Egy filmes műfaj vergődésének margójára

Rendkívül türelmes embernek tartom magam, ez különösen igaz például a filmek terén. Alkalmanként próbálkozom kevésbé minőséginek kinéző alkotásokkal is, olykor a B(és C, D, Zs)-kategóriás műveket is tudom élvezni, vagy legalábbis nem forr fel az agyvizem minden… mondjuk úgy, kifogásolható (és akkor ez egy könnyed eufemizmus volt) momentum láttán. Persze én is jobban szeretek színvonalas filmeket nézni, jellemzően meg is jegyzem magamnak az adott rendezőt, ha valami különösen gyengét látok tőle, de amennyiben felfedezek kisebb-nagyobb erényeket, már képes vagyok jól szórakozni arra a másfél-két órára. Egy bizonyos pontig hajlandó vagyok megbocsátani a történet logikátlanságait vagy hiteltelenségét, meg tudok feledkezni az éppen csak felvázolt, papírmasé és sablon karakterekről vagy a béna látványvilágról, ha megtalál az az alkotóelem, amit úgy neveznék enyhén patetikusan, hogy a film varázsa. Mindösszesen egy dolgot nem szeretek: ha teljesen és visszavonhatatlanul hülyének néznek.

 

Van ugyanis egy műfaj, méghozzá a „klasszikus” stílusú akciófilmek hosszú múltra visszatekintő zsánere (azt hiszem, a méretes gépfegyverekkel és szőke bombázókkal közlekedő izmos macsókat mindenki el tudja képzelni), ami rendszeresen hülyének néz. Nem tudom ezt másként, szebben vagy szofisztikáltabban kifejezni, egyszerűen arról van szó, hogy a készítők feltételezik, hogy

1) agyhalott minden egyes néző (nem túl szimpatikus szemlélet, de lehet érvelni mellette);

2) a nézőt nem érdekli, hogy mit néz (ezen is nehéz túljutni, de szintén hihető);

3) a néző idióta, és bármit le lehet nyomni a torkán, már úgyis fizetett érte a mozipénztárnál (ez a legfájóbb, egyben talán a legvalószínűbb).

Esetleg még be lehet dobni a felsorolásba, hogy az alkotócsapatot nem érdekli a néző véleménye, de ez talán csak a kisköltségvetésű művészprojekteknél tudnám elképzelni, amiről itt – az esetek többségében – szó sincs.

 

Nemrég ugyanis nagy örömömre (hah, vagy inkább bánatomra) megtekintettem Az elnök végveszélyben (eredetiben White House Down – kb. a Fehér Ház elesése –, amiből talán jobban következik, hogy mire is számíthat a gyanútlan mozilátogató) című opuszt, és nem tudom elhinni, hogy bárki is komolyan gondolta azt, ami abban a két órában történt. Vagy ha mégis, akkor megint ott tartunk, hogy totálisan hülyére veszik a nézőt, aminek a lehető legkevésbé tudtam örülni – legfeljebb kínomban nevettem, és én szégyelltem magam Roland Emmerich helyett (akitől persze alapból nem vártam sokat, de azért ez mégis túlzás). Ugyanis valahogy úgy tudnám elképzelni az alkotás folyamatát, hogy a neves rendező és forgatókönyvírói végignézték az elmúlt harminc-negyven év akciófilmjeit, majd a gyakran ismétlődő elemeket belerakták saját művükbe, függetlenül attól, van-e értelme, dramaturgiai szerepe vagy egyáltalán élvezeti értéke.

 

De még talán ezen is túlléptem volna, a képeskönyv-jellegű történetek néha korrekt módon is működnek, ha az említett ezredszer is újrahasznosított elemeket nem ilyen igénytelen és csapnivaló módon tálalták volna. Azt hiszem, abban a pillanatban csordult túl befogadóképességem amúgy öblös pohara, amikor a Fehér Házat (amit történetesen nukleáris fegyverekkel rendelkező terroristák foglaltak el) porig romboló légitámadást egy lassított felvételen zászlót lengető kislány állítja meg, miután a pilóták egyébként bőven lőhatáron belül meglátták, és egyszerűen megtagadták a parancsukat – éppen csak a háttérben felhangzó hazafias rigmusok hiányoztak. Én viszont erősen gondolkodóba estem (ha már a szereplők nem tesznek ilyet…), hogy tulajdonképpen idén az egyre röhejesebb címeket kapó Die Hard eposz Drágább, mint az életed című epizódja kapcsán egyszer már eljátszották velem ugyanezt, s egyébként is, két-három kivételtől eltekintve (ezekről később) nem tudnék olyan hagyománykövető, tesztoszteron- és gépfegyvertúltengésben szenvedő filmet mondani az elmúlt évekből, amiben érezni véltem volna, hogy a készítők minimális logikai képességekkel és működő agyvelővel rendelkeznek.

 

Nem nézek meg persze én sem minden hasonló alkotást, de – prekoncepciók károssága ide vagy oda – a legtöbb esetben már a trailerek stílusa vagy az első nézői vélemények elriasztanak attól, hogy próbát tegyek az ominózus „műremekkel” (helló, G. I. Joe – Megtorlás). S abból kiindulva, hogy például az említett Az elnök végveszélyben elég kellemetlen bukást könyvelhet el magának, azt hiszem, nem vagyok egyedül a véleményemmel. Az pedig valahol meglehetősen szomorú, hogy egy élvezetes és szórakoztató filmeket is kitermelő műfaj ennyire nem képes a megújulásra, ennyire beragadt saját korlátai és sablonjai közé, s nincs olyan filmes, aki legalább elfogadható végeredményt tenne le az asztalra. Pedig nem sokra lenne szükség: egy működőképes forgatókönyv, s némi bátorság, hogy az érdekesebb (nem is merek eredetit mondani) ötleteknek is teret adjanak.

 

Vagy nyugodtan el lehet temetni az akciófilmek maszkulin ágát, mert nem sokáig fog Bruce Willis vagy Arnold Schwarzenegger neve komoly nézőközönséget bevonzani a mozitermekbe, ha ez így megy tovább – s akkor végre mindenki a szórakoztatóbb projektek felé koncentrálhatna. Azokra a művekre, amelyekre ugyanúgy rá lehet húzni az „akciófilm” kategóriáját, de legalább túllépnek a szokásos kereteken, hogy hangulatban, stílusban vagy ötletben többet mutassanak, mint egy nyolcvanadik Jason Statham bosszúfilm (az idei évből: Parker és Kolibri kód). Esetleg azokra a klasszikus stílusú kivételekre, amelyben ugyanúgy megtalálható a műfaj összes létező közhelye, de még véletlenül sem törekednek a komolyságra, helyette mintegy idézőjelbe teszik a sztereotípiákat, hogy aztán magától értetődő könnyedséggel forgassák kis azokat: A feláldozhatók vagy a Red ugyanebből az elhatározásból született, nem véletlen, hogy annyira szórakoztatóan sikerültek.

 

Mindettől függetlenül nem vitatom el a lehetőségét, hogy képesek még akciódús, robbantásokban és lerombolt épületekben gazdag filmeket készíteni az erre szakosodott művészek, mégis egyre kevésbé hiszek ebben az utópisztikus lehetőségben. Emmerich rendezését nézve folyamatosan az járt a fejemben, hogy mintha nem is próbált volna észt csepegetni 150 millió dolláros alkotásába, így pedig az én reménykedésem is véglegesen megtörni látszik. Kívánom, hogy legközelebb cáfoljanak rám – addig viszont nem marad más, mint merengeni: hol romlott el ennyire a műfaj, mikor engedtük meg mi, nézők, hogy büntetlenül hülyét csináljanak belőlünk?