Arne Dahl: Misterioso
Írta: Szilvási Krisztián | 2013. 09. 13.
Bevett idea a krimiirodalom területén (s valószínűleg néha-néha a valóság romboló táptalaján is), hogy a gyilkosságok elkövetését egyfajta, idealizáltnak tűnő koreográfiával körítik, a művészi megszerkesztettség szintjére emelik. Mármint persze csupán – az "egészséges" hozzáállás keretein belül – a kivitelezés, esetleg a motiváció tekintetében. Nem az erkölcsi elfogadás-elfogadottság síkján. Na szóval, a bűnügyi irodalom a sorozatgyilkosok egyéniségét sokszor köti össze valamiféle művészi látásmódú személyiségtorzulással, amely baromi jól mutat a lapokon. Hiszen sokkal izgalmasabb és látványosabb az a gyilkosság, amelyhez zene, tánc, mutatós szokásrendszer társul, mint az ad hoc, szürke elkövetés. A fikció pedig hálás mindezért, nem kevésbé az olvasóközönség. Valószínűleg Arne Dahl is tisztában volt mindezzel, amikor a Misterioso sorozatgyilkosához és annak tervszerű elkövetési módszer-rendszerének történetéhez a zeneművészetet hívta kiegészítőül. Bravó. Ennyit számít egy remek koncepció.
Az 1963-as születésű, svéd irodalmi kritikus, író és újságíró Arne Dahl-t valójában Jan Arnald-nak hívják: korábban születési nevén publikált verseket, elbeszéléseket, regényeket, álnevét akkor vette fel, amikor krimire váltott. Nemzetközileg is Arne Dahl néven lett ismert az 1998-ban megjelent Misterioso-val, amely az A-csoport ügyeivel foglalkozó, úgynevezett Paul Hjelm-sorozat első részeként robbant be a krimiirodalomba. A széria utolsó, tizenegyedik része 2007-ben jelent meg, a hazai (úgymint svéd) sikerről pedig mindent elmond, hogy immár a sorozat öt kötetéből készült filmfeldolgozás (a Misteriosoból 2011-ben). Paul Hjelm nyomozásai mára 25 nyelven olvashatók a világon, Dahl több svéd és nemzetközi díjat is nyert velük. Méghozzá megérdemelten, ugyanis a regényben a rejtélyes és aprólékosan körüljárt gyilkosságok és az utánuk történő nyomozás ritmusadó dinamikája a skandináv krimik védjegyének számító társadalomlélektani, pszichológiai, szociológiai kiterjesztésekkel társul.
A történet az 1990-es évek Svédországába hív bennünket. A harmincközepi rendőr Paul Hjelmmel az éra egyik legkényesebb kérdésének, a bevándorlási politikának az ütközőpontjai között ismerkedünk meg, amikor egy számos szabályt és előírást megszegő (magán)akciója majdnem a karrierje végét jelenti. Csakhogy szerencséjére sötét fellegek gyülekeznek a svédországi üzleti élet elitjének egén, amikor egy ismeretlen gyilkos a legbefolyásosabb gazdasági szereplőket kezdi levadászni. A legmagasabban trónoló rendőrségi vezetők a kényes (értsd: nemzetközileg is botrányos) helyzetre való tekintettel külön akciócsoportot hoznak létre az ügy felgöngyölítésére csupa olyan nyomozóból, akik intuícióik, szakmai tehetségük, bátorságuk és elkötelezettségük révén egyértelműen kitűnnek az átlagból. Hát persze, hogy a legutóbbi esete miatt pozitív médiaérdeklődést kiváltó Paul Hjelm is a kiválasztottak közé kerül. A 6 detektívből és vezetőjükből álló csapat eleinte rengeteg szálon ered a fényűző otthonokban, mindig ugyanúgy, kétnaponta éjjel gyilkoló ismeretlen nyomába.
A jobb híján A-csoportnak keresztelt különítmény a társadalmi szélrózsa minden irányába szétszéled, hogy megpróbáljon a Palme-gyilkosságok utáni legkomolyabb bűnténysorozat elkövetőjének nyomára jutni, miközben nem is sejtik, hogy a megoldás talán egyszerre lehet szimplább és bonyolultabb, mint bármikor gondolták volna. Ugye, milyen hatásvadász utolsó mondat egy fülszöveghez? Ellenben a Misterioso vadászata nem a cicomától hatásos igazán, hanem a történet kiforrott vezetésétől (jó, a fő motiváció erőltetettnek és kissé hiteltelennek tűnik, de akkor is), valamint az irodalmi stílusától. A krimi fő ereje beszűkületlenségében rejlik: a nyomozók tényleg hetet-havat megvizsgálnak, hogy a gyilkos és az összefüggések nyomaira bukkanjanak. A kutatás-keresgélés szálai túlnyúlnak Svédországon, egészen az orosz maffiáig terjeszkednek, de a mikrokörnyezetben szerepet kapnak az aberrált szexuális hajlamok csakúgy, mint a földalatti szabadkőművesség eszméi.
Arne Dahl ügyesen kezeli a hat nyomozót: fokról fokra építi fel őket, a skandináv krimikre jellemző lélekábrázolások felszínét elfogadhatón karcolgatja. Majdnem teljes egyenrangúságot húz közöttük, bár (szinte) kizárólag Paul Hjelm szemszögéből látjuk az események sorát, s az ő magánéleti, mélylélektani hullámzásait (válságba jutott házasság, elidegenedett kamaszgyerekek) döntően kontúrozza. Mégsem tűnik egyes-egyedüli főhősnek, ami viszont tényleg jót tesz a történet dinamikájának, s nem szorítja be az olvasót egyetlen átéléspont falai közé. A fordulópontok (mi is az a Misterioso; hogy jön ide a darts) újabb lendületet adnak az amúgy sem lassító cselekménynek, a befejezés koreográfiája pedig valóban idegtépő hajszában csúcsosodik ki. Dahl stílusa a másik (vagy sokadik) ütőkártya. Zseniális, kissé borongós, kissé fanyar humorral vezeti a sorokat, a belső gondolatokkal és monológokkal remek atmoszférát fest. Összességében kimondottan pozitív élmény a Misterioso, amely skandináv egek és jellemzők alatt született, ugyanakkor jóval egyénibb stílusban szólal meg az átlagnál. Élvezet volt olvasni, ide nekem hamar a folytatásokat is!