Főkép

Nagyon okos nő. Intelligens, megfontolt, minden pillanatban érzékelhető, hogy figyel és töpreng. Szeret olvasni, táncolni, kihívóan öltözködni és imádja, ha ő van a középpontban. Magas, karcsú, a bőre hófehér. Haja szőkésbarna, de ma már általában vörös parókát visel. Az arca ovális, a homloka magas, a szeme melegbarna, a jobb egy kicsit kisebb, mint a másik. Az orra ívelt, egészen férfias. A szája keskeny, az álla kissé hegyes, nagyon határozott. A keze gyönyörű, az ujjai hosszúak és kecsesek. Hatvanhét éves. És lenyűgöző. Ő Erzsébet, a királynő: az 1600-as év Angliájában mindennek a kiinduló- és a végpontja, az univerzum közepe. Az ő Angliájába repíti el az időutazásra vágyót Richard Tames útikönyve, a Shakespeare Londonja napi öt garasból.

 

A Scolar Kiadó Utazzon a történelemben! sorozatának harmadik kötetében új szerzőt ismerhetnek meg az olvasók. Azok után, hogy a kritika mennyit dicsérte az első két, Rómáról és Athénról szóló könyv íróját, Philip Matyszakot, talán eretnekség leírni, de nekem Richard Tames szövege sokkal jobban tetszett. Hála neki, az eddigieknél még izgalmasabb kötet született, nem csoda, hiszen London történelmének és idegenforgalmának nemzetközileg elismert szakértője. A már ismerős szerkezet, amelyben témáról témára haladva ismerhetjük meg a 16-17. század fordulójának Londonját az étkezéstől és öltözködéstől a vásárláson, ünnepeken át a legfontosabb látnivalók bemutatásáig, képekkel, térképekkel, rajzokkal, korabeli érdekességekkel kiegészítve, mintha ebben a kötetben még jobban működne, mint elődeiben. A világ még érdekesebb, s olvasás közben úgy érezhetjük, a korszak híres emberei, mint a zseniális Shakespeare, a púpos miniszter, Robert Cecil, a divatdiktátor felfedező, Sir Walter Ralegh, a királynő varázslója, Dr. Dee, sőt, maga a királynő is, személyes jó ismerősünkké válnak.

 

Rengeteg kérdésre választ kaphatunk, még olyanokra is, amelyek sosem jutottak volna eszünkbe. Például, hogy miért nem használták a Gergely-naptárt Angliában? Hogyan volt lehetséges, hogy a legtöbb angol sörözőnek nő volt a tulajdonosa? Melyek voltak a legjobb iskolák a korszakban? És melyekben lehetett a latin mellett angolul is beszélni néha? Mi volt drágább a korszakban: három seprű vagy három kanál? Miként volt szokás kiválasztani a házasságra megfelelő napot? Mi volt a népszerűbb akkoriban: a medve- vagy a kakasviadal? Hogyan juthatott be egy boncterembe a bátor vállalkozó? Milyen volt egy korabeli börtön? Miért karcoltak a látogatók graffitiket a Szent Pál-katedrális ólomtetejébe? Hol mondta a királynő: „ennek a helynek a rabjából emelkedtem fel ennek az országnak az uralkodójává”?

 

Sose hittem volna azt sem, hogy le fog kötni egy táblázat, ami elmagyarázza, hogyan lehet a korban használt hatféle arany- és kilencféle ezüstpénz átváltogatni. Pedig ez történt: az eddig csak könyvekből, filmekből ismert pennyk, garasok, shillingek, reálok és angyalkák (igen, ilyen nevű pénz is volt) rendszere… na jó, átláthatóvá nem vált, de legalább egy kicsit megsajnáltam a korszak pénzváltóit… Egy francia koronáért egyébként a könyv szerint „általában hat shillinget adnak, de néha hat shillinget és négy pennyt. A franciáknál sosem lehet tudni.” A kedvenc pénzem a rose noble lett, mivel a rózsa a királynő jelvénye.

 

A könyvből arra is fény derült, milyen kertek voltak a legdivatosabbak a korszakban: a legszebbekben füves tekepályák és mesterséges dombok váltakoztak kőrisfaligetekkel, virágágyakkal, nyírott sövényekkel, szökőkutakkal és barackosokkal. Meg persze rózsalugassal, hiszen a rózsa a királynő jelvénye.

 

A korabeli gyógymódok is nagy hatást tettek rám. Azt ugyanis még el tudom képzelni, hogy jó a náthára, ha egy darabka fehérrépát dugok az orromba, és lehet, hogy kidugul a fülem, ha kenderolajat öntök bele, és azon a lábamon ugrálok, amelyik oldali fülem zúg. Viszont, remélem, sosem jutok el odáig, hogy az asztmámat édesgyökérrel átmosott rókatüdő fogyasztásával, vagy a hajhullásomat égetett galambürülék felkenegetésével gyógyítsam. Akkor már inkább ennék a korszakban, és nem gyógyulnék: a csodás finomságok, mint a hattyúhús, a kócsag saját vérében, vagy a kagyló ugyan a többség számára elérhetetlenek, de én megelégednék az apró angol eperrel (persze csak akkor, ha cukros, fahéjas, gyömbéres borban tálalják), a suffolki juhsajttal vagy épp a francia recept alapján, főtt rizsből, kappanhúsból, mandulatejből és cukorból készített blancmange-zsal. A királynő kedvenc finomsága egyébként a cukrozott mandula volt, mint a könyvből kiderül.

 

Zárásképpen le kell írnom, hogy egyszerűen megkedveltem ezt a könyvet. Nemcsak szellemes volt, érdekes és szép (66 képe mellett 11 színes festményillusztrációval), de valóban meg is szerettette velem a helyet és az időt, amiről szólt. Legszívesebben újra odautaznék képzeletben: még úgy is, ha valaki kezelni szeretné az asztmámat. Mert a régmúlt, I. Erzsébet Angliája élőbbnek és izgalmasabbnak tűnik innen nézve, mint eddig bármikor.