Beleolvasó - Roderick Gordon & Brian Williams: Vissza a felszínre

Fülszöveg:

A Belső Földben, a Föld legeslegbelsejében idilli világ várja Willt, Elliottot és dr. Burrowst: régen kihalt állatfajok, zöld fényben vibráló növényvilág, egy örökké ragyogó nap és egy ősi nép titokzatos piramisai. Miután a kis csapat megszerezte a Domínium vírust a Rebecca ikrektől, abban a hitben ringatják magukat, hogy sikerült végleg elhárítani az emberiséget fenyegető veszélyt. Fogalmuk sincs azonban arról, mi zajlik eközben a felszínen: hogy Drake egyedül veszi fel a harcot a styx-ügynökökkel a Felvilágban, hogy Chestert túszul ejti egy számkivetett, bomlott elméjű kolónialakó, és hogy már az ő nyomukban is regulátorcsapatok lihegnek. Ahogy arról sem tudhatnak semmit, hogy a Fekete Fénnyel az öntudatlanságig kezelt Mrs. Burrows elméjének legrejtettebb zugában éppen egy új személyiség születik.

Bár a két világban kibontakozó küzdelem egymástól függetlenül zajlik, a tét ugyanaz: megóvni az emberiséget a halálos vírustól, és megakadályozni a styxeket világuralmi terveik végrehajtásában. A kíméletlen harcból senki sem vonhatja ki magát, mindenki érintetté válik, legyen felvilági, styx vagy éppen a belső világ titokzatos lakója?

 

Részlet a regényből:

Lánghullámok, vörös és fehér izzás. Perzselődik a haj, összeugrik a bőr. Bömböl a viharos szél, süvítve szökik a levegő, aztán csobban a víz, ahogy Rebecca Kettő beleveti magát a medencébe, magával rántva testvérét is. Rebecca Egy kábult, alig van magánál, teste ernyedt, akár egy rongybabáé, még a jéghideg víz sem tudja magához téríteni.

A felszín alá süllyednek. A mérhetetlen forróság alá.

Rebecca Kettő rászorítja a kezét nővére szájára és orrára, hogy elzárja a víztől. Aztán gondolkodik. Legfeljebb hatvan másodperc, állapítja meg, miközben tüdeje kezd megfeszülni. Hogyan tovább?

Felpillant az odakint tomboló pokolra; bíborvörös lángtenger hullámzik felette. Elliott robbanótölteteitől meggyulladt a csontszáraz növényzet, az táplálja a tűzvihart, amely sűrű fekete hamuval borítja be a medence felszínét. És ami még rosszabb, hogy Elliott – az a félvér ribanc!– még mindig odafent van, figyel és várakozik, készen arra, hogy leszedje őket abban a pillanatban, amint felbukkannak. Hogy honnan tudja ezt Rebecca Kettő? Mert ő is pontosan ugyanezt tenné ebben a helyzetben.

Nem, arra nincs visszaút, ha ezt meg akarják úszni.

Az inge zsebében kotorászik, és elővesz egy tartalék fénygömböt. Ezzel újabb másodperceket veszteget el, de muszáj körbenéznie, hogy merre induljon.

Mindjárt el kell döntenem… most… amíg még képes vagyok rá.

Más lehetőség hiányában úgy dönt, hogy még mélyebbre merül a baljós félhomályba, maga után húzva testvérét is. Rebecca Kettő ekkor veszi észre, hogy a nővérének vérzik a seb a hasán, a vércsík vékony vörös szalagként tekergőzik mögötte.

Ötven másodperc.

Szédülés. A levegőhiány első jele.

Rebecca Kettő a buborékok örvénylése és a fülében zúgó víz mellett is hallja testvére kiáltásait. Az oxigén hiánya magához térítette, szavai rémültek és érthetetlenek. Erőtlenül küzd, de Rebecca Kettő erősen belevájja ujjait a karjába – úgy tűnik, megértette, és megint elernyed, hagyja, hogy magával húzza.

Negyven másodperc.

Rebecca Kettő folytatja a merülést, miközben erősen küzd a kényszer ellen, hogy kinyissa a száját és levegőért kapkodjon. A fénygömb vízinövényekkel borított felületet világít meg. Egy apró halakból álló raj rebben odébb, fémes villanó kék pikkelyeik szivárványszínekben játszanak a gömb fényében.

Harminc másodperc.

Ekkor Rebecca Kettő észrevesz egy árnyékos nyílást. Arra fordul és beúszik a nyílásba a testvérével együtt, közben képek villannak fel előtte korábbi életéből: az iskolai úszásórákról Highfieldben.

Húsz másodperc.

Kiderül, hogy ez egy csatorna. Talán,enged meg magának egy kis reményt. Talán. Mellkasa ég – nem bírja már sokáig, de tovább úszik a csatornában, kétségbeesetten pásztázva tekintetével a környezetét.

Tíz másodperc.

Összezavarodik – már bizonytalan, hogy hol van a fent és hol van a lent. Hirtelen észreveszi a tükröződést. Néhány méterrel odébb a gömb fénye visszaverődik egy sodródó, tükörszerű foltról. Maradék erejével odaúszik.

Fejük áttöri a vízfelszínt, és egy légbuborékban találják magukat, amely megszorult a csatorna mennyezete alatt.

Rebecca Kettő teleszívja kimerült tüdejét levegővel, és elönti a megkönnyebbülés, hogy nem metán vagy valami más ártalmas gáz maradványa szorult ide. Amint köhögése és köpködése alábbhagy, ellenőrzi a testvérét. Bár a sérült lány feje a víz fölött van, mégis előrebukik.

– Gyerünk! Ébredj! – rázza meg sírva Rebecca Kettő.

Semmi.

Karjait a lány törzse köré fonja, és párszor erősen összepréseli.

Még mindig semmi.

Összecsípi a lány orrát, és szájon át lélegezteti.

– Ez az! Lélegezz! – kiabálja Rebecca Kettő, hangja visszhangzik a zárt térben. Közben a testvére bugyborékoló hangot hallat, és vizet köp. Aztán nagyot lélegzik, de ettől csak még több vizet öklendez fel, és pánikba esve csapkodni kezd maga körül.

– Nyugi, nyugi – csitítgatja Rebecca Kettő. – Most már minden rendben.

Kis idő múlva Rebecca Egy megnyugszik, és szabályosan lélegezik, még ha csak aprókat is. Kezét a hasára szorítja a víz alatt, nyilvánvalóan szörnyű fájdalmat okoz neki a seb. Arca hullafehér. – Nem fogsz újra elájulni, ugye? – kérdezi aggodalmasan Rebecca Kettő.

Rebecca Egy nem felel. A két lány egymásra néz, tudják, hogy biztonságban vannak, legalábbis ebben a pillanatban. Megúszták.

– Megnézem, mi van előrébb – mondja Rebecca Kettő.

Rebecca Egy üres tekintettel néz vissza rá. Aztán hatalmas erőfeszítést tesz, hogy megszólaljon, de csak addig jut, hogy egy „m”-et formál ajkaival.

– Miért? – mondja ki helyette a szót Rebecca Kettő. – Nézz fel – mutat a fejük fölé, hogy testvére is megpillantsa végre, mibe kapaszkodtak bele ösztönösen. Néhány kígyó vastagságú vezeték fut a csatorna tetejéhez erősítve – összesodort, sérült borítású, régi villanyvezetékek, belsejük kilóg, és nyálkás barna rozsda borítja őket. – Valamiféle tárnában vagyunk. Lehet, hogy ez egy másik út kifelé.

Rebecca Egy alig láthatóan bólint, majd behunyja szemét.

 

2

 

Több mint két nap utazás után a föld alatti folyón Chester a hosszú rakpart felé kormányozta a csónakot.

– Használd a világítást! Nézd meg, mi van ott! – kiáltotta Marthának a motor bömbölésén keresztül. Martha felemelte a fénygömböt, és sugarát a rakpart végében sötétlő felépítményre irányította. Chester csökkentette a sebességet, és hagyta a csónakot siklani, közben felmérte az épületeket és a dokkdarut. Ez a kikötő egyértelműen nagyobb volt, mint bármely másik az útjuk során, ahol megálltak tankolni és pár órát pihenni. Chester szívverése felgyorsult a reményteli kilátástól, hogy talán utazásuk végére értek.

A csónak nekiütődött a partnak, és Chester leállította a motort. Martha megragadta az egyik kikötőbakot, kikötötte a csónakot, majd ismét körbevilágított a fénygömbjével. Chester észrevett egy kapuboltozatot, amelynek már messziről virított a fehér festése. Eszébe jutottak Will szavai a kikötőbe vezető téglaborítású bejáratról, amely elég széles ahhoz, hogy egy teherautó keresztülhajtson rajta. Ez lesz az.

Habár bőrig ázott és nagyon fázott, Chestert elöntötte lelkesedés. Megcsináltam! Állatira megcsináltam!– ujjongott magában, mialatt kiszálltak a csónakból a partra.

Visszatértem a Felvilágba!

Annak ellenére, hogy már majdnem otthon volt, a helyzet távolról sem volt ideálisnak mondható.

Vetett egy pillantást a rakparton esetlenül lépegető Marthára. A többrétegnyi koszos ruhát viselő kövér asszony morgó hangokat hallatott, mint egy támadni készülő vaddisznó. Ebben semmi új nem volt, mindig is bizarr módon viselkedett, most is fejét a sötétség felé kapva szitkozódott, mintha lenne ott valaki. Nem volt.

Chester azt kívánta, bárcsak Will visszajött volna vele. Vagy valaki más a többiek közül. A sors azonban úgy döntött, hogy ezzel a nővel került össze, aki megint morgott egyet, ezúttal még hangosabban, aztán olyan hatalmasat ásított, hogy egy pillanatra kivillantak foltos fogai. Chester tudta, hogy a nő kimerült az utazástól, és azt is, hogy a felszíni gravitációtól megzavarodott az észlelése. Még ő is érezte, hogy valami lefelé húzza a testét, így el tudta képzelni, hogy mennyivel rosszabb érzés lehet ez Marthának, aki évekig nem tapasztalt hasonlót.

Abban is biztos volt, hogy nagyon furcsa pillanat lehet ez a nő számára. Martha a Kolónián nevelkedett, sohasem járt még a felszínen, és nemsokára első ízben láthatja meg a Napot. Nem jutott neki könnyű élet: a styxek az öt mérfölddel a Kolónia alatt húzódó Földmélybe száműzték őt és a férjét. Ott vándorokká váltak, és a renegátok törvénytelen brigádjához csatlakoztak, akikkel éppen olyan rossz volt, mintha csak magukban bolyonganak – egyik sem volt garancia az életben maradásra. A Földmélyben csodával határos módon még egy fiuk is született, Nathaniel, akit a férje vele együtt taszított át a Kút peremén.

Bár a zuhanást túlélték, Nathanielt elvitte egy láz, és Marthának egyedül kellett gondoskodnia magáról. Több mint két évig egyetlen emberrel sem találkozott. Elbarikádozta magát egy régi kunyhóban, és csak azért maradt életben, mert a környék tele volt ehető, ám igen bizarr teremtményekkel.

Amikor Will, Chester és a súlyosan megsérült Elliott összetalálkozott vele, az asszony azon nyomban kötődni kezdett a fiúkhoz, mintha pótolták volna elvesztett, szeretett fiát. Ez a ragaszkodás annyira erős lett, hogy inkább hagyta volna meghalni Elliottot, mintsem veszélynek tegye ki a két fiút. Eltitkolta előlük, hogy modern gyógyszerkészlet található egy kráter által beszippantott tengeralattjárón, de miután Will felfedezte az igazságot, az asszony jóvátette a hibáját azzal, hogy odakísérte a fiúkat, és ezzel megmentette Elliott életét. Will és Chester pedig megbocsátottak neki.

Akkor mindannyian tudták, hogy mit kell tenniük.

Most azonban Chesternek halvány fogalma sem volt arról, hogy mi következik. A styxek követni fogják, akárhová is megy a Felvilágban. Sehová sem mehetett és senkihez sem fordulhatott segítségért, kivéve Drake-et. Drake volt az egyetlen reménye, az egyetlen mentőkötele.

Drake, kérlek, kérlek, legyél itt!szuggerálta Chester, miközben átkutatta a rakpart sűrű sötétjét, azt kívánva, bárcsak felbukkanna a férfi. Chester a legszívesebben a nevét kiáltotta volna, de nem tette, mert Martha kétségtelenül rosszul fogadná, ha rájönne, hogy Drake miatt jöttek ide. Chester tisztában volt azzal, hogy az asszony milyen túlzottan oltalmazó, és milyen erős benne a birtoklási vágy, és arra volt most a legkevésbé szüksége, hogy hosszas duzzogásba kezdjen. Ráadásul Chester azt sem tudta, hogy Drake megkapta-e az üzenetet, amit a távoli szerveren hagyott neki. Vagy hogy egyáltalán életben van-e még.

Chester és Martha követték Will instrukcióit, és behúzták a csónakot a vízről. A szokatlanul erős gravitációban dolgozva mindketten nagyon hamar kifogytak a szuszból. Végül azonban sok nyögés – és Martha részéről sok szitkozódás – árán átvonszolták a csónakot az egyik üresen álló épületbe, ahol letámasztották az oldalára.

Chester a térdére támaszkodott, hogy magához térjen. Abban a pillanatban nem akart semmi mást, csak elmenni Londonba, és találkozni a szüleivel. Akármilyen kockázatos is. Az anyja és az apja biztos megoldást tudna találni erre a szörnyű kuszaságra. Vagy el tudnák rejteni őt valahol. Nem érdekelte – csak látni akarta őket, és tudatni velük, hogy jól van.

Rebecca Kettő gyorsan visszaúszott a testvéréhez, és megkönnyebbülten látta, hogy még mindig a régi elektromos vezetékekbe kapaszkodik. A styx lánynak sikerült a víz fölött tartania magát, de az ereje rohamosan csökkent, feje kapaszkodó karjára bukott, szeme szorosan zárva volt. Rebecca Kettőnek beletelt pár másodpercébe, mire sikerült felráznia. Kezdett sürgetővé válni, hogy valami száraz és meleg helyre vigye őt, mielőtt beáll a sokk.

– Szívjál be annyi levegőt, amennyit csak tudsz. Kiviszlek innen – mondta Rebecca Kettő. – Van egy hely előrébb.

– Milyen hely? – kérdezte fásultan Rebecca Egy.

– Találtam egy keskeny nyomtávú vasútvonalat az alagút alján, azt követtem – felelte Rebecca Kettő, a vízbe pillantva. – Van egy szakasz, amit nem árasztottak el. Nagyobb annál, hogy csak egy levegőbuborék legyen…

– Gyerünk – vágott közbe váratlanul Rebecca Egy, majd mély levegőt vett, és elengedte a feje feletti vezetéket. Rebecca Kettő belevetette magát a vízbe, és addig úszott, amíg az általa leírt helyre értek. Mivel Rebecca Egy a hátán lebegett, Rebecca Kettő úgy húzta maga után, ahogy a fuldoklókat mentik. A víz errefelé elég sekély volt ahhoz, hogy átgázoljanak rajta, bár Rebecca Kettőnek még testvérét is támogatnia kellett. Hosszasan botladoztak még a tocsogó vízben, mire száraz talajt értek.

Rebecca Kettő észrevette, hogy a vágányok tovább folytatódnak az alagútban, de bármennyire is kíváncsi volt, hogy hová vezetnek, először a nővérével kellett törődnie. Lefektette a földre, aztán nagyon gyengéden felhajtotta az inget a hasán, hogy megvizsgálja a sebet. Kis lyuk látszott a rekeszizma szélén, éppen a csípője fölött. Bár első pillantásra a seb nem látszott komolynak, még mindig vérzett, és áttetsző vörös filmréteget hagyott a lány nedves hasán.

– Mi a helyzet? – kérdezte Rebecca Egy.

– Átfordítalak az oldaladra – figyelmeztette Rebecca Kettő, aztán óvatosan felemelte a testvérét, hogy megnézze a hátát. – Erre számítottam – mormogta maga elé, amikor megtalálta a kimeneti sebhelyet, ahol a lövedék távozott.

– Mi a helyzet? – ismételte meg a kérdést Rebecca Egy összeszorított fogai között. – Ki vele.

– Lehetne rosszabb is. A rossz hír az, hogy sok vért vesztettél. A jó hír, hogy a golyó a hasad oldalán talált el téged, a húsos részen…

– Mit értesz „húsos rész” alatt? Arra célzol, hogy kövér vagyok? – méltatlankodott legyengült állapota ellenére Rebecca Egy.

– Mindig te voltál a hiúbb, nem igaz? Hadd fejezzem be – mondta Rebecca Kettő, visszafektetve hátára a testvérét. – A golyó egyenesen átment rajtad, így legalább nem kell kibányásznom. De el kell állítanom a vérzést. És tudod, hogy ez mit jelent…

– Igen – suttogta Rebecca Egy. Hirtelen tébolyultan dühös lett, hosszú, vékony ujjait ökölbe szorította. – Nem hiszem el, hogy ezt tette velem az a kis vakarcs. Lelőtt engem! Will lelőtt engem! – dühöngött. – Hogy merészelte!

– Nyugodj meg – szólt rá Rebecca Kettő, miközben levette az ingét. Fogával leszakította a szegélyét, majd csíkokat tépett belőle.

Rebecca Egy közben csak mondta a magáét.

– A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy nem végzett velem. Be kellett volna fejeznie, amit elkezdett, amikor még volt rá esélye, mert én tuti visszamegyek érte. És rohadtul gondoskodni fogok arról, hogy ugyanilyen fájdalmat érezzen, vagy milliószor nagyobbat.

– Jó, higgyél csak ebben – értett egyet Rebecca Kettő, miközben két csíkot összecsomózott, a maradékot meg összehajtogatta apró kis párnákká.

– Le akarom vágni és ki akarom véreztetni a kis disznót, de lassan… olyan lassan… napokon keresztül… nem… heteken! – fortyogott Rebecca Egy. – Éselvette tőlünk a Domínium vírust. Meg kell fizetnie ez…

– Visszaszerezzük a Domíniumot. Most pedig, kérlek, fogd be a szád. Takarékoskodnod kell az erőddel – mondta Rebecca Kettő. – Nyomókötéseket teszek a sebeidre, aztán nagyon szorosan odaerősítem őket.

Rebecca Egy megfeszült, amikor a testvére a két golyó ütötte lyukra helyezte a kötéseket. Rebecca Kettő körbevezette a csíkot a lány dereka körül, és erősen meghúzta; a styx lány szörnyű, fájdalmas sikolya sokáig visszhangzott a sötét alagútban.

 

A Kiadó engedélyével.