Főkép

Néha úgy érzem, a lelkem egy része sokkal idősebb, mint a valódi életkorom, éppen ezért mindig találok valami értékeset a régi korok művészetében, amikor még voltak igazi, egyedülálló, senki mással össze nem téveszthető tehetségek, olyan érdemes művészek, akik feltehetően már az anyatejjel magukba szívták azt a különleges érzéket, amit a világon semmilyen iskolában nem tanítanak. Erre születni kell: vagy benned lakozik, vagy nem. Ezúttal a multiplex mozik világától kicsit eltávolodva, visszarepültem az időben, ám mégis olyan történetre bukkantam, ami a mai világban is ugyanúgy megállja a helyét. Igaz, a környezet és a technológia rohamléptekben fejlődik, de az emberi természet szinte mit sem változik.

 

„Az ember azt hinné, hogy a civilizáció fejlődésével humanizálódik az emberiség, de a történelem mindig rácáfol erre, igaz őrnagy úr? Az ember ugyanolyan agresszív vadállat maradt, mint mikor a barlangban élt. Ha nem talált ennivalót, akkor fölfalta egymást.”

 

Ez a történet nem szuperhősökről szól, akik megmentik a világot, hanem olyan hétköznapi emberekről, mint te és én, akik a maguk módján próbálnak megküzdeni az élet nehézségeivel. Ki így, ki úgy, van, aki végig önmaga tud maradni, míg mások bizony tisztességtelen eszközökkel élnek, mindezt természetesen a feddhetetlenség álcája mögé rejtve. A középpontban Janka néni (Gobbi Hilda) áll, aki, hogy úgy mondjam, saját felelősségére távozik a kórházból, hogy visszatérhessen szeretett tanyájára, ami a mindent jelenti számára: a családot, az életet, az egész világmindenséget. Hazaérkezésekor azonban kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nem csupán a halálhírét keltették, hanem kedvenc tárgyainak, mozdítható, értékesnek mondható dolgainak is lába kélt: az otthonát kifosztották. Janka néni hozzálát, hogy visszaszerezze, ami az övé, és, hogy immáron sokadszorra újrakezdje az életét.

 

„Szeretem a természetet Zsufa. Közel érzem magamhoz. Milyen hatalmas tud lenni egy fa, és az a csöpp kis fűszál milyen erős. Én elpusztulnék kövek között. Az unokaöcsém már sokszor haza akart vinni hozzájuk, de hát mit csináljak én a hetedik emeleten?”

 

A film lassabb folyású, mint amihez hozzá vagyunk szokva, kevés karaktert vonultat fel, de mindegyiküknek fontos szerepe van, és ez leginkább annak a sajátságos hangulatnak a közvetítése, ami ebből a történetből sugárzik. Amikor megszólal egy-egy szereplő, akkor minden szónak, minden mondatnak mélyebb értelme van, mint az elsőre hallatszik, s végig úgy éreztem, sokkal lényegesebb mindaz, amiről hallgattak. Talán a címe miatt, de komikusabb hangvételre, valami viccesre számítottam, ám szép csendben egészen más vizekre evezett velem Janka néni és Zsufa (Máthé Erzsi). A sivár valóság lassan, alattomosan kúszott be a bőröm alá, erőt vett rajtam valamiféle csendes mélabú, ami általában akkor jelentkezik, amikor az ember tisztán átlát valamilyen jelenséget. Kiváló korrajz ez, a szereplők érzésvilágán keresztül az akkori rendszert is megismerhetjük.

 

Elcsépeltnek hangzik, ha azt mondom, Gobbi Hilda zseniálisan játszik, mégis ez az igazság. Minden mozdulatával, rezdülésével, kézintésével közvetíti felénk Janka néni egész lényét. Senki más nem tudja úgy a szemöldökét ráncolni, a szája sarkát remegtetni, mint ő, még meg sem szólal, csak megjelenik a színen, és máris mindenki nevet, sír, vagy éppen megdöbben. Csodálatos humora mellett ebben a filmben megismerhetjük kiváló drámai érzékét is, s hogy milyen könnyedén játszadozik a néző érzelmeivel. Egy fejbiccentéssel, vagy hangjának megbicsaklásával hol vidámságot, hol mélabút vált ki belőlünk. Mindazonáltal nem ő az egyetlen nagy név a szereplőgárdában. Olyan legendás színészek árnyalják a képet, mint Sinkovits Imre, vagy Máthé Erzsi – ez utóbbit most egészen más oldaláról ismertem meg. Hiába játssza a kissé nyers, iszákos, férfias természetű Zsufát, szépsége még pantallóban és mellényben is átütő, mindennél pedig már csak a játéka kiválóbb. Időnkénti sunyisága ellenére Zsufa mégis inkább egy szerethető karakter, akinek megbocsátjuk a botlásait, mert mihez is kezdenénk nélküle? Sinkovits Imre szerepe ezúttal aprócska, de azt hiszem, játszhat ő bármit, lehetne akár néma, akkor is hatást gyakorolna a nézőre.

 

Miközben a nagyvárosi kőrengeteg tövében néztem ezt a filmet, egyre inkább megértettem Janka nénit, hiszen én is szívesen sétálgatnék hatalmas árnyas fák tövében, miközben a kútból frissen felhúzott vizet kortyolgatom, s hallgatom a madarak énekét. Nincs se okostelefon, se utcazaj, se folyamatosan zajongó szomszéd. Előttünk a horizont a napfelkeltével, a friss, harsogó vidéki levegő, és annak a rég letűnt belső békességnek az érzése, amit napjainkban oly sokan hiába, mégis minduntalan keresnek.

 

Kifosztották egyszer, kétszer, háromszor, barátok bőrében tetszelgő képmutató népség fordult ellene, mégis megingathatatlanul küzdött azért, ami az övé, s volt hozzá elég hite, hogy mindezt keresztülvigye. Janka néni fontos példakép mindannyiunk számára: ha egyszer megtalálod ki vagy és hová tartozol, akkor senki és semmi, még az utolsó perceid sem vehetik el tőled a bizonyosság érzését, hogy igen, ez az, amiért érdemes élni és küzdeni.