Főkép

Sötétpenge Malus a lelkét foglyul ejtő démon szorításában kezd kifutni az időből. Alig néhány hete maradt a határidőből, amit Tz’arkan kiszabott rá, ha ugyanis egy éven belül nem talál meg öt ősi relikviát, és nem viszi vissza a kincseket a démon templomába, lelke örök rabságban fog sínylődni. Habár négy ereklyét már megszerzett véres és kegyetlen csaták árán, alig maradt ideje (és ereje), hogy meglelje az ötödiket – ám muszáj továbbmennie, különben kénytelen lesz megbarátkozni a jövőjével, melyben végtelen kínok és szenvedések várják a démontól, „aki megissza a világokat”. Amikor azonban a druchii törzsek uralkodója, a rettegett és halhatatlan Boszorkánykirály erődjébe rendeli, felcsillan előtte a lehetőség: lehet, hogy a sors direkt vezette erre az útra, s ott fogja megtalálni az utolsó tárgyat?

 

Ha mindez még nem lenne elég Malusnak, a druchiik egy minden korábbinál veszélyesebb és vérszomjasabb ellenséggel találják szembe magukat: birodalmukra káoszhordák hatalmas serege támad, amit kétséges, hogy meg tudnak-e fékezni. A barbárok seregében minotauruszok, káoszlények és más borzalmas teremtmények szolgálnak, s mindannyian csak a druchiik vesztét akarják. Az iszonytató had a Fekete Toronyként is elhíresült Ghrond erődjéhez vonul, hogy ott mérkőzzön meg a sötételfekkel – ha ez a vár is elesik, nyitva áll az út az egész birodalom elpusztításához. Az események sűrűjébe természetesen Malus is belekeveredik, a káoszsereget ugyanis nővére, Nagaira vezeti, akinek eltökélt célja, hogy a saját akaratát kényszerítse a Malust rabságban tartó démonra…

 

Van valami ellenállhatatlan Sötétpenge Malus regényeiben. Már az első kötet óta próbálkozom megfejteni a „titkát”, mert hát valljuk be, hiába profi író Dan Abnett és Mike Lee is, nehéz színvonalasabbnak tartani a sorozatot, mint egy jól megírt „ponyvát”, ami bár hibátlan szórakozás, amíg olvassuk, nem biztos, hogy kedvünk lenne visszatérni hozzá. Mégis, van valami magával ragadó az önző, kegyetlen és féktelen Malus kalandjaiban, ami arra sarkall, hogy újra és újra kézbe vegyem a következő regényt, és elmerüljek a vérfürdőben, amit a számtalan küzdelemben részt vevő, kiapadhatatlan vérszomjjal és haraggal rendelkező Malus szolgáltat veszedelmes útja során. 

 

Abban egészen biztos vagyok, hogy nem az összetett történetnek köszönhetem ezt az érzést, hiszen ilyesmiről szó sincs a sorozatban (bár egyes részei még ilyen téren is szolgálnak meglepetéssel). Ettől függetlenül a befejező kötet mindig jelentős a cselekmény szempontjából, elvégre ekkor dől el a „főhős” további sorsa – nem volt ez másként most sem, egy talán minden korábbinál látványosabb és izgalmasabb csata keretében búcsúzhattunk kedvenc druchiinktól, aki nem hazudtolta meg magát, és egy nagyobb városnyi ellenséget kaszabolt le. Karaktere viszont most forrott ki igazán: a sürgető határidő, illetve a testét egyre jobban uralma alá vonó démon miatt kénytelen egy sor olyan problémával szembenézni, amely tovább árnyalja személyiségét. Arról nem is szólva, hogy (a rajongók legnagyobb örömére) néhány régebbi mellékszereplő is visszatért Malus életébe, akik szintén hatással voltak rá.

 

Az egyetlen, ami egy kis csalódásra okot adhat, hogy az utolsó oldalakon nem kaptunk teljes lezárást – maradhat némi hiányérzetünk a záró sorokat olvasva. Akad egy-két elvarratlan szál, gyakorlatilag úgy próbált a szerzőpáros egy korrekt befejezést írni, hogy közben azért meghagyják a folytatás lehetőségét. Mindeddig ez a folytatás nem készült el, ezért teljesen megelégedve tán nem lehetünk, ám ez semmit sem von le az öt kötet élvezetéből. Pihentető kikapcsolódáshoz keresve sem találhatunk jobbat Sötétpenge Malus sorozatánál, ideális választás lehet mindenkinek, aki kevés gondolkodást igénylő, ám annál letehetetlenebb és szórakoztatóbb olvasmányt keres magának. Az már csak hab a tortán, hogy Malus személyében a fantasztikus irodalom egyik leggonoszabb és legvérengzőbb főszereplőjét ismerhetjük meg – akit garantáltan nem felejtünk el. Elvégre ő a Pusztítás Ura.