Főkép

Úgy hiszem, még azok is azonnal ráismernek az Also Sprach Zarathustra első tételének szignálszerű hangjaira, akik sohasem látták még a 2001: Űrodüsszeia című filmet. Richard Strauss 1896-ban komponált szimfonikus költeményének a C-dúr és c-moll akkordok közötti feszültséget kibontó, és fényes tuttiban záruló indítása valóban a napfelkelte („Sonnenaufgang”), a hajnal, az emberiség hajnalának mind ez idáig legtökéletesebben sikerült zenei kifejezése. Talán ezért lehetséges, hogy a mű részlete nem csupán a szerző, hanem a klasszikus zene egyik legkarakteresebb, legszélesebb körben ismert darabja.

 

Ám a Strauss második müncheni korszakában született szimfonikus költeményben sokkal több rejlik „egyszerű” hangulatfestői mesterremeknél. Összekötőkapocs ez Liszt és Wagner haladó nagyromantikája és a huszadik század újításai, Bartók és Schönberg zenéje között. Többszörösen is a múltba nézés és az előretekintés poémája ez, hiszen amíg a „Von der Wissenschaft” tétel tudós fugájában – amint arra a művet behatóan ismerők rámutattak – a hangsor mind a tizenkét hangja szerepel, vagyis benne Strauss a szigorú ellenpont felélesztése mellett dodekafon technikával kísérletezik, a nyolcadik, „Das Tanzlied – Das Nachtlied” című tételben a bécsi keringő önfeledt áradása köszön vissza egészen váratlanul. Vagyis nem egészen meglepetésszerűen, hiszen a Zarathustra a táncosok egyik különösen szívesen idézett szövege, lévén hogy a könyvben ábrázolt perzsa próféta és bölcselő elvesztegetettnek tartja a napot, amelyen nem táncolunk.

 

Nem kis részben éppen a programzene jellege jelentette a valóban fontos újítást az Also Sprach Zarathustra bemutatójakor. Korábban születtek már elvontabb hangulatokat, mindenekelőtt a négy évszakot lefesteni igyekvő művek, filozófiai gondolatok átadására viszont Strauss előtt még senki sem vállalkozott. Felesleges lenne túl sokat beleolvasni a témaválasztásba, annyi azonban a korabeli beszámolókból is egyértelmű, hogy Strauss ténylegesen szimpatizált Friedrich Nietzschének a kereszténységet meghaladni igyekvő eszméivel. Ám a tonalitást híresen elbizonytalanító befejezés – a H-dúr akkord alatt megszólaló három mély C hang – mintha pontosan ezt bizonyítaná: a barokkban még tökéletes zárlatok helyét, amelyekkel Beethoven már gyakorta küszködött, itt végképp a befejezetlenség érzete váltja fel, imígyen a keresztény zenei hagyományt tagadja.

 

De talán valóban ne akarjuk értelmezni a művet, hiszen amint Nietzsche Zarathustrájában a jövendőmondó jövendölte: „Minden mindegy, semminek sincs értelme, a tudás megfojt.”

 

Jóval letisztultabb és követhetőbb még a Weimarban, Liszt Ferenc városában 1889-ben komponált Tod und Verklärung, amely – mint a címe sugallja – a halál és a megdicsőülés hangokba ültetett megfogalmazása. A tételekben tisztán követhetők a haldoklás zaklatott, félelemmel teli pillanatai és az átmeneti megnyugvás időszakai, a megdicsőülést pedig harsonaszó jelenti be, ami után himnusszerű passzusok emelik magasba a lelket képletesen és hatásukkal is. Újítónak nem igazán mondható a mű, inkább Liszt előtti tisztelgésnek tekinthető, szépségét azonban értelmetlen lenne megkérdőjelezni. Ha az Imígyen szóla Zarathustra szokatlan elvontsága ellenére összetéveszthetetlen, témái pedig feledhetetlenül markánsak, akkor a Tod un Verklärung legnagyobb erénye, hogy közérthető és könnyen befogadható.

 

Giuseppe Sinopoli és a New York-i Filharmonikusok tolmácsolásában mindkét mű teljes pompájában hallható. A késő romantika időnként túlzásokba átcsapó monumentalitásának érzékeltetéséhez pontosan ilyen habitusú dirigens és ennyire képzett zenészek szükségesek. Vitatkozhatnánk rajta, hogy Zubin Mehta vagy Sinopoli, esetleg a Kubrick filmjében felcsendülő fanfár karmestere, Herbert von Karajan fogja-e meg határozottabban a részleteket, de mindhárom olvasat nyilvánvalóan hiteles, és voltaképp nem is sokban különbözik. A lényeg, hogy a Virtuoso sorozatban megjelent felvétel gyakorlatilag felülmúlhatatlan, tehát többet senkitől sem kívánhatunk e két mű esetében. Legfeljebb az érdekesség, az összevetés kedvéért érdemes más értelmezéseket meghallgatni.

 

Előadók:

New York Philharmonic

Guiseppe Sinopoli – karmester

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-9. Also sprach Zarathustra, op. 30

10. Tod und Verklärung, op. 24