Graham McNeill: Hamis istenek

A Warhammer Univerzumban játszódó könyvek ismerősek lehetnek az ekultura.hu olvasói számára, elvégre magyarul már több tucat (pontosan harminc) mű jelent meg – ami még mindig csak csepp a tengerben az angolul elérhető kiadványok mellett. Ezen könyvek döntő többségét Dan Abnett írta, akinek az akciós részekben gazdag kötetekhez tökéletesen illő stílusát távolról is csak csodálni lehet. A The Horus Heresy ciklus nyitóregénye is az ő tollából került ki, ám az angliai székhelyű Black Library Kiadó jelenleg huszonnyolc kötetnél tartó óriás-eposzát még ő sem tudta megírni más szerzők segítsége nélkül. A sorozat részei egyébként egymással párhuzamosan, egyszerre íródtak, ami csak óriási erőfeszítések – közös munka, gondolkodás, írói kompromisszumok – árán sikerülhetett. A történet második része a nálunk még szinte ismeretlen író, Graham McNeill tollából került ki, akinek eddig csak egyetlen novelláját olvashattuk, pedig ő is a termékeny szerzők közé számítható.

A skót fiatalember 1971-ben született Glasgow-ban. Tanulmányai után épülettervezőként és dizájnerként dolgozott, egészen addig, míg a Games Workshop – a Warhammer „termékek” szerzői jogait birtokló cég – fel nem vette, mint írót/dizájnert. 1999-től a Warhammer világok hivatalos havilapjába, a White Dwarf magazinba írt cikkeket, majd az asztali, figurás játékhoz Codex-eket, azaz úgynevezett „sereg-könyveket”. Az ő nevéhez köthető a 2001 és 2004 között megjelent összes Codex, tehát ő még a játék harmadik és negyedik kiadása felett bábáskodott. (Az 1987-es kezdetek óta világszerte töretlenül hatalmas népszerűségnek örvendő Warhammer 40.000 asztali stratégiai játék hatodik kiadása 2012-ben jelent meg.) Első regénye 2002-ben látott napvilágot, amit további huszonnégy követett. A The Horus Heresy sorozatban eddig összesen hat regényt publikált.

A Hórusz felemelkedésében megismerkedhettünk Hórusz hadúrral, az emberiség minden gáncstól mentes űrkori lovagjával, aki a XXX. évezred végétől kezdve kétszáz birodalmi éven keresztül járta a csillagokat a 63. Légióval, hogy az emberiség barbárságba süllyedt – azaz a Birodalmi fennhatóságot el nem ismerő, jobb esetben csak a terrai központtól elszakadt – világait újra a helyes útra terelje, és eközben az éppen útba eső idegen fajoktól is megtisztítsa az emberek univerzumát. Az emberi civilizáció szempontjából nemes tett – a Nagy Hadjárat – már a végéhez közeledett, amikor a Hadúr egyik bizalmasa egy idegen relikvia birtokába jutott, s a látszólag semmiféle fontossággal nem bíró esemény hirtelen nem várt irányba fordítja a lassacskán szinte már unalomba fordult háború menetét.

„A Hadúr leírásához ezer klisé kellene, és mind igazabb lenne a többinél.”

A második kötet pontosan ott veszi fel az események fonalát, ahol az első letette. A legyőzhetetlen 63. Légió az egyszer már meghódított Davin holdjára megy, hogy az évtizedekkel ezelőtt hátrahagyott rendfenntartó csapatok nevetséges lázadásocskáját letörje, ám a káosz rejtőző urai végre elérkezettnek látják az időt, hogy gondosan titkolt tervüket mozgásba lendítsék. A Davin holdján tanyázó – természetesen már régóta káoszhívő – Kígyópáholy és egy nemrégiben megrontott astartes (űrgárdista) káplán segítségével rögtön az Emberiség Urának jobb kezét, Hóruszt veszik célba. A szinte isteni tulajdonságokkal rendelkező Hadúr sérülése után – hiszen ilyesmi még sosem történt – a Légión belül is eluralkodik a pánik, a széthúzás, és az eretnekség magvai végre valóban elvettetnek. Az űrgárdisták becsületkódexétől elfordult, de még a káosz elfajzott érintését fizikailag nem mutató, tehát tökéletesen rejtve maradó lázadó légió ellen csak egy maroknyi – és viharos sebességgel fogyó – császárhű harcos képes felvenni a harcot. De vajon sikerül-e nekik egyáltalán? Ezt majd csak a harmadik részből tudhatjuk meg.

A Warhammer regényeknek három feltételnek kell megfelelnie. Az egyik, amire még (az etalon) Dan Abnett és Bernard Cornwell kapatott rá, hogy tökéletes akcióleírások legyenek benne. Érezni lehessen a háború borzalmait, kilátástalanságát, embertelen közönyét; mindezt, ha lehet, gyönyörű, már-már lírai képekkel megfestve. Ebben McNeill mindenképpen elmaradt a mestertől – azért nem nagyon, hiszen az általa megírt akciójelenetek is jó tempójúak, pörgősek voltak, de egy leheletnyi hiányérzet mégis maradt bennem. Ennek oka talán az lehetett, hogy azzal szembesültem, amivel háborús könyvben még talán soha: a győzedelmes légiós sereg felderítés nélkül megy harcolni idegen bolygóra. Aztán meg csodálkoznak azon, mi vár rájuk – ilyesmi elképzelhetetlen lett volna egy Gaunt-regényben. (Igaz, ők maguk voltak a felderítő-osztag…) McNeill könyvében viszont a harci szerkezetek (főleg a Dies Irae – A harag napja – titán) leírása fogja a legszőrösszívűbb haditechnika fanatikusokat is lenyűgözni majd. A második feltétel a Warhammer 40.000 univerzumának profi, a legkisebb részletekbe menően aprólékos, precíz bemutatása, amit a világért rajongók biztosan elvárnak. Én mindenesetre roppantul élveztem minden kis háttér-információs morzsát, amit megtudhattam az ebből az aspektusból kitűnőre vizsgázó könyvből.

„Az ősi időkben – még a Földön – egyszer azt mondta egy bölcs ember, hogy a tudomány el fogja pusztítani az emberiséget, de nem a tömegpusztító fegyverekkel, amelyeket létrehoz, hanem azáltal, hogy bebizonyítja, Isten nem létezik. Azt állította, hogy ez a fajta tudás összeroppantja az embert, és motyogó őrültté teszi a felismerés, hogy transzcendens segítség és gondoskodás nélkül magára maradt egy végtelen univerzumban.”

Az utolsó feltétel – persze a legfontosabb – természetesen az olvasmányos stílusban elmesélt fordulatos történet. Itt bizony vannak a könyvnek komolyabb hiányosságai, noha McNeill stílusával alapvetően semmi baj nincsen. Szórakoztató, hangulatos, néhol humoros, amikor kell, akkor komor, sőt, azoknak, akik tudják, hogy nagyjából mi fog következni, egyenesen tragikus. Szenzációsan jól mutatja meg a fényből a sötétségbe vezető ösvény fordulóit, Hórusz és a Légió fontosabb tagjainak karakter(vissza)fejlődéséről pedig tanulmányokat lehetne írni. Az Impérium létét fenyegető növekvő vész közvetlen szomszédságában szárba szökkenő birodalmi vallás, az Istencsászár-hit szintén telitalálat. Amibe most belekötök, az nem feltétlenül az író hibája. Számára adott volt egy évtizedekkel ezelőtt kitalált időrend, ami előre lefektette a Nagy Hadjárat és a lázadás eseményeinek relatíve pontos menetét, amitől nagyon eltérni nem lehetett, ráadásul a többi íróval is egyeztetni kellett, ki maradjon életben, ki haljon meg, a könyv milyen fordulata nem fog belerondítani a következő részeken dolgozók egyéni elképzeléseibe, sőt, a sorozat gerincét alkotó események, fordulatok kiötlése is közös munka eredménye volt.

Ezért egyszerűen muszáj negatívumként megemlítenem, hogy a káosz-urak agyafúrt terve és az emberfeletti Hórusz kritikus pillanatban mutatott gyengesége micsoda gyerekes fordulat volt. [Spoiler!] Vegyünk egy barátságos káplánt, akiben senki nem bízik a hajón – csak a Hadúr. Adjunk neki egy kardot, amire természetesen kenjünk „Hadúr-ölő” mérget. A haldokló Hóruszt a kétségbeesett kapitányok vigyék el egy olyan helyre, ahol a roppant szimpatikus nevű Kígyópáholy lakozik (ilyen szekták millióit irtották ki ugyanezek a rendíthetetlen űrgárdisták egy másodperc gondolkodás nélkül év(tíz)ezredeken keresztül). Az ájult vezérnek mutassunk egy véletlen álmot egy lehetséges jövőről, ahol senki nem emlékszik a nevére. Hagyjuk fortyogni a saját levében pár napig… és kész is a saját bejáratú instant Gonosz Hadurunk. [Spoiler vége!] Ennél bizony sokkal körmönfontabb történet-részre számítottam, ami több köteten keresztül áthúzódik.

„Alacsonyabb rendű emberek fognak uralkodni mindazon, amit meghódítottam, de mi lesz az én jutalmam, amikor elvégeztem a feladatom?”

Egy több író által írt sorozatnál óhatatlan, hogy lesznek jobb és kevésbé jól sikerült írások. Amikor a legelső Dan Abnett regényt elolvastam, még nem gondoltam, hogy ő egy olyan író, akinek munkáira egyszerűen muszáj hivatkozni, mert valami olyat tud, amit csak nagyon kevesen. Ma már teljesen így gondolom. Graham McNeill könyvével sincs nagy baj, a Warhammer világát, az akciódúsabb science-fictiont és a néhol horrorisztikus elemeket használó könyveket kedvelők meg fogják találni a számításukat ebben a regényben, de van még mit tanulnia a Mestertől. A következő rész Ben Counter Lángoló galaxisa lesz.