Főkép

Szabó Magda mindent tud az emberekről, és csodálatosan tud mesélni. Épp ezért minden könyvét – lehetnek hosszúak vagy rövidek, felnőttnek írtak vagy (állítólag) lányregények, sőt, akár mesekönyvek is – akárhány éves fejjel újra lehet olvasni, és mindig lehet szeretni. Lehetséges, hogy lesz olyan ifjúsági regénye, amibe gyerekként szerelmesek voltunk, higgadt és okos felnőttként azonban inkább csak nosztalgiával fordulunk felé, de mindig van olyan írása is, amit felnőttként az ember már másként ért, s talán még jobban lelkesedik érte. Így voltam én például az Abigéllel, amely először az elhagyatottság, első szerelem és a rejtőzködés könyve volt számomra, később azonban egyre inkább a háborúé és – ha van ilyen – a magától értetődő hősiességé. Időről időre újraolvasom, s a kedvenc részek is mindig mást és mást mondanak benne… Így van ez az Álarcosbállal is.

 

Pedig ezt a regény látszólag tényleg igazi kamaszkönyv, hiszen minden benne van, ami „tizenkét éven felülieknek” – eredetileg nekik szólt a könyv az ajánlás szerint, amely a Pöttyös sorozatban történt első kiadásakor, 1961-ben rajta szerepelt – fontos lehet, s fontos ma is: meg nem értés és magány az iskolában, önmagával meghasonlott, érzelmi zavarokkal küzdő jó tanuló tanácstalansága, a család és az iskola hangulatának, elvárásainak összeegyeztethetetlensége, a tanárok értetlensége vagy épp merevsége. És legfőképp a helyzet, amivel a főszereplő nyolcadikos lánynak, Krisztinek szembesülnie kell: hogy szülei, nagyszülei is emberek, s lehetséges, hogy szeretnének újítani, fordítani az életükön, megváltoztatva ezzel azt a családi kört, amit ő születése óta megszokott. Ebben a könyvben házasodnak, ma talán válnak, a történet tanárai egy másik világ pedagógiáját követik, ma talán másképp tennék lehetetlenné, hogy egy kétségbeesett kamaszlány szót értsen velük – de a problémák valójában nem változnak, hiába telt el a könyv megírása óta több mint fél évszázad.

 

Azonban az iskolai álarcosbálon életutakat végigbeszélgető Cigánylány és Álarcos KISZ-es története ennél sokkal többről szól. Számomra elsősorban a gyászról és a gyász feldolgozatlanságáról. A Boros-családban mindenkinek megvan a maga gyásza, a háború, az egyedüllét, a boldogtalanság magukban őrizgetett élményei, és röviddel a történet kezdetéig képtelenek ezeket az emlékeket legyőzni. Az egész család – apa, lánya és a nagymama – feje fölött óvó árnyékként ott lebeg Zsuzsa szelleme, a feleségé, anyáé, lányé, aki 1945-ben, egy beomlott pincében lelte halálát, akit a férje még mindig gyászol, a lánya sosem ismerhetett, és akiért a nagymama már 1945-ben „minden könnyét elsírta”. Zsuzsa, aki érző, szerető, vidám és valódi ember volt – erről tanúskodik búcsúlevele, amelyet a 18. fejezetben olvashatunk –, lassanként mindenki számára tökéletes és misztikus figurává válik. Olyan régen halott, hogy a lánya, Kriszti számára szinte nem is valóságos, s semmiképpen sem anya, Anyu, hiszen még emlegetni is mindig kortársként, Zsuzsaként emlegeti. Boros Endre, az apa számára ő a nagybetűs Múlt, a Nagymama számára az édesanya, aki helyett fel kell nevelnie a (szintén nagybetűs) Gyereket, Kriszti pedig valószínűleg valamiféle fura szellemnek érzi, akivel leginkább a régi, gyerekkori mackója, Tádé segítségével lehet kapcsolatba lépni, s aki az egyetlen, aki talán megértheti Krisztit.

 

„Zsuzsa valahol ott élt a bútorok között, s mikor Boros Endre esténként hazatért, azt érezhette, voltaképpen nem is változott semmi: Zsuzsa most is itt van, csak bújócskát játszik velünk, de ha nagyot kiált, előjön a függöny mögül vagy a kamrából, ahová elrejtőzött. Kriszti úgy nőtt föl, hogy Zsuzsa ott volt és mégse volt sehol (…). Ha valaki egy ilyen házban nő fel, nem csoda, ha egy mackóval tárgyal lefekvés után.”

 

Didaktikus? Lehet, mindaddig, míg Szabó Magda tovább nem mesél, és továbbgondolkodásra nem ösztönöz. Mert persze ott van Éva néni, a csodálatos, meg Lujza néni, a könyörtelen, ott a sok összefonódó történet, egymásba kapaszkodó sors, a sok múltbeli rejtély, ami szépen, lassan oldódik meg a könyvben, s aminek a megértése és mozaikkockákból való összepakolása mindig nagy örömet okozott nekem kiskoromban: s végül ott a „minden jó, ha vége jó”-befejezés. Menjen csak férjhez a Nagymama, szerezzen Kriszti feleséget apjának és saját anyát a maga számára, legyen végre mindenki boldog! De valóban ilyen egyszerű ez?

 

Az Álarcosbál szerint a sebeket jó alaposan be lehet kötni. De lehet, hogy sosem gyógyulnak be. Zsuzsa mindenképpen halott: és így, ötven év távlatából olvasva a történetet mindegy is, hogy az ostrom alatt halt-e meg 1945-ben, vagy betegségben tíz évvel később, hiszen a könyv – és ettől jó – nem(csak) a háborút hibáztatja azért, ha egy család szinte belefullad a gyászba. Nem lehet új, boldog életet kezdeni, ha nem beszéltük ki magunkból a régi boldogtalanságokat, könyörtelenül és alaposan. Bárcsak valamennyiünk mellett ott lenne egy Álarcos, aki megfejti az életünket és új, boldog utakra irányít! A valóságos világban azonban ez az egyetlen dolog a regény történetéből, ami, sajnos, nem garantálható…