Főkép

Úgy érzem, az emberek – és ez alól magam sem vagyok kivétel – valamiért hajlamosak kategóriákban gondolkodni, skatulyázni. Ezért aztán újból szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy léteznek besorolhatatlan előadók, akik leginkább önmaguk összetéveszthetetlen hangján szólalnak meg, akármivel is jelentkeznek. Amikor például – akkor még teljesen tudatlanul – meghallgattam a Black Star Riders első közzétett számát, a „Bound For Glory”-t, rögtön arra gondoltam, hogy ez kiköpött Thin Lizzy. És ezzel nem voltam egyedül. Persze hamar kiderült, hogy nem holmi epigon kezdte el nyomni az írek stílusában, hanem ez voltaképp maga az a csapat, akik tavaly végre Budapestre is eljutottak a búcsúturnéjuk során, és a rajongók kérésére (állítólag kegyeleti okokból) úgy döntöttek, hogy új néven folytatják tovább.

 

Ebben volt is némi ráció, hiszen Eric Bell kilépése és Phil Lynott halála után idéntől az utolsó alapító tag, Brian Downey sem zenél tovább az együttesben, és helyére a Y & T, Alice Cooper és a Megadeth egykori ütőse, Jimmy DeGrasso lépett – azaz ült a dobok mögé. És ugyan most a saját új dalaikat adhatják elő, és mintegy elölről kezdhetnek újra mindent, ezek a fiúk nem tagadhatják le a múltjukat (hiszen, ahogy a néhai Gay Moore-hoz hasonlóan észak-ír illetőségű Ricky Warwick fogalmazott: „Nem lehet kivenni a Lizzyt Scott Gorhamből – és mi a fene értelme lenne?”). Ráadásul erre erősít rá Warwick kifejezetten Lynottot idéző éneke, amely bizonyos hajlításokban, vonásokban tökéletes mása a példaképéjének. Mi, rajongók pedig csak örülhetünk, hogy megy tovább a szekér, ha más néven is.

 

Gyakorlatilag elég az első három dalt meghallgatni ahhoz, hogy belőjük az irányt. Az „All Hell Breaks Loose” kellemesen cowboyos dal, amely egyszerre idézi fel a hetvenes-nyolcvanas éveket, és mégis abszolút modern, kifejezetten kellemes gitárszólóval. A már említett „Bound For Glory” sodró lendületű hard rock himnusz, a legkarakteresebben lizzys jegyekkel és ezúttal is varázslatos szólóval, míg a „Kingdom Of The Lost” úgy tipikusan ír és kemény, hogy közben mégsem a „Black Rose” jut rögtön az ember eszébe. (Miközben természetesen erre utal vissza a dal, és szándékosan; mindössze a Dublinersből ismert Patrick D’arcy által feljátszott ír furulya, ír duda és bodhran szólamok teszik még tradicionálisabbá, világzeneiesebbé a számot.) Ezzel nagyjából meg is kedveltette magát a megújult csapat.

 

Persze nem kell azt gondolni, hogy ezzel véget is ért az anyag, hiszen minden egyes szám tökéletes darab a maga nemében. A „Valley Of Stones” például kissé déliesen durva, mégsem távolodik el túlságosan a Lizzy hagyományaitól (mi több, anno a Thunder And Lightningon már hallhattunk efféle kísérleteket), míg a „Before The War” a címével összhangban katonás hangulatot teremt, a lényeg mégis a második és harmadik refrén utáni zseniális átvezetés és szóló, amelyben megmutatkozik, miért is annyira nagyszerű muzsikusok az együttes tagjai, a „Hey Judas”-t pedig minden bizonnyal még sokan fogják együtt énekelni a bandával a koncerteken. Az egyetlen meglepetés talán – de tényleg csak talán – a „Blues Ain’t So Bad” lehet, amely (ha nem számítjuk az igazán korai Lizzy-lemezeket) némi elmozdulást mutat a megszokott kerékvágáshoz képest, de éppoly ígéretes, mint a lemezen szereplő bármelyik más nóta.

 

Hazugság lenne olyasmit állítanom, hogy nem vagyok elfogult a Lizzy utódjával, de az is kétségtelen, hogy mindenképp, csupán a hallott anyag színvonala alapján is az év legjobb teljesítményei közé soroltam volna az albumot. Legfeljebb azt érzem furcsának, hogy míg a régi nagyok sorra állnak elő a jobbnál jobb anyagokkal, miért is nem fogja meg a fiatalabb nemzedékek egy egészen jelentős hányadát a 40-esnél nagyobb IQ-t megkívánó zene. Pedig jóval teljesebb élményt adhatnak az ilyen, intellektuális, ugyanakkor az érzelmek szintjén úgyszintén ható szerzemények. De mindegy is, inkább annak örülök, hogy nekem részem lehet ebben az élvezetben, és ettől egyértelműen örömtelibb az életem.

 

Az együttes tagjai:

Ricky Warwick – ének

Scott Gorham – gitár

Damon Johnson – gitár

Marco Mendoza – basszusgitár

Jimmy DeGrasso – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. All Hell Breaks Loose

2. Bound For Glory

3. Kingdom Of The Lost

4. Bloodshot

5. Kissin’ The Ground

6. Hey Judas

7. Hoodoo Voodoo

8. Valley Of The Stones

9. Someday Salvation

10. Before The War

11. Blues Ain’t So Bad

 

Diszkográfia:

All Hell Breaks Loose (2013)