első két igazán lélegzetelállító produkciót, a Soerii és Poolek duó valamint Papp Szabi közreműködésével színpadra állított „I Don`t Wanna Miss a Thing” című Aerosmith klasszikust, majd Korbucz Sonya előadásában a Tears For Fears „Mad World”-jét (ami a Gyermekkórus előadásában hátborzongató többlettartalmat is kapott). Na, itt éreztem először azt, hogy megérte mindez a felhajtás.

 

Ám ez eddig „csupán” lélegzetelállítás volt, a bulihangulat még hiányzott – azt nagy meglepetésünkre egy nagy öreg, Zorán hozta meg. Amikor először meghallottam, hogy a Quimby „Ajjajjaj” című számét énekli, nem hittem a fülemnek – ehhez képest arcomon széles vigyorral énekeltem én is a körülöttem lévő néhány ezer emberrel együtt, és csodálkoztam rá, hogy mennyire profin (és mennyi érzéssel) adta át magát ennek a dalnak az énekes. Nem ő volt az egyetlen „élő klasszikus” aki tiszteletét tette az esten – tán még nagyobb meglepetést hozott Kovács Kati, aki a Rudimental slágerét, a „Not Giving In”-t adta elő, simán bebizonyítva, hogy még mindig leénekli a színpadról a feltörekvő popcsillagocskák nagy részét (tegyük hozzá, ők nem kaptak helyet ezen a színpadon – szerencsénkre).

 

Harminc előadó ellenben igen, úgyhogy nézzék el nekem, ha nem említek meg mindenkit – hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenkire egyformán emlékszem, és bizony voltak sikertelenebb próbálkozások is, amikről inkább szó se essék. Ám akadt jó néhány igazán emlékezetes is. Fábián Juli például, aki Gotye „Somebody That I Used To Know” című számát énekelte elképesztően profin – bár ének szempontjából övé volt a legjobb előadás, némiképp áldozatul esett a hangosítási bakiknak (kár, mert egyébként ékes példáját adta annak, mekkora különbség tud lenni egy „csupán” istenadta tehetség és egy képzett, hangjával iszonyatosan jól bánó énekes előadása között). A szerencsétlen helyszínválasztás mellett egyébként a legtöbb kritika a hangosítást érte – és valóban, nem egy szám volt, ahol bizony fülelni kellett, hogy a zenekar „alól” kihalljuk az énekest, vagy a kórust. Persze ez mindig benne van a pakliban egy szabadtéri rendezvény esetén – aki stúdióhangzást várt, magára vessen.

 

Döbbenetes élmény volt Alba Hyseni Depeche Mode-átirata, a „Heaven” (az énekesnő karcos hangja nyugodtan mondhatom, hogy a fülünkbe égett, muszáj lesz tőle hallgatnom valamit); egészen rendkívüli (noha nem hibátlan) Judy Jay „Good Luck”-ja és a „Just For Life” Iggy Poptól, ezúttal Németh Juci előadásában. A szentimentális irányt erősítette Kristóf Norbi Lana Del Rey „Video Game” című számának előadásával, és természetesen a papírzsebkendők is előkerültek a Mező Misi-féle „Kék és narancssárga” alatt. Éteri magasságokba szárnyalhattunk a csodás hangú Manoya „Black and Gold” előadásán, és leeshetett az állunk, amikor Szirtes Edina Mókus nagyzenekarral, hegedűvel, moldáv népdallal emelte előzőleg elképzelhetetlen szintre a mára agyonkoptatott „Kedvesem”-et.

 

A végén pedig két igazán nagy durranást kaptunk: a PASO-s KRSA Hofi Géza slágerével, a „Lazítani”-val nevettette és táncoltatta meg a közönséget, majd az est zárásaként a nagyon várt Likó Marcell mutatta meg, hogy modoros táncdalénekesként is befuthatott volna negyven évvel ezelőtt – Szécsi Pál „Távollét” című örökbecsűjével tette fel a koronát erre a remek estére (hát ezt sem gondoltam volna, hogy 2013-ban még valaki Szécsi Pállal fogja megdobogtatni a hölgyközönség szívét – neki sikerült).

 

Nyugodtan mondhatjuk, hogy fantasztikus este volt – a nehéz kezdés, az apróbb-nagyobb bakik, a néhány félresikerült próbálkozás ellenére összességében még mindig a magyar könnyűzenei élet egyik legjobb kezdeményezése ez a koncertsorozat. Le a kalappal a szervezők, a hangszerelést végző Milkovics Mátyás, az énekesek, a kórusok és mindenekelőtt az MR Szimfonikusok karmestere, a Szimfonik Live koncertek „kitalálója”, Balogh Sándor előtt. Remélem, még jó néhány hasonló koncertben lesz részünk – ahogy azt is, hogy az előző évekhez hasonlóan ezekből a számokból is készül stúdióverzió, esetleg CD, hogy mindenki hazavihesse, meghallgathassa őket. Mert ha valamit, ezeket érdemes.