Főkép

Fülszöveg:

„Fergeteges és romantikus: egy viharos szerelmi történet” - Becca Fitzpatrick

A tizenhét éves Vane Westonnak fogalma sincs arról, hogyan élte túl tíz éve a pusztító tornádót, amely megölte a szüleit - semmire sem emlékszik a múltjából. Azt sem tudja, hogy a gyönyörű, sötét hajú lány, aki a vihar óta minden éjjel felkavarja álmait, vajon valóban létezik-e. Csak reménykedik benne.

A lány létezik, de nem ember. A tizenhét éves Audra szilf, egy levegőelementál, aki képes kommunikálni a széllel. Audra őrző - Vane titkos őrzője -, és esküt tett, hogy akár az élete árán is megvédi a fiút közös ellenségüktől, aki mindkettejük szüleit megölte, és aki évek óta kutat Vane után.

Miután egy meggondolatlan lépés elárulja hollétüket, Audra kénytelen felfedni kilétét Vane előtt. A fiú pedig egy csapásra a szél és a szilfek csodálatos, de egyben veszélyes világában találja magát.

 

Részlet a regényből:

1. FEJEZET

VANE

 

Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán életben maradtam.

Legalábbis mindenki ezt mondogatja nekem.

A helyi újság riporterének volt mersze ahhoz, hogy egyenesen csodának nevezze a dolgot. Én lettem „Vane Weston, a csodagyerek”. Mintha valami magasabb rendű, egyetemes terv része lett volna, hogy egy törmelékhalomba ájulva leltek rám a rendőrök.

„Az egész család túlélte a tornádót”: na, az csoda lett volna. De nekem bárki elhiheti, hogy nincs abban semmi „csodálatos”, ha az ember hétévesen elárvul.

Nem mintha nem adnék hálát azért, hogy életben maradtam. Nagyon is hálás vagyok. Tudom, hogy a biztos haláltól menekültem meg. De ez a legrosszabb abban, hogy én vagyok a „csodagyerek”.

A kérdés.

A kikerülhetetlen kérdés, amely megállás nélkül gyötört életem elmúlt tíz évében.

Hogyan?

Hogyan lehetséges, hogy felszippantott egy ötös kategóriájú tornádó – azaz a természet óriási turmixgépe –, és több mint hat kilométeren át repített, mielőtt kiköpött volna hatalmas tölcséréből, de én mindezt megúsztam pár horzsolással meg karcolással? Hogyan lehetséges ez, amikor a szüleim holttestére alig felismerhető állapotban bukkantak rá?

A rendőrség nem érti.

Ahogy a tudósok sem.

Úgyhogy mind tőlem várják a választ.

De nekem aztán lövésem sincs.

Nem emlékszem. Se arra a napra, se a múltamra. Semmire.

Legalábbis semmire, aminek hasznát vehetném.

Emlékszem a félelemre.

Emlékszem a szélre.

Aztán… óriási űr tátong a memóriámban. Mintha az emlékeim mind kilökődtek volna a fejemből, amikor a földre zuhantam.

Kivéve egyet.

Egyetlen különálló emlékképet… És még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg emlék, nem lehetséges-e, hogy inkább valami fura hallucináció, traumatizált agyam szüleménye?

Egy arc, amint a tomboló viharban engem figyel.

Egy lány. Sötét a haja. Sötét a szeme. Egy könnycsepp gördül le az arcán. Aztán elsöpri őt a dermesztő szél.

Azóta is kísért álmaimban.

 

2. FEJEZET

 

AUDRA

Én tehetek róla.

Tisztában voltam a szabályokkal.

Tudtam, milyen veszélyes megidézni a szelet.

De nem hagyhattam, hogy Gavin meghaljon.

Akkoriban Westonék őrzése kötötte le a családom minden egyes másodpercét. Állandóan aggódtunk. Állandóan menekültünk. Állandóan hátranéztünk, nem közeledik-e a vihar. A semmi közepén bujkáltunk két apró házacskában. Lélegzetvisszafojtva figyeltünk és vártunk. A félelem sűrű fellegként árnyékolta be életünket. A legnehezebb napokat úgy vészeltem át, hogy a birtok szélén elnyúló nyárfasoron kerestem menedéket. Jó magasan, a fák ágain egyensúlyozva, miközben a szellő a bőrömet simogatta, képes voltam elfeledkezni a világról, és a szél susogására összpontosítani.

Erre születtem.

Sosem beszéltem a szélhez. Csak figyeltem és tanultam.

Ám csupán a szél dalaival nem tölthettem ki magányos napjaimat. Úgyhogy madarak társaságát kerestem.

Gavin fészke a legmagasabb fa tetején lévő vékony ágak között rejtőzött. Én azonban apró gyerek voltam, és fürge lábbal gond nélkül megmásztam a törékeny fatörzset, hogy elérjem a fészket. Három pehelygombóc volt benne. Héják: büszke és nemes madarak még bolyhos, szürke tollazatukkal meg tátogó csőrükkel is, ahogy édesanyjuk visszatértét várták.

Soha azelőtt nem sikerült egyedül kapcsolatot teremtenem egy madárral. Mindig szükségem volt édesanyám útmutatására, hogy megértessem magam a madarakkal, hogy választ kapjak tőlük, hogy elnyerjem a bizalmukat. De anyámat most lefoglalták Westonék. Gavin pedig különleges volt.

A testvéreivel ellentétben egyáltalán nem rikoltozott vagy remegett, amikor belekukkantottam a fészkükbe. Rezzenéstelenül nézett rám, tudtam, kíváncsi, hozzá merek-e nyúlni. Ezután mindennap meglátogattam, amint az anyja elrepült vadászni.

Számoltam a napokat az első repüléséig, izgalom és rettegés viaskodott bennem. Sóvárogva vártam, hogy tanúja lehessek a pillanatnak, amikor a levegőt hasítva magába szívja a szabadságot, ugyanakkor lesújtott a gondolat, hogy elveszíthetem az egyetlen ismerősömet. Az egyetlen barátomat.

A rettenthetetlen Gavin hagyta el elsőként a fát.

Összeszorult a szívem, ahogy kivetette magát a fészekből, vöröses-narancssárga szemét a horizontra szegezve. Összpontosítva. Elszántan.

Egy másodpercre a szárnya alá kapott a szél, és Gavin a repülés izgalmától diadalittasan rikoltott fel. Aztán egy léglökés kizökkentette, és zuhanni kezdett a talaj felé.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy gondolkodás nélkül cselekedtem! Hogy eluralkodott rajtam az ösztön, elnémítva a józan ész hangját. De nagyon is tisztában voltam a kockázattal.

Ahogy Gavin zuhant, találkozott a tekintetünk, és én úgy döntöttem,hogy megmentem.

Megidéztem a szelet – életemben először –, gyors légáramlatot vonva Gavin apró teste köré, amely egyenesen a tenyerembe sodorta. Megcsipkedte az ujjaimat, mintha mindent értett volna. Mintha tudta volna, hogy megmentettem.

Hazavittem és megmutattam Gavint édesapámnak, de nem árultam el, hogyan került hozzám a madár. Bőven lett volna rá lehetőségem. Anyukám rengeteg kérdést tett fel. Nem kellett volna mást tennem, csak elmondani az igazat.

Ha megtettem volna, apám még ma is élne.

Ám én hallgattam… egészen másnap estig, amikor Raiden egy viharhozója ránk talált, és a három legerősebb szélből egyetlen, megállíthatatlan förgeteget kavart.

Akkor már késő volt.

 

3. FEJEZET

 

VANE

A tél három hónapjában nem totál szívás a Coachellavölgyben élni. Aztán kitör a hőség, és a lakosság fele bepattan a menő verdájába vagy a magánrepcsijébe, hogy elmeneküljön második, harmadik vagy negyedik otthonába, maga mögött hagyva egy rakat vénembert, néhány flúgost meg a többi magunkfajtát: a puccos környékeken kívül rekedt csórókat.

A családom első és egyetlen háza sajnálatos módon egy elvadult datolyaliget közepén található a kaliforniai Bermuda Dunesben, azaz a bolygó legmelegebb pontján. Ma negyvenkét fok van. Olyan nap, amikor a helybeliek elüldögélnek, és arról dumcsiznak, milyen „kellemes lett az idő”, hiszen két napja még ötvenkét fok volt. Én nem érzem a különbséget. De nem is vagyok helybeli.

Közvetlenül a nyolcadik szülinapom után költöztem Kaliforniába, amikor véglegessé vált az örökbe fogadásom. Úgyhogy én, a nebraskai gyerek – több mint kilencévnyi itt élés után is – nagyjából harmincöt fokos hőség felett egyszerűen úgy érzem, mintha bedugtak volna a sütőbe. Mindenki azt mondja, hogy majd hozzászokom, de esküszöm, évente egyre rosszabb lesz, mintha a nap belülről olvasztana el, míg végül nem leszek más, csak egy Vane-pocsolya a földön.

Az olyan forró nyári napokon, mint a mai, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen elhagynom a szobám sötét barlangját. Ez a fő oka annak, hogy nem vagyok hajlandó engedni Isaacnek, aki egy újabb általa szervezett, katasztrofális vakrandira próbál elrángatni.

Más oka is van annak, hogy nem szeretek randizni… de ráigyekszem nem gondolni.

– Ne már, haver! – nyavalyog Isaac. Húsz percen belül már harmadszor hív. – Ígérem, nem olyan lesz, mint a múltkor!

A „múltkor”-ral arra utal, amikor összehozott Stacey Perkinsszel. Mint kiderült, Stacey vegán, amivel semmi gond sincs. Legyen. Nekem viszont senki sem szólt erről az előtt, hogy elvittem volna Stacey-t egy húsételekre specializálódott étterembe, ahol rögtön megkérdezte a pincérnőt, nincs-e valami „kegyetlenségmentes” ajánlat az étlapon.

Attól kezdve csak egyre rosszabbul alakult az este. Főleg, miután én – a körülmények dacára – bélszínt rendeltem. Nem sok minden van, ami rosszabb egy bosszús vegánnál.

– Nem érdekel – felelem Isaacnek, miközben behúzom a függönyt az ablakon, és leheveredek az ágyamra. Széttárom a karom, hogy a lehető legnagyobb felületen érjen a mennyezeti ventilátor által kavart levegő. A fuvallat kellemesebb érzés, mint a légkondi, jobb, mint fejest ugrani egy medencébe. Mintha a testem vágyna a légmozgásra.

– Ne csináld már, Hannah Shelby unokatesója, és teljesen össze vannak nőve, mióta a csaj a városba jött. Három hete! Az agyamra megy.

– Sózd rá valaki másra! Én ugyan nem tökölök még egy béna vakrandin, csak hogy te a barátnőddel hetyeghess.

– Tudod, hogy én megtenném érted… Már ha lesz valaha barátnőd.

– Hagyjál lógva!

– De most komolyan, haver: tizenhét vagy, és még soha meg se csókoltál egy csajt. Ez hogy létezik?

Semmit sem felelek, mert igaza van. Nem okoz gondot, hogy randira hívjak lányokat… Sőt, még az sem, hogy rávegyem őket, mondjanak igent. Azonban viccen kívül nekem van a legnagyobb balszerencsém a barátnőszerzés terén. Ha nem bénázom el magamtól is a dolgokat, valami mindig beüt. A lány leönti magát az italával. Vagy a hajára pottyant egy madár. Esküszöm, meg vagyok átkozva.

– Ugyan már, Vane! Ne akard, hogy könyörögjek! – mondja végül Isaac.

Legszívesebben letenném a telefont. A hátam közepére se kívánok még egy megalázó randit. De hát Isaac mégiscsak a legjobb barátom.

Úgyhogy magamra kapok egy kevésbé gyűrött pólót, bevizezem rövid, sötétbarna hajamat, és egy órával később már a nyakamon van a kanadai Hannah, aki még csak el sem mosolyodik, amikor megemlítem, hogy a neve rímel az országa nevére. Ráadásul már legalább tízmilliárdszor panaszkodott a hőségre. És még csak negyedóra telt el a randiból.

– A Pitetanyába vagy a Nagy Falatba menjünk? – kérdem, ahogy a hatalmas éttermekre mutatok a sekély, mesterséges folyó mentén, ahol sétálunk.

Az év ezen szakában egyedül a folyó menti turistacsalogató helyek vannak nyitva, bár fel nem foghatom, miért hozna lázba bármely turistát egy műfolyó meg néhány nagy étteremlánc helyi kirendeltsége. Főleg, amikor olyan meleg van, hogy épeszű ember ki sem merészkedik a szabadba. A pólóm úgy tapad a hátamhoz, mintha az izzadság vákuumot képzett volna, pedig nem csináltunk mást, csak eljöttünk a parkolótól a sétálóutcáig. Még a legenyhébb szellő se fújdogál, hogy lehűtsön picit.

Hannah a homlokát törölgeti, majd hozzám fordul.

– Nem igazán szeretem a pitét, úgyhogy legyen talán a másik, eh? – mondja jó kanadaiasan.

Az ajkamba harapok. A név dacára az étteremben nem csak pitét lehet kapni… De nincs kedvem vitatkozni.

– Akkor irány a Nagy Falat!

A légkondi hidege megcsap minket, amint belépünk a zsúfolt étterembe, és Hannah meg én egyszerre sóhajtunk fel.

Elpárolog közöttünk a feszültség. Bárki találta is fel a légkondit, Nobel-díjat érdemelne. Fogadok, a Közel-Keleten is eluralkodna a béke, ha mindenhol beszerelnék a légkondicionálást, és időről időre szépen lehűtenék magukat. Meg kéne írnom a javaslatomat az ENSZ-nek.

A pincérnő egy akkora bokszhoz vezet minket, hogy hat embernek is elegendő volna. Nem mintha bármely másik asztal romantikusabb lenne. A hangos zene, a sportközvetítések és a bárban sört vedelő meg a csapataiknak drukkoló csávók miatt ez nem kimondottan randizós étterem. Pontosan ezért javasoltam. Talán ha nem randiként kezelem ezt az estét, ezúttal nem lesz semmi gond.

– Úgy látom, van néhány rajongód – mondja Hannah a tőlünk pár asztalnyira ülő három lányra mutatva. Mindhárman elpirulnak, és sutyorogni kezdenek, amint rájuk nézek.

Vállat vonok.

Hannah elmosolyodik, kivillantja szabályos, fehér fogsorát. A fogorvosa biztosan nagyon büszke az eredményre.

– Isaac említette, hogy szerény vagy. Most már értem, miről hadovált.

– Szóval Isaac má’ sokat hadovát errő’? – kérdem a kiejtését utánozva.

– Á, már kíváncsi voltam, mikor térünk rá az akcentusom miatti cikizésre.

– Ne már, szerintem elképesztő mértékű önuralmat tanúsítottam. Legalább három-négy „eh” szócskát engedtem el a fülem mellett.

A fejemhez vág egy kristálycukros tasakot.

Kanadás vicceket mesélek, míg a pincér fel nem veszi a rendelést, és megkönnyebbülök, miután Hannah egy sajtburgert kér. Utálom az olyan lányokat, akik fiúk jelenlétében nem hajlandók enni, mintha attól rettegnének, hogy kövérnek gondoljuk majd őket, csak mert látjuk, amint történetesen étel kerül a szájukba.

Hannah nem ilyen. Ő magabiztos. Nem a legszebb a jelen lévő lányok közül, de helyes. Hamvas a bőre, rózsás az ajka, szőke haja dús és hullámos. Tuti, hogy jó pár srác boldogan lenne most a helyemben. Csak az a baj, hogy nekem megvan a magam „zsánere”.

Isaac szerint túl válogatós vagyok, de ő ezt nem érti. Őszintén szólva én magam sem értem. Egyszerűen csak automatikusan valaki máshoz hasonlítok minden lányt, akit megismerek. Hülyeség és őrültség, de nem tehetek róla. Ám miközben hamburgert eszünk és kólát iszunk, amiben több a jég, mint a kóla – ez a sivatagi módi, magyarázom Hannah-nak –, döbbenten jövök rá, hogy jól érzem magam. Hannah nevetése ugyanúgy bejön nekem, mint a mosolya, akárcsak az, ahogy a füle mögé simítja a haját, valahányszor elpirul.

Aztán meglátom a lányt.

Sötét a haja.

Sötét a szeme.

Sötét a dzsekije.

A bárpultnak dől, arcának csupán egyik felét látom. Pislognom kell, hogy meggyőződjek róla, nem káprázik a szemem.

De nem ám. Szoros, bonyolult fonatba fésülte a haját, de egészen biztosan ő az.

Még egy centinyit felém fordul, és találkozik a tekintetünk. A szívem olyan hangosan dübörög, hogy minden mást túlharsog. Mintha csak mi ketten lennénk, én meg a lány. Egybefonódó tekintettel.

Hunyorog, majd a fejét rázza: mintha jelezni akarna nekem valamit. De fogalmam sincs, micsodát.

– Vane! – ébreszt fel Hannah, és úgy összerezzenek, hogy majdnem kiesem a bokszból. – Jól vagy? Úgy festesz, mint aki szellemet látott.

Nevet, én viszont nem mosolygok. Nem tévedett nagyot.

Hannah követi a tekintetem, a homlokát ráncolja.

– Netán… ismered őt?

Ezek szerint Hannah is látja a lányt.

A lány valóságos.

– Mindjárt jövök! – mondom, talpra ugrom, mielőtt Hannah szóhoz juthatna.

A pincérnő egy nagy társaságot terelget az asztalunk mellett, elállva a bárhoz vezető utat, és minden csepp önuralmamra szükségem van, hogy ne taszítsam félre őket az utamból. Rohanok, amint felszabadul az asztalok közti folyosó, a lány azonban már eltűnt.

A kijárathoz sietek, ügyet sem vetek az utánam kiáltó Hannahra, sem arra, hogy mindenki engem bámul, sem a hőségre, ami megrohan, amikor átesem az ajtón. És odakint… nincs senki.

Egy teremtett lélek sincs sehol, pláne nem egy gyönyörű, sötét hajú lány dzsekiben. Csak a képembe vágó, perzselő sivatagi szél meg egy üres udvar fogad odakint.

Ökölbe szorítom a kezem.

A lány itt volt.

De hát hogyan lehetséges ez?

És hogyan tűnt el ilyen gyorsan?

Összecsippentem az orrnyergem, próbálom rendszerezni az agyamban zsongó tízmillió gondolatot. Még semmi értelmesre nem sikerült jutnom, amikor halk lépteket hallok a hátam mögött.

– Rendeznem kellett a számlát, nehogy azt higgyék, el akarunk lógni… Ez tartott mostanáig. – Hannah kerüli a pillantásomat. – Azt sem tudtam, idekint leszel-e még.

A fülledt júniusi levegő a torkomban ragad, megnémít. Lement a nap, de a hőmérséklet csupán néhány fokkal csökkent.

Csak állok ott, hallgatom a tücsköket a fákon, és keresem a szavakat a magyarázathoz, vagy legalább a bocsánatkéréshez.

– Kifizetem – sikerül kinyögnöm.

A parkoló felé fordul.

– Akkor talán mennünk kéne, eh?

A csend csak úgy zümmög a sok mindentől, amit egyikünk sem mond ki.

Most komolyan, miért szúrja el mindig valami a randimat?

Addigra sem rukkolok elő semmi megoldással az este megmentésére, mire elérünk ütött-kopott, fehér autómig. Nem valami menő járgány, de van benne légkondi, ami nagyjából az egyetlen kívánságom volt. Kinyitom az ajtót Hannah-nak, remélve, hogy ezzel bebizonyítom, nem vagyok totál elmebajos. Nem úgy tűnik, mintha lenyűgöztem volna. Na nem mintha hibáztatnám.

A visszaút kész tortúra. Eddig még soha nem vettem észre, milyen zajos a kocsim; bár még soha nem is volt ilyen csendes utasom. Az sem tűnt fel mostanáig, hány közlekedési lámpa van a 111-es úton. Ez a nyamvadt főút köti össze a sok nyamvadt sivatagi várost, tehát minden egyes nyamvadt sarkon van egy nyamvadt jelzőlámpa. És ma este természetesen mind egyik piros.

Kösz szépen, univerzum!

Félúton járunk hazafelé, éppen elérjük a „kevésbé drága” városok sorát a völgyben, amikor Hannah végre megszólal.

– Nem árulnád el, mi történt?

Mélyet sóhajtok, próbálok időt nyerni.

– Azt… hittem, hogy egy ismerősömet látom. – Még én is úgy érzem, bénán hangzik.

– Jártál vele?

Na persze… Bár úgy lenne!

Szerencsére ezt magamba fojtom. Hallom Hannah hangján, hogy megbántottam.

De azt jó tudni, hogy Hannah tényleglátta a lányt… Még ha fogalmam sincs, mit jelent is ez.

A sötét, üres utat bámulom.

– Nem az van, amire gondolsz. Én nem…

– Te mit nem? – kérdezi, miután elharapom a mondat végét.

Elvonom a tekintetem az utcától, csak annyi időre, hogy Hannah-ra nézzek.

– Eszembe se jutna csak úgy egy csinos lány után koslatni, amikor épp valaki mással vagyok… Na nem mintha az a lány csinos lett volna. Vagyis na jó, az volt, de… nem ez volt a dolog jelentősége.

– Akkor micsoda?

Bár tudnám!

– Ő csak… a múltamból valaki.

Nem hazugság, de nem is ez az igazság. Ez a lány nem csak „valaki”.Ő a lány. A lány, akiről a végzetes nap óta álmodom, amikor arra tértem magamhoz egy törmelékhalomban, hogy széthullott az egész világom. Az egyetlen nyom a múltamhoz. Csak őt látom, ha lehunyom a szemem.

Álmomban egyre idősebb lett. Velem együtt nőtt fel. Ez a legérthetetlenebb az egészben. Miféle álomképpel történik ilyen? És miféle álombéli lány sétál be egy étterembe?

Ráadásul az álmok őrületesen valóságosak. Minden éjjel olyan érzésem támad, mintha a lány velem lenne a szobámban, fölém hajolna, rám meredne sötétkék, szinte már fekete szemével. Hosszú, sötét haja a bőrömet csiklandozza. Ajka olyan hangokat suttog, amelyeket nem értek, miközben az elmémben duruzsolnak. Ám amikor felébredek, egyedül vagyok. Nem fogad más, csak a csönd meg az enyhe szellő, amely a gondosan bezárt ablak ellenére felkavarja a szoba levegőjét.

Totál őrültségnek hangzik az egész.

De én nemvagyok őrült.

Fogalmam sincs, hogy magyarázzam meg… De egy szép napon a végére fogok járni.

Befordulok Shelby utcájába, keresem a szülei szürke, puebló stílusú házát a földszintes otthonok sorában. A kerekded épület akár királyul is kinézhetne, ha nem normális, lapos tetős házak vennék körül. La Quinta ilyen összevissza, mintha errefelé senki sem tudná eldönteni igazán, mit is építsen.

Isaac viharvert furgonja a ház előtt áll, úgyhogy kikapcsolom a mobilom. Nem fog örülni, hogy ilyen korán hazahoztam Hannah-t.

A lány fogja a táskáját, ahogy leparkolok, de én még nem nyitom ki az ajtót. Nem akarom, hogy így végződjön az este.

– Ne haragudj! – mondom, és rádöbbenek, hogy igazából még nem is kértem bocsánatot. – Tulajdonképpen remekül éreztem magam, amíg el nem szúrtam mindent.

– Én is. – A füle mögé simítja a haját.

Félénknek tűnik. Védtelennek. Teljesen másnak, mint az engem kísértő lány.

Talán Hannah elűzheti azt a másik lányt.

Muszáj megszabadulnom a mániámtól, mielőtt tönkreteszi az életemet.

Pár aranyos rózsabogár – a világ legbutább bogarai – koppan a szélvédőnek, megtörve a köztünk támadt csendet. Döntést hozok.

– Nem… kaphatnék esetleg egy lehetőséget, hogy jóvátegyem? – kérdezem, ügyet sem vetve a fejemben könyörgő hangra, hogy hagyjam az egészet.

Ajka félmosolyra húzódik.

– Talán… De csak ha megígéred, hogy nem sütsz el több kanadás viccet!

– Jaj, ne már, legalább egyet csak megengedsz, eh?

Elneveti magát. Még ha erőltetettnek hangzik is, érzékelem, hogy javult a helyzet. Mostantól abszolút tökéletesen kell viselkednem, ha sikerül, talán minden jóra fordulhat. És meglep, mennyire szeretném, hogy így legyen.

Nem akarok az őrült srác lenni, aki egy titokzatos idegen után koslat. A normális srác akarok lenni, aki a barátaival lóg, és összejön nyárra a helyes kanadai lánnyal.

Úgyhogy kiszállok a kocsiból, és a bejárati ajtóhoz kísérem Hannah-t, a fülledt levegő fojtogat minket, ahogy megállunk a tornácot bevilágító lámpa alatt. Molyok repkednek a fejünk felett, tücskök ciripelnek a bokrok közt, és egymás szemébe nézünk. Fogalmam sincs, mi lehet az arcomra írva, de Hannah arckifejezése mintha azt sugallná: Miért is ne?

Teljesen egyetértek. Ideje, hogy én irányítsam az életemet.

Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy Hannah felé lépek, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy a torkomban feltörő keserűség az idegesség jele. Nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni, amiért megcsalok egy lányt, akit nem is ismerek. Akiről még mindig nem tudom biztosan, hogy egyáltalán létezik-e.

Hannah arcára simítom a kezem, bőre kissé hűvös a kocsi légkondijától. Lehunyja a szemét, én is becsukom az enyémet, és odahajolok hozzá, alig tudom elhinni, hogy végre megteszem ezt.

Ám a másodperc törtrészével azelőtt, hogy összeérne az ajkunk, hangos sziszegés üti meg a fülem, és kettőnk közé süvít egy jéghideg szélroham.

Hannah botladozva hátralép, ahogy a vad szél a hajába kap, összegubancolva a szőke tincseket. Próbálok felé nyúlni, ám a szél olyan erővel húzgál-ráncigál, hogy úgy érzem, mintha el akarna lökni, cibálni a lánytól. Ellenszegülök, igyekszem dacolni vele, de a lábamat csapkodja, szinte kisöpri alólam. Mintha életre kelt volna a szél; ráadásul pont itt, kettőnk körül. A szomszéd kertjében álló pálmafák meg sem rezdülnek.

Épp, amikor azt hiszem, ennél már nem történhet furább dolog, egy ismerős hang hasít egyenesen az elmémbe:

Menj haza, Vane!

Körülnézek, a sötétséget meg a kavargó homokot kémlelem, hogy megtaláljam, hol rejtőzik a lány. Az utca azonban üres. Kettesben vagyunk Hannah-val, és ő még mindig az őrült széllel hadakozik, amely elrángatja tőlem.

– Bemegyek! – kiáltja, homokot törölgetve a szeméből.

– Oké! – harsogom, és tehetetlenül nézem, ahogy elfordul tőlem. – Majd hívlak!

Nem néz vissza. Tudomást sem vesz rólam.

A szél elfújja a szavaimat, mielőtt elérhetnének hozzá. Aztán becsukódik mögötte az ajtó.

 

4. FEJEZET

 

AUDRA

Életem elmúlt tíz évét erre a küldetésre áldoztam.

Képeztem magam testileg. Lelkileg. Mentálisan. Lemondtam az evésről és az alvásról. Hosszú órákon át szenvedek a sivatagi napfény kíméletlen hevében. Teljes elszigeteltségben élek. Megalázó feladatokat vállalok magamra, például játszom a gardedámot, miközben a makacs, tudatlan fiúcska lázadozik minden ellen, ami csak számít.

És most lehet, hogy mindkettőnket halálra ítélt.

De én is ugyanúgy hibás vagyok, mint ő.

Ismét túl hangosan idéztem meg a szelet. És ismét elárultam magunkat.

Az északi szél túl messze volt ahhoz, hogy suttogva idézhessem meg. Muszáj volt kiáltanom. Ami azt jelenti, hogy kiáltásom megbélyegezte a szelet… ami most már Vane nyomát is hordozza. Nem létezik, hogy a viharhozók ne figyelnének fel a meleg völgyből érkező hideg szélre. És amint utánajárnak, végre elnyerik jutalmukat.

Forogni kezd velem a világ, mély levegőt veszek.

Nem hagyhatom, hogy ismét megtörténjen.

Húzhatom az időt. Megnehezíthetem a keresést.

Majd utána számolok Vane-nel.

Elhajt fehér szmogmasinájában, én pedig remegő lábbal lépek elő az árnyékból, az utcát kémlelve keresem a sötét alakot, amelyről tudom, hogy egy közeli ház tetején tanyázik. A magasba nyújtom a bal karom, és a madár felém suhan, dzsekim ujjába kapaszkodik a karmával. Gavin tudja, hogy nem szabad rikoltania. Az a szerepünk, hogy láthatatlanok legyünk.

Vane hibája, hogy lelepleződtünk. Mázlista, hogy kesztyűs kézzel bántam vele. Fogalma sincs, mivel szórakozik. De hamarosan megtudja.

Gavin nyakának szürke tollait simogatom, próbálom csillapítani a mellkasomat szorongató pánikot, amelytől még a lélegzetvétel is fáj.

– Menj szépen haza! – suttogom. – Én is megyek utánad, amint tudok.

Gavin értelmes, vöröses-narancssárga szemével az enyémbe néz, és tudom, hogy megérti az utasítást. Aztán kitárja a szárnyát, és egy erőteljes csapással felszáll az égbe. Irigylem, hogy ilyen könnyű számára a repülés. Tőlem lényegesen nagyobb erőfeszítést követel.

Visszahúzódom az árnyékba, ujjaim egy már meglévő szellőt keresgélnek a levegőben, hogy elfedjem a nyomomat.

Hiába, sehol semmi. Muszáj várnom.

Ezen a helyen időről időre teljesen megszűnik a légmozgás, ami elszívja az energiámat, megfoszt a lehetőségeimtől és aláássa az épelméjűségemet. Ha korábban nem halt volna el a szellő, hamarabb is véget vethettem volna Vane „randijának”. Nem kényszerültem volna arra, hogy a földhözragadtak közé vegyülve próbáljam elijeszteni a fiút. Nem kellett volna hagynom, hogy észrevegyen. És nem kellett volna megidéznem az északi szelet, hogy megállítsam Vane-t, mielőtt még elkötelezi magát annak a lánynak.

Akkor még mindig biztonságban lennénk.

Persze ha Vane nem ragaszkodna hozzá, hogy megszegje a szabályokat, pláne nem lennénk ilyen kutyaszorítóban.

Karba teszem a kezem, aztán megmarkolom a vállam, hogy csillapítsam a reszketésemet. Vane még sosem járt ilyen közel a kötődéshez. Még egy másodperc, és…

Elhomályosul a látásom, amint felidézem Vane-t a tornácon. Ahogy a lány arcára teszi a kezét. Előrehajol. Ajkuk kis híján összeér.

Ha nem állítottam volna meg… Gondolni sem bírok a következményekre.

Az államba nyilalló fájdalom figyelmeztet, hogy a fogamat csikorgatom. Kényszerítem magam, hogy lazítsak. Egy őrzőnek muszáj mindig higgadtnak és józannak maradnia: az orkán osztag ezt verte belém. Sikerünk titka az érzelmeink elfojtása. Egyedül így viselhetjük el a lemondással teli életet, amelyre felesküdtünk.

És hát… Vane tulajdonképpen nem tehet róla. Nem ismeri a szabályokat, amelyeket majdnem megszegett, vagy azt, hogy mekkora elkötelezettséget jelent egyetlen csók is… Habár elég intő jelet küldtem neki az évek során. Már leeshetett volna neki a tantusz.

De fölösleges olyasmin rágódni, amin nem vagyok képes változtatni. Bárki másnál jobban tudom, hogy a múltat nem lehet átírni. Az egyetlen lehetőség az előrehaladás.

Egy enyhe szellő csiklandozza meg az ujjamat. Keleti szél: végre rám mosolygott a szerencse.

Halk, lenyomozhatatlan mormolással uralmam alá hajtom a fuvallatot, magam köré tekerem. Miután teljesen körbevesz a könnyed szellő, adok neki még egy parancsot keleti nyelven, aztán átadom magam az erejének.

– Szállj!

A szó úgy hangzik, mintha felszisszentem volna, a szél pedig tovaszáll, magával húzva engem.

Soha nem érzem magam annyira közel a szabadsághoz, mint amikor a széllel szállok. Ahogy egyre magasabbra emelkedem az égben, egyre jobban elmerülök benne, kitisztul előttem az életem. Jelentést nyer. A szelet sosem tudom teljesen uralni. Hízelgéssel, buzdítással és kérleléssel elérhetem, hogy engedelmeskedjen nekem… De attól még saját magának parancsol, azt teheti, amit csak akar. Az irányításának az a titka, hogy figyeljünk a szavára, és alkalmazkodjunk hozzá, ha szükséges.

A nálam kétszer idősebb szélvándorok sem mind tudják úgy irányítani a szelet, ahogy én. Én a változásnak vagy ellenkezésnek még a leghalkabb susogását is meghallom, képes vagyok lefordítani bármilyen örvényt vagy zavart, és alkalmazkodom. Édesapám különleges képessége volt ez. Rám hagyományozta azon a napon, amikor visszatért az égbe.

Egyetlen másodperc sem telik el anélkül, hogy azt kívánnám, bárcsak visszaadhatnám neki.

Sötét csúcsok tűnnek fel a horizonton, és azt suttogom:

– Le!

A szél elég mélyre száll, hogy a lábujjam megérintse a földet. Futásnak eredek, és miután pontosan meghatároztam, hol vagyok, útjára bocsátom a szelet. A légáramlat letekeredik rólam, elszáguld, miközben lefékezek, lábam stabilan áll a San Bernardino-hegység hűvös, sziklás talaján.

A levegő idefent jóval tisztább, a széllökések sokkal erősebbek. Adok magamnak egy percet, hogy felfrissíthessenek a heves széllökések. A bőrömet simogatják, feltöltenek erővel és önbizalommal, amit csak a természetes környezetemből nyerhetek. Akár egész éjjel képes lennék itt állni, magamba szívni mindezt.

De feladatom van.

Rossz érzést okoz, hogy teljes hangerővel utasítom a szelet, ahogy korábban is. De pont ez a lényeg. Egy újabb hibával akarom leplezni a régebbit.

Ám a hangom attól még reszket, ahogy északi széllökéseket küldök szét a hegyek mentén, és utasítom őket, hogy süvítsenek keresztül a sivatagos völgyön. Homokviharok szelik át a kihalt dűnéket, csíkokat húzva maguk után a porban. Szanaszét hordva a nyomomat.

A viharhozók képtelenek lesznek meghatározni a pontos helyünket; azonban tudni fogják, hogy errefelé vagyunk. És nem fognak elmenni, amíg meg nem találják Vane-t, közben pedig az egész völgyet feldúlják.

Az árulkodó széllökés holnap estére eléri a viharhozók erődjét, azok pedig egyetlen napnyi gyors repüléssel idejutnak a térségbe. Még egy napot ügyeskedtem ki magunknak a hamis nyomokkal, amelyek átmenetileg félrevezethetik őket.

Mindez azt jelenti, hogy három napunk van. Aztán emberek fognak meghalni.

Vane-nek ma éjjel el kell érnie az első összehangolódást. Három nap elég lesz arra, hogy megtanítsam az alapokra, én magam pedig erőm teljében vagyok, hála a többéves önfeláldozásnak. Együtt biztosan képesek leszünk megküzdeni a viharhozókkal.

Ám csak egyetlen módja van, hogy tényleg elérjem az összehangolódást.

Már a gondolattól is hányingerem támad.

Egy másik keleti szélért nyúlok, tenyerem szélének bizsergésére koncentrálok, ahogy ide szólítom az erős széllökést, és magam köré csavarom. Hideg fuvallata elűzi félelmeimet, ahogy a bőrömet cirógatja.

– Vissza! – mondom olyan halkan, hogy hangomat elmossa a szél süvítése. Elsöpör magával, gyengéden levisz a hegyről, át a kiszáradt, üres homokon, el a házamig.

Otthonnak alig nevezhető, de úgysincs időm maradni. Dolgom van.

Ma nagyon hosszú éjszakánk lesz.

 

A Kiadó engedélyével.