Főkép

Szokás szerint minden egy videoklippel kezdődött – ami több szempontból is különlegesnek, sőt, kifejezetten formabontónak bizonyult. Egyrészt manapság már nem divat fekete-fehérben rögzíteni mozgóképet, márpedig itt pontosan ez történt. Másrészt nem csak a zene bizonyult érdekesnek, hanem a képi világ is, úgy tűnt, az együttesnek van elképzelése arról, mit és hogyan akar. Természetesen a zene sem egy szabvány darab, elsőre az tűnt fel, mennyire tiszta, mégis erőteljes a hangzás, márpedig ez azért nem jellemző minden videóra, de itt ezzel sem volt baj. A tempó és a megszólalás alapján valami déli muzsikának tűnt a produkció, és persze a szám címében szereplő Doom is sokat segít a zenei beazonosításban.

A klipet egyébként az a Bryan Forrester rendezte, aki a banda egy korábbi látomásszerű klipjét készítette (The Mission), de véleményem szerint most jobb munkát végzett.

 

 

Ezek után mondanom sem kell, kíváncsi lettem a Venomous Maximus nevű együttesre, kivált a nyár elején megjelenő lemezükre, amit Beg Upon The Light címen jelentettek meg a Napalm Records gondozásában (az album egyébként más kiadónál már 2012-ben kiadásra került, de idén végre Európában is kapható). Ezek szerint más is úgy gondolta, hogy valamit tudhatnak a texasi fiúk, ha már ilyen komoly kiadó szerződtette őket. Mondjuk a lemezt felvezető reklámfilm nem hiszem, hogy túl sok ember számára jelent valódi segítséget a zene mibenlétét illetően, de az biztos, hogy effélét inkább valami B kategóriás horrorban lát az ember, nem pedig lemezelőzetesben.

 

 

Amikor aztán elindítottam a lemezt, alaposan meglepődtem, az intró (Funeral Queen) ugyanis minden volt, csak nem az, amire számítottam. Mintha temetésen ültem volna, esővel súlyosbítva. Azután érkezett az első videóból már ismerős „Path of Doom”, ami nagyon jól eltalált kezdés. Egyszerű, súlyos doom téma, amit ráérősen építenek fel, hogy amikor végre Gregg Higgin megszólal, tényleg olyan érzése legyen az embernek, hogy igen, felkerült az i-re a pont. Ha van titkos csodafegyvere a fura nevű együttesnek (egy G.I. Joe figurát neveztek így egyébként), akkor az egyértelműen az énekes hangja. Rengeteg esetben lázadozom az énekes és a hozzá társított zene miatt, itt azonban egy szavam sincs, úgy illik egymáshoz a kettő, mintha kezdettől fogva egymásnak teremtődtek volna. Erőteljes, férfias, tiszta, érzelmek visszaadására képes (ami nem feltétlenül düh) – sokadjára hallgatom, és még mindig érzem azt a gyönyörteli borzongást, amit első alkalommal átéltem. A zene nyilvánvalóan támaszkodik az elődök hagyatékára (a Black Sabbath hatását le sem tagadhatnák), de a végeredmény mégis eredetinek, frissnek hat, nem pedig holmi kósza kópiának.

 

A következő „Give Up the Witch” abból a szempontból egyedi, hogy korábban már hallható volt az első kislemezen. Az a verzió meghallgatható többek között az együttes youtube csatornáján, de szerintem nem érdemes, mert a mostani sokkal erőteljesebb, dinamikusabb, teljesebb. Negyedikként egy kis pihenés következik, ami alatt meg kell hallgatni az egy szál gitárral és némi effektekkel előadott „Father Time” című számot, amiben Higgin éneke nagyon visszafogott, teljesen más, mint az előző nótákban. Ezt követően irány a mélyvíz, ugyanis a „Dream Again (Hellenbach)” nagyon szépen összerakott szerzemény, ötletgazdag, közben mégis ellenállhatatlan húzása van, és ennek megfelelően az ének is nagyon változatos. Az egyik csúcspont, nagyon tetszik, nem győzöm a bólogatást hallgatás közben.

 

És ezzel még messze nem lőtte el minden puskaporát az önmagát nemes egyszerűséggel texasi Dark Occult Metal címkével illető houstoni négyes, hanem azonmód nekiveselkednek az album legjobb dalának. Erről szerencsére videoklip is készült, szóval tessék meghallgatni, mire képesek:

 

 

Ez úgy jó ahogy van, kezdve a refrénnel, folytatva az ikergitárokkal, Higgin előadásával, bizony a „Moonchild” elsőre beleégeti magát a hallójáratokba, ez is csúcspont. Amit értelemszerűen nem lehet felülmúlni, de ezt úgy gondolom, a banda is megsejtette, ezért a következő tétel (Battle for the Cross) mondhatni óvatosan lopakodik előre, pusztán a hangulat szinten tartását tűzve ki célul. Nem vállalkozik többre az egyébként jól felépített, „Venomous Maximus” sem, amiben egyébként ismét toppon van Higgin hangja. Nagyon tud ez az ember.

 

Az utolsó előtti nóta, a „Mother Milk” hegedűszóval indít, amitől egyfajta érzelmes/melankolikus alaphangulatot kap, amire csak ráerősít a gitár. Nem tehetek róla, de ez azt a pillanatot juttatta az eszembe, amikor a final batte előtt a hős megáll egy kicsit, végiggondolja, felidézi amit kell, aztán elsiet a végső leszámolásra. Szóval abban bíztam, hogy a záró hangorgia felér a korábbi csúcspontokkal – és valóban így történt. A „Hell`s Heroes” nem csak a leghosszabb szerzemény az albumon, hanem egyfajta összegzése is mindannak, amit addig hallottunk. Az együttes rászánja az időt, gazdagítja, kifeji a témákat, kellő hangerőn a zene tényleg körbeölel és felemel. Ha hangversenyteremben lennénk, most állna fel a publikum és hogy volt, meg újra és effélék repkednének a levegőben.

 

A Venomous Maximus remek bemutatkozó albummal rukkolt elő, melyen úgy ötvözik a doom és stooner zenét, hogy mindkettőből a legjobb dolgokat őrizték meg, és miközben nyilvánvalóan ott ólálkodik a hátuk mögött az utóbbi 30 év öröksége, mindezt pedig úgy tálalják, hogy modern, egyedi és minőségi hallgatnivalóval ajándékozzák meg a nagyérdeműt. Ha ebben a szellemben és színvonalon folytatják, akkor minden esélyük megvan arra, hogy meghatározóak legyenek a következő évtizedekben.

 

Az együttes tagjai:

Gregg Higgin – gitár és ének

Christian Larson - gitár

Trevi Biles – basszusgitár

Bongo - dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Funeral Queen

2. Path of Doom

3. Give Up the Witch

4. Father Time

5. Dream Again (Hellenbach)

6. Moonchild

7. Battle for the Cross

8. Venomous Maximus

9. Mother Milk

10. Hell`s Heroes

 

Diszkográfia:

The Mission (2011) EP

Give Up The Witch (2011) EP

Beg Upon The Light (2013)