Beszámoló: Szamurájok és gésák – időszaki kiállítás

Lenyűgöző időutazásban lehet része mindazoknak, akik ellátogatnak a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum Szamurájok és gésák kiállítására, ahol régmúlt idők harcosainak fegyverei és tulajdontárgyai kerültek bemutatásra – a legpompásabb darab egy 1820-ból származó szamuráj díszviselet.

 

Japán hierarchiára épített társadalmában az emberek sokat vártak el önmaguktól, így az őket körülvevő dolgoktól is. Minden tárgy megalkotását a makulátlanság iránti elszánt sóvárgás vezérelte, és hittek abban, hogy legapróbb használati tárgyaik is árulkodó kifejezői ízlésüknek és jellemüknek. Ebből a kényszerítő erejű nyomásból eredeztethető az a rendkívül magas szintű tárgykultúra, mely az egész világot lenyűgözi, és folyamatos érdeklődésben tartja. Az időszaki kiállítás ezen szigorúan szabályozott rendszer tárgyi kellékeibe enged bepillantást.

 

A tárlat indítója egy archív fotógyűjtemény, mely a mindennapi élet feudális berendezkedését idézi meg egészen a Meidzsi restaurációig, amikor is alig öt év alatt – európai recept alapján – kiirtották a felkelő Nap országának évszázados hagyományait. Arthur Koestler úgy emlékezett meg erről az eseményről, hogy olyan volt, akár egy durva sebészeti műtét egy felkészületlen testen. Nem csoda hát, hogy a hierarchia összeomlása épp azokat a tendenciákat erősítette, melyek a nemzeti jelleg megőrzésére irányultak. A szamurájok értékrendszere az üzleti moguloktól kezdve a nagyvállalati ingázókon át mindenkire hat, és ma is mértékadó vezérelvként funkcionál, így az ősi múlt skizoid módon fonódik egybe a legmodernebb jelennel.

 

A tradicionális japán kultúra inspirálóan hatott a magyar iparművészetre is, ezért kiváló ötlet, hogy a kiállítás részeként kortárs művészek ékszerkollekcióit, dísztárgyait is megcsodálhatjuk. Nehéz kiemelni a sok remek alkotó közül egyet, de talán Tóth-Vásárhelyi Réka kokeshi babái keltették bennem a legnagyobb elismerést. A magyar ékszertervezők alkotásai pedig olyan fantáziadús, aprólékosan megmunkált darabok, hogy időnként csak a kiírás alapján tudtam megkülönböztetni őket a műtárgyaktól. A termek lebilincselő kísérő szövegei tájékoztatást adnak a múltról, szokásokról, filozófiáról, a japán család felépítéséről, nevelési rendszeréről, de megismerkedhetünk a szamurájok kardviselési jogának végzetességével, és felfedezhetjük a kimonóviselés szigorú szabályait. Külön említést érdemel Mashima Rieko asszony lenyűgöző obi-minta gyűjteménye, melyet nagyrabecsülése jeléül adományozott a múzeumnak.

 

A harci kellékeken kívül a szamurájok személyes tárgyai is szerepet kapnak a bemutatón. A kimonó övére erősített függő, a netsuke páratlan kidolgozottságú műremek, minden egyes darabja ámulatba ejti a nézőt. Nem is csoda, hogy a nyugati gyűjtők első számú felvásárlási célpontja, amiért milliókat is képesek áldozni. Az ősi Japánban azonban nem csak a használati tárgyakra terjedt ki az igényesség. Ruth Benedict amerikai antropológus szerint az elvárásoknak csak az tudott megfelelni, aki elméjét erényekkel fényesítette, mert a „test rozsdáját” legalább annyira kártékonynak tartották, akár a kardon lévőt. Koestler a japán nevelést afféle jellem-kertészetként, a lélek-földműveléseként definiálta, ahol a cél a tökéletes műalkotás létrehozása.

 

A múzeum külön figyelmet fordít az ifjú generációra, részükre egy egész teremnyi japán érdekességet gyűjtöttek össze. A gyerekek nem csak megtapinthatják a kiállított tárgyakat, de rajzolhatnak, hajtogathatnak, fényképezkedhetnek – előzetes csoportbejelentkezés esetén pedig a szervezők óvodai és iskolai csoportok foglalkozását is lebonyolítják, játékos programokkal hozva közel a legkisebbekhez az origamit, és a kalligráfiát. A családi napokon, tárlatvezetéseken tovább bővül a program repertoárja, kipróbálhatjuk a japán játékokat, részt vehetünk harci bemutatókon, teaszertartáson, ezért érdemes figyelni a múzeum facebook oldalán meghirdetett rendezvényeket.

 

A múzeumlátogatás végét a kimonópróba koronázza meg, és bár ezek az öltözetek meglehetősen kopottak, mégis ízelítőt kapunk abból, milyen lehetett egykor hordani. A ruhák érdekessége, hogy neves operaénekesek viselték őket, ugyanis a felpróbálható gyűjtemény Puccini híres Pillangókisasszonyának kelléke volt a Magyar Állami Operaházban.

 

A kiállítás csak első látásra tűnik kicsinek, hamar ráébredhetünk, hogy a 18. századi Japánban tett történelmi barangoláshoz nem elegendő egy óra, hiszen a japán tárgykultúra részletgazdagságát csak gondos megfigyelésekkel és a rászánt idővel tudjuk igazán élvezni. Csak egy halk nádfuvola dallam hiányzott a teljesség érzéséhez…

 

A Szamurájok és gésák időszaki kiállítás 2013. november 3-ig tekinthető meg a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban.