Főkép

„Van-e még egy város Itáliában, de akár az egész világon, amely nagyobb biztonságban érezheti magát a falai között, amely büszkébb lehet palotáira, amelyet több templom ékesít, épületei gyönyörűbbek, kapui lenyűgözőbbek, terei számosabbak, utcái vidámabbak, lakói kiválóbbak, polgársága dicsőségesebb, gazdagsága kimeríthetetlenebb és földjei termékenyebbek?” – kérdezi a könyvben idézett egyik forrás szerzője az utazót. Az Utazzon a történelemben! játékos útikönyvsorozat új főszereplője a reneszánsz Firenze.

 

Be kell valljam, nagyon irigylem az idézet szerzőjét, s azt hiszem, sok magyar irigyelheti. Nem csak azért, mert a humanizmus és az emberközpontú új művészet egyik itáliai székhelyén volt módja élni, Ghirlandaio, Brunelleschi, Ghiberti, Botticelli, Luca della Robbia és Donatello városában: hiszen abban az évben, 1490-ben, ahová a Reneszánsz Firenze napi öt forintból című kötet képzeletben elrepíthet minket, Magyarországon is virágzott még a Mátyás-féle udvari reneszánsz, s szerethető és gyönyörködtető volt az érett gótika is. Még csak nem is azért, mert az, amit a szerző megcsodált, ma is megtekinthető, nem sodorták el a hazánkban egykorvolt emlékekhez hasonlóan támadások, háborúk, pusztítások. Nem. Azért irigylem őt, mert ennyire szeretni tudta a városát, ennyire képes volt érte lelkesedni, ennyire bízott abban, hogy firenzeinek lenni káprázatos dolog, kitüntetés, öröm. Ráadásul tette mindezt abban a városban, ahol a tiszta köztársasági államforma többé-kevésbé elbukott, s az állam a Medici-család hol jótékony, hol önző, de mindenképpen kvázi fejedelmi uralma alatt volt kénytelen működtetni önmagát. Abban a városban, ahol már prédikált Savanarola, a fanatikus dominikánus szerzetes, könyvégetések és világvégevárás szervezője, s amely még csak 12 évre volt a véres Pazzi-összeesküvés leverésétől, de már csak négy évre a polgárháborútól és a Mediciek elűzésétől… Mindennek ellenére a lelkesedés indokolt, a büszkeség megható. Bárcsak én is így tudnám szeretni a városomat!

 

Az útikönyv szerzője, Charles FitzRoy is láthatóan rajong Firenzééért. Kötetében mindent, de mindent megtudhatunk a városállamról. Szerepel történelmének minden nagy eseménye, a leghíresebb, szinte celebstátuszú lakóinak névsora, a firenzei polgárok mindennapi életének rendje és a vallási és világi ünnepek felsorolása. A legizgalmasabb fejezetek azonban azok, amelyek a firenzei és a toscanai, Firenze környéki legszebb látnivalókat mutatják be a felejthetetlen kupolájú Dómtól a felbecsülhetetlen értékű műgyűjteményt rejtő Medici-palotán és a Fra Angelico kifestette San Marco kolostoron át a Masaccio képeit őrző Brancacci-kápolnáig és a romantikus hídig, a Ponte Vecchióig. Képzeletben eljuthatunk Arezzóig, hogy megcsodálhassuk a méltatlanul elfeledett Piero della Francesca festményeit, Cortonába, ahol templom épült a kőfejtő fölé, Pratóba, ahol a Szent Szűz övét őrzik féltett ereklyeként, Luccába, ahol a székesegyházban tárolnak egy olyan fakeresztet, amelyet állítólag a bibliai Nikodémus faragott ki, Pizába, a Gioco del Ponte nevű hadijáték városába, vagy épp Sienába, ahol a karcsú Mangia-torony magasodik a Campo fölé…

 

A látványok, képek, épületek, freskók és szobrok hatását számos érdekes anekdota, mulatságos idézet, izgalmas apróság egészíti ki. Megtudhatjuk, miben különbözik a toszkán nyelvjárás a többitől, mit jelképeznek az esküvői gyűrűk, hogyan létezhettek nem afrikai rabszolgák egy újkori európai városban, melyik művész milyen művésznevet választott magának és miért, hogyan találták ki a sokak szemében Firenzét jelképező forintot, s mennyit ér, vagy hogy hogyan kell öltöznie egy firenzei kurtizánnak és miért járhat mégis templomba… Beláthatunk egy egyszerre távoli és idegen, mégis rokonszenves és modern társadalomba, ahol a Medici-család főkönyvét a következő felirat díszíti: „Isten és a haszon nevében”, s ahol a híres szobrász, Donatello e szavakkal adakozott egy koldusnak: „Nem Isten nevében, hanem azért, mert szükséged van rá”.

 

Bár az útikönyv hangja ezúttal kevésbé ironikus, mint a Róma, Athén és London kötetekben, a 15. századi Firenze világának sok-sok csodája így is elkápráztat. A Scolar Kiadó magyar fordítása (Jutai Péter munkája) ismét pontos, magabiztos és szakszerű, s ha becsukjuk a könyvet, örömmel gondolhatunk rá, hogy nem csak sok dolgot megtudtunk Firenzéről, de jól is szórakoztunk. Egyetérthetünk a város egy másik rajongójával: „Firenze közvélekedés szerint a legfinomabb és leggyönyörűbb város – nem csak a keresztény világban, hanem az egész földkerekségen”.