Főkép

Fülszöveg:

A zombikór borzalmai figyelmeztetés nélkül sújtanak le Atlanta külterületeire; élők és halottak mészárolják egymást. A tömeges elvándorlás egyik résztvevőjeként Lilly Caul szervezetlen közösségek és sebtében felállított menedékek egész során át kűzd az életben maradásért. A kóborlók azonban egyre csak sokasodnak. Vérszomjuk láttán a halálra rémült Lilly irgalmas szamaritánusok oltalmában bízva eljut Georgia állam egykor Woodburyként ismert településének fallal körbevont lakónegyedébe.

 

Kezdetben a város tökéletes mentsvárnak mutatkozik. A bujdosóknak élelem fejében munkát kínálnak, tető van mindenki feje fölött, a védfal pedig napról napra erősödik, és mind nagyobb területet ölel körül. Mindemellett a helyzet legjelentősebb előnye, hogy a helység titokzatos, önjelölt vezetője, Philip Blake sikeresen rendet tart az emberek között. Ugyanakkor idővel felmerül Lillyben a gyanú, hogy mégsem minden az, aminek tűnik... az önmagát újabban Kormányzóként emlegető Blake ugyanis nyugtalanító nézetekkel rendelkezik a törvényt és a rendet illetően.

 

Végül a nő egy csapatnyi lázadóval karöltve felnyitja Pandóra vészt és pusztulást rejtő szelencéjét, amikor kétségbe vonják a Kormányzó uralmát... Az út Woodbury felé pedig a pokol országútjává változik Robert Kirkman és Jay Bonansinga The Walking Dead: A Kormányzó színre lép című bestsellerének izgalmas folytatásában.

 

Részlet a regényből:

A tisztás lakói közül senki sem figyel fel a magas fák közül érkező húsevőkre.

Ahogy a sátorcölöpök lejjebb hatolnak Georgia makacs, hideg, agyagos talajába, a fém pendülésének zaja elnyomja a távoli lépteket. A betolakodók még mindig legalább ötszáz méterre járnak a szomszédos fenyők takarásában. Senki sem hallja az északi szél által elnyomott ágreccsenést, sem az árulkodó torokhangot, amely a lombok mögött vöcsök halk vijjogásaként hat csupán. Ugyanúgy nem érzi meg senki a rothadó húsbűzt és a fekete penésszel vegyülő ürülékszagot. A tűzifa füstje és a túlérett gyümölcs délutáni szél által szállított illata elrejti az élőhalottak bűzét.

Tulajdonképpen sokáig az épülő táborhely egyetlen lakója sem gyanakszik semmiféle közvetlen veszélyre – a legtöbb életben maradott szorgosan igyekszik felállítani a talált alkotórészekből, például vasúti sínekből, telefonpóznákból és rozsdás rudakból összetákolt tartóállványokat.

–Szánalmas… nézz csak rám! – morran fel ingerülten a fiatal, karcsú, lófarkas frizurát viselő nő, miközben kényelmetlenül guggol egy festékfoltos, négyzet alakba hajtogatott vászondarab mellett a terület északnyugati csücskében.

Bő szabású, Georgiai Egyetem feliratú pulóverében és szakadt farmerében vacog, kiegészítőként antik stílusú ékszereket hord. A pirospozsgás, szeplős, sötétbarna tincseibe itt-ott tollakat fonó Lilly Caul két lábon járó idegrángás: az olykor előretévedő hajszálait vadul tűri vissza a füle mögé, és többnyire megszállott módjára rágja a körmét. Ezúttal erősebben fog rá a kalapács nyelére, majd újra és újra rácsap a fémcölöpre, de annak fejét épphogy végigsúrolja a szerszám, mintha megzsírozták volna.

–Jó lesz az, Lilly, csak nyugi! – csitítja az őt hátulról figyelő erős férfi.

–Még egy kétéves is meg tudná csinálni.

–Ne ostorozd már magad ennyit!

–Nem magamat akarom ostorozni! – A nő néhányszor még lesújt a két kezében szorított kalapáccsal. Nem ér el eredményt. – Csak ezt a hülye cölöpöt szeretném beverni!

–Túl magasan szorongatod azt a kalapácsot.

–Hogy mi?

–Fogd inkább a nyél végét és hagyd, hadd dolgozzon a szerszám!

Folytatódik a csapkodás.

A cölöp kiugrik a helyéről, odébb repül, majd fél méterrel távolabb ér földet.

–Francba! A francba! – A nő a földre csap a kalapáccsal, lesüti a szemét és nagyot sóhajt.

–Jó lesz az, kislány. Hadd mutassam meg!

A férfi mellé lép, letérdel, és gyengéden a nő kezében lévő kalapácsért nyúl. De Lilly hátrál, és nem hajlandó átadni a szerszámot.

–Csak egy percet kérek, rendben? Meg tudom csinálni, de tényleg! – erősködik. Keskeny válla megfeszül a pulóvere alatt.

Másik cölöpöt vesz a kezébe, és újra próbálkozik: kísérletképpen megütögeti a fémcövek tetejét. A talaj azonban ellenáll: kemény, akár a beton. Hűvös október van mögöttük, melynek során az Atlantától délre fekvő, fel nem szántott földek megkeményedtek. Ez ugyanakkor nem nevezhető hátránynak. A föld szivacsos és száraz – legalábbis pillanatnyilag –, amely nagymértékben hozzájárult a döntéshez, hogy itt verjenek tábort. Közeledik a tél, és ez a csoport már több mint egy hete itt gyülekezik, lassan berendezkedik, erőt gyűjt és a jövőjét fontolgatja – már ha egyáltalán rendelkeznek valamilyen jövővel.

–Egyszerűen hagyod, hogy ráessen a kalapács feje – magyarázza a jól megtermett afroamerikai, miközben hatalmas karjával suhintva szemlélteti a mozdulatot. – Használd ki a gravitációt és a kalapács súlyát!

A nőnek komoly önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne bámulja meg a fekete férfi fel-le mozgó karját. Az ujjatlan farmeringet viselő Josh Lee Hamilton termete még guggolva is tiszteletet parancsol. Egy futballjátékos alkatával, erőteljes vállal, fatörzs vastagságú combokkal és széles nyakkal bír, ennek ellenére kifejezetten szelíd emberként viselkedik. Szomorú, hosszú pillákkal szegélyezett szeme, engedelmességet sugárzó szemöldöke, valamint állandóan ráncba húzódó, felfelé terjeszkedő homloka meglepően gyengéd hatást kölcsönöz neki.

–Nem nagy művészet. Látod? – A férfi újra bemutatja a mozdulatsort, és tetovált bicepsze – amely akkora, mint egy malac hasa – megfeszül, ahogy megemeli a képzeletbeli kalapácsot.

–Érted, mire gondolok?

Lilly diszkréten elfordítja a tekintetét Josh dagadó izmairól. Enyhe bűntudat járja át, valahányszor a szeme a férfi edzett alakjára téved: lefelé keskenyedő hátára, széles vállára. Annak ellenére, hogy mennyi időt töltöttek már együtt ebben a földi pokolban, amelyet néhányan csak a „Változás” néven emlegetnek, a nő mindvégig óvakodott attól, hogy bensőségesebb viszonyba keveredjen a férfival. Jobb, ha kapcsolatuk plátói marad, testvéri, baráti, de semmi több. Tanácsosabb megmaradniuk az ésszerűség talaján… különösen a ragály kellős közepén.

Ez persze nem tartja vissza attól, hogy egy-egy félénk vigyorral viszonozza, ha a férfi „drágának” vagy „csinibabának” nevezi… vagy attól, hogy megvillantsa Josh szeme előtt a farcsontja fölé tetovált kínai írásjelet, amikor elhelyezkedni készül a hálózsákjában. Vajon kacérkodik a férfival? Talán a védelmet keresve manipulálja? Ezek a költői kérdések egytől-egyig megválaszolatlanul maradnak.

A Lillyt folyamatos szorongásban tartó rettegés kiölt belőle minden erkölcsi kételyt és a társadalmi viselkedés apró szabályainak kényszerét. Tulajdonképpen az addigi élete során időről időre a nyomába szegődött ez az érzés: a középiskolában gyomorfekélytől szenvedett, így a Georgiai Egyetemen folytatott, félbeszakított tanulmányai során nyugtatót kellett szednie. Jelenleg azonban folyamatosan parázslik benne a félelem. Megmérgezi az álmait, elködösíti a gondolatait, és hatalmas súllyal nehezedik a szívére. A rettegés irányítja.

Ezúttal akkora erővel markolja meg a kalapács nyelét, hogy a csuklójában megrándulnak az inak.

–Nem kell ehhez atomfizikusnak lenni, az isten szerelmére! – üvölti, és végül uralma alá hajtja a szerszámot, a cölöpöt pedig merő dühvel a talajba veri. Aztán megragad egy másikat, átsétál vele a vászondarab szemközti sarkához, majd áterőszakolja a fémdarabot az anyagon, bele a földbe. Mindeközben őrülten, vadul püföli a cöveket, amelyet nagyjából éppen annyiszor vét el, mint ahányszor eltalál. A nyakát és a homlokát kiveri a verejték. Újra és újra lesújt. Egy pillanatra elveszti maga fölött az uralmat.

Végül leáll, és izzadtan, kimerülten kapkod levegő után.

–Oké… így is lehet csinálni – mondja szelíden Josh, majd felegyenesedik, és cserzett, barna arcán vigyor jelenik meg, ahogy szemrevételezi a vásznat a talajhoz szögező fél tucat cölöpöt. Lilly nem szól semmit.

Az északi erdőrész felől észrevétlenül közeledő zombik már kevesebb mint öt percre járnak a tábortól.

 

 

Lilly túlélőtársai közül – a közel száz főből, akik kelletlenül egybegyűltek egy szedett-vedett közösség létrehozásának céljából – egy sem figyel fel annak az üres vidéki területnek a végzetes hátrányára, amelyen felverik rögtönzött sátraikat.

Első pillantásra a telek ideálisnak tűnik. A várostól déli irányban nyolcvan kilométerre fekvő – évente átlagosan több millió szakajtónyi őszibarackot, körtét és almát termő – zöldövezetben található tisztás az elszáradt lóherék és a megkeményedett talaj alkotta természetes medencében terül el. Egykori tulajdonosa – aki feltehetően a szomszédos gyümölcsösöket is magáénak tudhatta – focipályányi területet hagyott itt üresen. Az oldalait kavicsos utak szegélyezik. Azok kanyargós szélein pedig tölgyek és fenyők természetes fala nyújtózik a hegyek felé.

A legelő északi végében egy jókora ház megperzselődött, megrongált romjai állnak; megfeketült manzárdjai megkövült csontvázakként rajzolódnak ki az ég alatt, ablakaikat egytől egyig kivitte egy nem sokkal korábban arra vonuló szélvihar. Az elmúlt hónapokban számos külvárost és vidéki települést ritkított meg a tűz Atlantától délre.

Augusztusban, az első néhány eleven tetemmel való találkozás után, a déli részeken végigsöprő vakrémület ellehetetlenítette a szükséghelyzeti intézményeket. A kórházak túlzsúfoltakká váltak, majd bezártak, a tűzoltóság fényei kialudtak, a 85-ös autópályán pedig felgyűltek a roncsok. Az emberek feladták, hogy működő állomásra leljenek elemmel üzemelő rádióikon, és inkább elkezdtek ellátmány után kutatni, különböző helyeket kirabolni, szövetségekbe verődni, és olyan területeket felfedezni, ahol megbújhattak.

Az ezen az elhagyott telken összegyűlt táborozók a Pike, Lamar és Meriwether megyék dohányföldjeinek foltos takaróján és a gazdasági területeken keresztülkígyózó poros földutakon bukkantak egymásra. A különböző korosztályokat, ezen belül vagy tucat kisgyerekes családot menekítő, kínlódó és a végüket járó járművek konvoja egyre nőtt… mígnem a menedék és némi friss levegő vált a legfontosabbá a számukra.

A megüresedett, másfél holdas birtokrészen összegyűlt tömeg úgy fest, mint valami világválságbéli nyomortanya lakóközössége: néhányan az autóikban laknak, mások a puha gyepen rendezkednek be, páran már beköltöztek a kis sátraikba a terület szélein. Kevés a lőfegyverük és a töltényük. A kerti szerszámok, a sportkellékek, a konyhai eszközök – a civilizált életforma kellemes velejárói – már mind önvédelemre szolgálnak. Több tucat telepes még mindig serényen cölöpöket kalapál a hideg, ellenálló talajba, s közben valami láthatatlan órával futnak versenyt: küzdenek, hogy mielőbb felállítsák a szükség által megkövetelt szentélyeiket. Mindeközben nem is sejtik, miféle veszély leselkedik rájuk a fenyves északi oldala felől.

Egyikük, egy hórihorgas, harmincas éveiben járó, baseballsapkát és bőrdzsekit viselő férfi a tisztás közepén áll egy óriási vászonmező széle alatt, markáns arcvonásaira árnyékot vet az irdatlan sátorponyva. Az anyag alá összegyűlt csapatnyi mogorva tizenévest felügyeli.

–Gyerünk, kislányok, nincs lazsálás! – kiáltja, túlüvöltve a hideg levegőben meg-megcsörrenő fém zaját.

A fiatalok jókora fagerendával birkóznak, amely a terveik szerint a nagy cirkuszi sátor középső alátámasztó árbocául szolgál majd. Még az autópályán találtak rá a sátorra, szétterülve egy árokba borult, lapos rakterű teherautó mellett, amelynek elülső oldalán egy felfestett bohóc halványodó képe vigyorgott. A több mint száz méter kerületű, foltos és rongyos – penész- és trágyaszagot árasztó – ponyvatető a baseballsapkás férfi szemében tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy egyfajta közösségi teret hozzanak létre alatta, ahol tárolhatják az ellátmányaikat, rendet teremthetnek, és fenntarthatják a civilizáció látszatát.

–Öreg… ez nem fogja megtartani a súlyt – kifogásolja az egyik tizenéves, egy Scott Moon nevezetű, terepmintás zubbonyt viselő iskolakerülő. Hosszú, szőke hajtincsei az arcába lógnak és lehelete kirajzolódik a levegőben, miközben néhány tetovált, testékszert viselő, lógós középiskolás társa oldalán erőlködik és fújtat.

–Ne nyavalyogj már annyit! El fogja bírni – morogja válaszul a sapkás férfi. Chad Binghamnek hívják, a táborhely családos embereinek egyike és négy lány édesapja: egy hétévesé, egy kilencéves ikerpáré és egy tizenévesé. Boldogtalan házasságban él egy valdostai származású nyájas, alacsony asszonnyal, és elsőrendű érdemnek tartja a fegyelmet, csakúgy, ahogy az apja tette. Akinek azonban kizárólag fiai voltak, így soha nem kellett a nők bolondságaival foglalkoznia. És ami azt illeti, az élőkre vadászó halott gennyládákkal sem kellett dűlőre jutnia soha. Tehát az irányítás feladata most Chadre hárul, neki kell átvennie az alfahím szerepét… mert ahogy azt apja is mondta: „valakinek meg kell tennie”. Rosszallóan mered a fiatalokra. – Tartsátok egyenesen!

–Ennél magasabbra nem megy – nyögi az egyik fiú összeszorított fogakkal.

–A csajoknak is ezt mondod – gúnyolódik Scott, miközben elfojtja a röhögését.

–Egyenesen! – parancsolja Chad.

–Mi?

–Azt mondtam, tartsátok azt a vackot EGYENESEN! – A férfi belenyom egy sasszeget a fa egyik repedésébe. A hatalmas vászonpavilon falai morajló hangot hallatnak, ahogy meglengeti őket az őszi szél, miközben a többi középiskolás a sarkok felé siet egy-egy kisebb tartógerendával.

Ahogy a jókora sátortető lassan formát ölt, Chadnek kilátása nyílik a táborhelyre az egyik széles oldalnyíláson keresztül. Végigtekint a terület letaposott, megbarnult gyomnövényein, a felnyitott motorháztetős járműveken és a gyermekes anyák csoportján túlra, akik a földön számolgatják sovány, bogyókból és automaták maradékaiból álló zsákmányukat. Mellettük a fél tucat kisteherautó színültig tele világi javakkal.

Egy másodpercre Chad tekintete találkozik a tőle harminc méterre a tisztás északi szélén álló nagydarab, színes bőrű férfiéval, aki Lilly Caul felett őrködik, mint valami óriási kidobófiú egy éjszakai szórakozóhelyen. Chad névről ismeri a nőt, de ez minden. Ezen kívül nem sokat tud róla – leszámítva, hogy „Megan barátnője” –, és még kevesebbet lenne képes elmondani termetes védelmezőjéről. Már hetek óta egymás közelében tartózkodnak, és még csak nem is emlékszik a nevére. Talán Jim? John? Vagy Jack? Ami azt illeti, senkiről sem tud semmit, leszámítva, hogy mind veszettül elkeseredettek, félnek, és fegyelemre van szükségük.

Ám egy ideje már jelentőségteljes pillantásokat váltanak a nagy, fekete férfival. Ízlelgetik a másikat. Méregetik egymást. Egyetlen szó sem hangzott el köztük, de Chad érzi, hogy a kihívás ott lóg a levegőben. A testes afroamerikai valószínűleg felülkerekedne rajta a közelharcban, de ő nem engedné, hogy arra sor kerüljön. Egy .38-as lövedéknek nem számít a méret, márpedig azokból néhány kényelmesen nyugszik az acélberakásos, 52-es Smith & Wesson tárában, amely Chad laza övének hátulján lóg.

Lilly továbbra is térdelve püföli a sátor tartócölöpjeit, de az afroamerikai férfi szemében, miközben Chadre mered, hirtelen baljós felismerés csillan meg. Gyorsan, szakaszokban fogja fel, mi is történik – mint amikor feléled egy elektromos áramkör.

Később mindketten külön-külön megállapítják majd, hogy – a többiekkel egyetemben – figyelmen kívül hagytak két nagyon fontos tényezőt. Egyrészt a sátorverés zaja már több mint egy órája vonzza oda a közelben tartózkodó kóborlókat. Másrészt, és ez talán még lényegesebb, a birtok rendelkezik egy egyszerű, ám végzetes hibával.

Utólagos magányukban, bosszankodva rádöbbennek majd, hogy a mellettük húzódó erdő által alkotott, egészen a szomszédos dombok gerincéig felnyúló természetes határvonal miatt minden fák mögötti hang eltompul, erejét veszti, sőt szinte teljesen el is hal a hely földrajzi adottságai miatt.

Gyakorlatilag egy egész főiskolai zenekar is végigmasírozhatna a fennsíkon, és egyetlen táborozó sem hallaná meg őket, amíg össze nem csapnak két cintányért az arca előtt.

 

 

Lilly percekig mit sem sejt a közeledő harcról – annak ellenére, hogy az villámgyorsan bontakozik ki körülötte –, miközben a kalapácsok koppanása és a beszédhangok fokozatosan átalakulnak a gyerekek elszórt sikolyaivá. A nő továbbra is dühösen veri a fémdarabokat a talajba – a kicsik visítását a játék hevének tulajdonítja –, egészen addig, amíg Josh meg nem ragadja a pulóvere gallérját.

–Mi a…? – ugrik meg ijedtében, majd a testes férfi felé fordul, és a szemében bosszúság csillan.

–Lilly, el kell…

Josh alig ejti ki a mondat felét, amikor egy sötét alak botorkál elő alig öt méterre tőlük a fák közül. A férfinak nincs ideje elfutni, sem biztonságba juttatni Lillyt, sem bármi másra, csak arra, hogy kikapja a kalapácsot a nő kezéből, és félrelökje a közvetlen veszély elől.

Ő elesik és szinte ösztönösen odébb gurul, mielőtt összeszedné magát, és talpra állna. A sikoly a torkában ragad.

A legnagyobb gond, hogy a tisztásra érkező első holttestet – egy magas, mocskos kórházi köpenyt viselő, tésztaszínű kóborlót, akinek a fél válla hiányzik, az ínszalagjai pedig férgekként tekeregnek – két újabb társa követi. Az egyik nő, a másik férfi, mindkettő szája tátongó lyuk, vértelen ajkaikon fekete folyadék csordul végig. Élettelen üvegszemeiket az élőkre szegezik.

A hármas a fajtájukra jellemző szaggatott járással, csattogó állkapcsokkal, és ernyedten lefelé gördülő, rothadó fogaikat kivillantó ajkakkal közeledik, akár egy kisebb csapat pirája.

A következő húsz másodpercben, mialatt az élőhalott trió körülveszi Josht, a táborhely drámai változáson megy keresztül.
A férfiak házilag barkácsolt fegyvereikért sietnek, a pisztollyal rendelkezők rögtönzött fegyvertokjaik felé nyúlnak. A vakmerőbb nők is felkapnak egy-egy facölöpöt, vaskampót, vasvillát és rozsdás fejszét. A gondozók autókba és kamionfülkékbe terelik a csemetéket. Kezek nyomják le az ajtók zárait. A rakodóterek leengedett hátulja nyikorogva felemelkedik.

Furcsamód a néhány – főleg gyerekek és pár, talán kezdődő szenilitástól szenvedő idős asszony szájából – felcsengő kiáltás hamar elhal, és felváltja egy gyakorló hadosztály vagy egy ideiglenes nemzetőrség természetellenes csendje. Az említett húsz másodperc leforgása alatt a meglepetés hangjai sietve átadják helyüket a védekezés, az irtózás és az irányított erőszakká fejlesztett düh némaságának. Ezek az emberek nem először kerülnek ilyen helyzetbe. Viselkedésükön egyfajta folyamatban lévő fejlődés mutatkozik. Néhány fegyveres a táborhely szélei felé veszi az irányt, és közben higgadtan felhúzzák a fegyvereik kakasát, töltényeket helyeznek a puskáik csőfarába, megemelik a lopott fegyverbemutatós pisztolyok vagy a régi családi revolverek csőszáját. Az első lövés, amely egy .22-es Ruger száraz dörrenésével hangzik el – semmiképpen sem a legerősebb fegyver ugyan, ám pontos, és könnyű vele bánni – végigszántja egy harminc méterre lévő halott nő koponyájának a tetejét.

A lény alig lépett ki a fák közül, és máris elterül saját vérének sűrű tócsájában, amelyet a fejéből fakadó dús patakok táplálnak. A kivégzés a támadás tizenhetedik másodpercében történik. A huszadikra felgyorsulnak az események.

Az északi részen Lilly talppárnáira állva egy alvajáró lassú, merev mozdulataival feltápászkodik. Ösztönei átveszik az irányítást, és azon kapja magát, hogy szinte akaratlanul hátrál Joshtól, akit rövid idő alatt bekerít a három tetem. A férfinak egyetlen kalapácsa van csupán. Nincs nála pisztoly. Ellenben három, fekete fogsorral felszerelt, rothadó száj közeledik felé.

A férfi nekiront a legközelebbi zombinak, miközben a tábor többi harcosa szétoszlik. A kalapácsa hegyesebbik felével átlyukasztja Köpeny úr halántékát. A reccsenés egy jégkockatartó megfeszítésére emlékeztet. Az agyvelő gejzírként szökik fel, ahogy a bomlás folyamán keletkezett túlnyomás tisztán hallható szisszenéssel kiszabadul és az egykori fekvőbeteg összecsuklik.

Ahogy a kóborló elterül, a kalapács beszorul, és kicsavarodik Josh kezéből.

Ezzel egy időben a többi túlélő legyezőalakzatban szétszóródik a tisztás összes sarka felé. Az erdő egy távolabbra eső szélén Chad bömböltetni kezdi fémberakásos pisztolyát, és szemen lő vele egy sovány öregembert, akinek a fél állkapcsa hiányzik. A halott vén bolond erre megpördül avas vérének párájában, és bevágódik a gaz közé. Egy autósor mögött sátorrúd tűzi nyársra egy morgó nő fejét a száján keresztül, majd hozzászögezi egy tölgyfa törzséhez. A mező szélén balta hasít szét egy rothadó koponyát olyan könnyedséggel, mintha gránátalmát szelne ketté. Húsz méterre puskalövés zúzza szét a lombozatot egy egykori üzletember felsőtestével együtt.

A telek végében – a még mindig a Joshra támadók elől hátráló – Lilly összerezzen és reszket a vérfürdő láttán. A félelem tűként szúr a húsába, elfojtja a lélegzetét és hatalmába keríti az elméjét. Látja, amint az erős, fekete férfi térdelve megmarkolja a kalapácsot, miközben a másik két kóborló pókszerű mozdulatokkal iparkodik a felborult sátorvásznon a lába felé. Egy másik kalapács hever a fűben, a férfi számára elérhetetlen távolságban.

Lilly megfordul és elrohan.

Kevesebb mint egy perc alatt átszalad a külső sátrak között a tisztás középső részére, ahol két tucat mimózalelkű társa kuporog a félig felvert cirkuszi sátorban összegyűjtött ládák és tartalékok között. Pár jármű beindul és a szénmonoxidfelhő takarásában a rejtőzködő tömeg mellé állnak. Egy lapos rakodóterű járműről fegyveresek védelmezik a nőket és a gyerekeket, a rémült Lilly pedig meghúzódik egy ütött-kopott hajókoffer mellett, levegő után kapkod, és a bőrén végigfut a rettegés.

Egészen a roham végéig ebben a helyzetben marad, a tenyerével betapasztja a fülét. Nem látja, amint Josh az erdő szélén a tetembe szorult kalapács nyele köré fonja kezeit, sikeresen kicsavarja onnan, majd legközelebbi támadója felé lendíti. Azt sem láthatja, hogy a szerszám tompa oldala eltalálja a férfizombi állkapcsát, és a hatalmas erejű ütés kettétöri a rothadó koponyát. Lilly végül a csatározás végéről is lemarad, melynek során a zombinő kis híján belemélyeszti rothadó metszőfogait Josh bokájába, mielőtt egy ásó hátulról fejbe találná. Pár férfi időben odaér az életéért küzdő afroamerikaihoz, hogy ártalmatlanná tegyék az utolsó szörnyet, ő pedig sértetlenül elvonul, de még akkor is remeg az adrenalinlöket és a hajszál híján végzetes helyzet utóhatásaként.

Az egész ostrom – amelyet eddigre levertek, és amelynek emlékéül csak néhány gyerek halk nyöszörgése, a csöpögő testnedvek és a bomlással együtt járó gázok hangja szolgál – kevesebb mint három perc alatt lezajlott.

Később, amikor a maradványokat egy kiszáradt patakmederbe hurcolják, Chad és a társai összesen huszonnégy kóborlót számolnak össze – ez teljesen kezelhető mennyiség… legalábbis egyelőre.

 

 

–Jézusom, Lilly! Miért nem szeded már össze magad és kérsz bocsánatot a fickótól?

A Megan Lafferty nevet viselő fiatal nő egy leterített pokrócon ül a cirkuszi sátor mellett, és a barátnője érintetlen reggelijét bámulja.

Nem sokkal korábban kelt fel a nap, amely most sápadtan és hidegen világítja meg a felhőtlen égboltot – a tábori élet újabb napja virradt –, Lilly pedig egy viharvert kempingtűzhely előtt helyet foglalva szürcsölgeti instant kávéját egy papírpohárból. Fagyasztással szárított tojás megdermedt maradványai várják sorsukat a serpenyőben, miközben a nő próbálja kiverni a fejéből az álmatlan éjszaka bűntudatos gyötrelmeit. Ebben a világban nincs már helye a gyengének vagy a gyávának.

A mostanra teljesen felállított rongyos cirkuszi sátor körül folytatódik az életben maradottak nyüzsgése, mintha az előző napi támadás meg sem történt volna. Az emberek összehajtható székeket és kempingasztalokat hordanak a nagy vászonpavilonba az egyik oldalán található széles nyíláson. (Ez valószínűleg egykor az elefántok és a bohócautók bejáratául szolgált). Eközben a sátor külső falait megrezegteti a kavargó szél és a légnyomásban bekövetkező változások. A táborhely többi részén további kuckókat emelnek. Az apák tűzifát, palackozott vizet, töltényeket, fegyvereket és konzerveket gyűjtenek össze és leltároznak. Az anyák a gyerekeket, a pokrócokat, a kabátokat és a gyógyszereket felügyelik.

Alaposabb vizsgálgatás után az éles szemű megfigyelő felfedezné az alig leplezett aggodalmat minden egyes mozdulatukban. Az azonban bizonytalan, mi jelent számukra komolyabb fenyegetést: az élőhalottak vagy a közeledő tél.

–Nem találtam még ki, mit mondjak – motyogja végül Lilly langyos kávéját szürcsölgetve. A kezei még mindig remegnek. Tizennyolc óra telt már el a támadás óta, de őt még mindig kínozza a szégyen. Kerüli Josh társaságát, bezárkózik, mert meg van róla győződve, hogy a férfi gyűlöli, amiért elfutott és a sorsára hagyta. Josh próbált néhányszor szóba elegyedni vele, de a nő nem tudta, hogyan kezelje, így rosszullétre hivatkozott.

–Mi szükség egyáltalán magyarázatra?

Megan a farmerkabátjában kotorászik a szipkáját keresve. Egy kevés füvet nyom a végébe, öngyújtóval meggyújtja, és jókora slukkot szív belőle. Az olajbarna bőrű, húszas éveinek végén járó nő göndör, hennaszínű fürtjei vékony, ravasz arca mellett lógnak alá, miközben köhögve kifújja a zöldes füstöt.

–Úgy értem, nézz csak rá! Hatalmas!

–Mi a fenét értesz ezalatt?

Barátnője elvigyorodik.

–Olyan pasinak tűnik, aki tud magára vigyázni, ez minden.

–Nem erről van szó.

–Lefeküdtél vele?

–Mi?! – Lilly barátnőjére mered. – Ezt most komolyan kérdezed?

–Csak egy ártatlan kérdés.

A bűnbánó Lilly a fejét csóválja és sóhajt.

–Még azzal sem tudnám jóvá tenni, ha…

–Csak nem…? Lilly, a jó kislány. A velejéig becsületes.

–Abbahagynád?

–De miért? – Megan vigyora elszélesedik. – Miért nem lovagoltad még meg? Mire vársz? Az a test… azok a bicepszek…

–Fogd be! – Lillyben lángra lobban a düh, éles fájdalmat érez az orrnyerge mögött. Az érzelmei utat törnek maguknak, a reszketése visszatér és ő maga is meglepődik saját hangerején.

–Én nem vagyok olyan, mint te… oké? Nem vagyok a társadalmi élet középpontja! Jesszusom, Meg! Már nem is győzöm követni! Melyik pasassal vagy most éppen?

A barátnője egy másodpercig rámered, köhög, majd újból megtölti a szipkát.

–Tudod mit? – Felkínálja Lillynek az újabb adagot. – Miért nem eresztesz le egy kicsit? Lazulj!

–Nem, kösz.

–Pedig jót tenne. Megnyugtatná az idegeidet.

Lilly megdörzsöli a szemét és megrázza a fejét.

–Nehéz eset vagy, Meg.

A barátnője újabb slukkot szív, majd kifújja.

–Inkább vagyok nehéz eset, mint könnyű préda.

Lilly nem felel, csak folytatja a fejcsóválást. Az a szomorú valóság, hogy időnként eltűnődik, vajon Megan Lafferty nem pontosan az-e – könnyű préda. Még a mariettai Sprayberry Középiskola végzős osztályában ismerkedtek meg. Akkoriban elválaszthatatlanok voltak, és megosztottak egymással mindent a házi feladattól kezdve a drogokon át egészen a férfiakkal kapcsolatos élményekig. Aztán ő úgy döntött, karriert épít, és két évet töltött el az atlantai Massey főiskolájának purgatóriumában, majd a Georgiai Egyetemen folytatta a mesterképzését, amelyet soha nem fejezett be. Divattervező szeretett volna lenni, esetleg ruhatervező céget indítani, ám első meghallgatása alkalmával – amikor a Mychael Knight Fashions hőn áhított gyakornoki posztjára jelentkezett – csupán a recepcióig jutott, mielőtt inába szállt volna a bátorsága. Régi társa, a félelem felborította a terveit.

Akkor arra késztette, hogy elmeneküljön abból a fényűző váróból, feladja a vágyait, és hazamenjen mariettai otthonába, ahol visszatért Megannel folytatott lazsáló életviteléhez: füveztek, üldögéltek a foteljeikben és a Leendő divatdiktátorok című sorozat epizódjainak ismétlését nézték.

Ugyanakkor valami megváltozott kettejük viszonyában az elmúlt évek alatt, valami alapvetően kémiai – és ez Lilly számára épp olyan áthidalhatatlannak tűnt, mint egy nyelvi korlát. A barátnője nem tűzött ki célokat maga elé, nem rendelkezett irányelvekkel, nem összpontosított semmire, és ez egyáltalán nem is zavarta. Ő viszont álmokat dédelgetett – talán halva született álmok voltak ezek, de ettől függetlenül álmodott. Titkon arra vágyott, hogy New Yorkba utazzon vagy weblapot hozzon létre, esetleg újra a Mychael Knight recepciósa elé álljon és azt mondja: „Hoppá, bocsánat, csak el kellett szaladnom másfél évre…”

Apja, egy Everett Ray Caul nevű nyugdíjas – és özvegy – matematikatanár mindig is ösztönözte az egyetlen leányát. Kedves, tiszteletteljes férfi volt, aki a felesége kilencvenes években mellrák miatt bekövetkezett, lassú halála után magára vállalta, hogy gyengédséggel felneveli Lillyt. Tudta, hogy a gyermeke többre vágyik, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy feltétlen szeretetre, családra és otthonra van szüksége. Lillynek az apja volt a mindene. Mindez csak még nehezebbé tette a nő számára az elmúlt pár hónapot.

A kóborlók első megjelenése hatalmas csapást mért Cobb megye északi részére. A fizikai munkások negyedeiből, a Kennesaw Woods ipari parkjaiból érkeztek, és mutáns sejtekként ették be magukat a lakosságba. Everett úgy döntött, hogy fogja a lányát és elmenekül vele agyonstrapált VW teherautójában, és egészen a 41-es útig jutottak, mielőtt a roncsok lelassították volna őket. Másfél kilométernyi járásra dél felé észrevettek egy buszt, amely ide-oda száguldozott a mellékutakon és túlélőket mentett, ők pedig majdnem fel is jutottak rá. Máig kísérti a nő álmait az emlékkép, ahogy apja belöki a busz záródó ajtaján, miközben közelednek feléjük a zombik.

Az idős ember megmentette az életét. Az utolsó pillanatban becsapta mögötte a harmonikaajtót, majd a járdára zuhant, és már három kannibál fogta közre. A férfi vére a sietősen távozó busz üvegére spriccelt, Lilly pedig addig visítozott, amíg a hangszálai bírták. Ezt követően sokkos állapotba került, és magzatpózban összegömbölyödve az egyik ülésen egészen Atlantáig a vérszennyezte ablakot bámulta.

Felért egy kisebb csodával, hogy rátalált Meganre. A katasztrófa akkori szakaszában még működtek a mobiltelefonok, és sikerült megbeszélnie egy találkozót a barátnőjével a heartsfieldi repülőtér környékén. Onnan gyalog indultak útnak, stoppoltak dél felé, elhagyott házakban szálltak meg, egyszerűen igyekeztek életben maradni. Közben felerősödött a kettejük közötti feszültség. Úgy tűnt, mind a ketten máshogy próbálják feldolgozni a rettegést és a veszteségeiket. Lilly befelé fordult. Megan ellenkező irányba haladt: az idő nagy részében füvezett, folyamatosan beszélt és kereste a kapcsolatot minden, az útjukat keresztező vándorral.

Atlantától ötven kilométerre délnyugati irányban csatlakoztak egy túlélőcsoporthoz – három lawrenceville-i családhoz, akik két furgonban utaztak. A barátnője meggyőzte őt arról, hogy többen nagyobb biztonságban vannak, így beleegyezett, hogy egy darabig velük tartsanak. A pár hét alatt, amely során együtt cikcakkoztak a gyümölcsösökben gazdag területek mentén, legtöbbször szótlan maradt, Megan viszont hamar kinézte magának az egyik férjet. Chadnek hívták, és Copenhagen dohányával, valamint a szálkás karján díszelgő tengerésztetoválásaival igazi rosszfiú hatását keltette. Lillyt megdöbbentette a valós rémálom kellős közepén zajló flörtölgetés, és nem telt el sok idő, mielőtt a barátnője és a férfi elkezdtek időnként kisurranni az egyes pihenőhelyek épületeibe, hogy „könnyítsenek magukon”. A két barátnő közötti szakadék így egyre mélyült.

Az idő tájt jelent meg a színen Josh Lee Hamilton. Egyik este egy zombifalka bekerítette a csapatot egy áruház parkolójában, és a nagy afroamerikai behemót a segítségükre sietett a rakodótér rejtekéből. Gladiátori hévvel érkezett két kerti kapával a kezében, amelyeken még mindig ott lengedeztek a szélben az árcímkék. Könnyűszerrel ártalmatlanná tett fél tucat élőhalottat, és a megmentettek elárasztották hálás köszönetükkel. Ő a bolt hátsó soraiban található vadászpuskákhoz vezette őket, és számos kempingkelléket is mutatott nekik.

Motorbiciklin közlekedett, és miután segített megrakodni a furgonokat ellátmánnyal, úgy döntött, csatlakozik a csoporthoz, és kétkerekűjén követte őket a Meriwether megyét tarkító elhagyatott gyümölcsösök felé.

Lilly már bánja azt a napot, amelyen beleegyezett, hogy a jókora Suzuki hátsó ülésén utazzon. Vajon az erős férfi iránti érzelmei egyszerűen az apja elvesztése miatti gyászból születtek? Elkeseredésében manipulálta csak a férfit a végtelennek tűnő rettenet közepette? Talán ez is olyan olcsó és átlátszó lépés volt tőle, mint Megan elképzelései a szabad szerelemről? Elgondolkozott már azon is, hogy vajon az előző esti gyávasága – amikor Josht magára hagyta a csatatéren – valami beteges, sötét, tudatalatti önmegvalósító jóslatnak tulajdonítható-e.

–Senki nem állította, hogy könnyű préda vagy, Megan – válaszolja végül, de hangja feszült és mentes minden meggyőződéstől.

–Nem is kell mondanod. – A barátnője mérgesen a tűzhelyhez veregeti a szipkát. Felemelkedik. – Már így is eleget mondtál.

Lilly egy helyben áll. Már megszokta a barátnője hirtelen hangulatváltozásait.

–Mi bajod van?

–Te… te vagy a bajom.

–Mi a fenéről beszélsz?

–Felejtsd el! Nem bírom már tovább! – feleli Megan. Szomorú hangját érdessé teszi a fű, amely lassan hatni kezd. – Sok szerencsét, kicsi lány… szükséged lesz rá!

Elviharzik a birtok keleti szélén álldogáló kocsisor irányába.

Lilly végignézi, ahogy a barátnője eltűnik egy kartondobozokkal magasan megrakodott pótkocsi mögött. A többiek alig vesznek tudomást a két nő közötti összetűzésről. Néhányan feléjük fordulnak, páran összesúgnak, de a legtöbben továbbra is a tartalékok egybegyűjtésével és leltározásával foglalatoskodnak; komor arcukra kiül a feszült aggodalom. A szél fém és havas eső szagát hordozza. Hidegfront közeleg.

Ahogy végignéz a tisztáson, Lilly egy pillanatra belefeledkezik a sürgölődésbe. A jelenet emlékeztet egy vásárlóktól és eladóktól nyüzsgő bolhapiacra: az emberek élelmiszerrel üzletelnek, farönköket gyűjtenek halomba és közben felületesen fecserésznek. Immáron legalább húsz kisebb sátor sorakozik a birtok szélein, egy-egy ruhaszárító kötél ötletszerűen kifeszítve húzódik a fák között, rajtuk vérfoltos ruhadarabok, amelyeket a kóborlókról húztak le. A fenyegetően közelgő tél állandó jelleggel arra ösztönzi őket, hogy minden rendelkezésre álló holmit használatba vegyenek. A nő látja, amint néhány gyerek ugrókötelezik az egyik lapos platójú teherautó közelében, pár fiú pedig focizik. Egy sütőrács alatt tűz ég, a belőle áradó füst felszáll egészen a parkoló járművek teteje fölé. A levegőben szalonnazsír és hikorifüst illata terjeng, amely más helyzetben a békés nyári napokat, a kerti bulikat, a futballmeccseket, a kültéri sütögetéseket és a családi összejöveteleket idézné az ember emlékezetébe.

A rettegés sötét hulláma támad fel Lillyben, miközben végigjártatja szemeit a serény kis településen. A csintalankodó gyerekek… és szüleik, akik azon munkálkodnak, hogy új otthonuk lakhatóvá váljon… mindegyikük csupán zombicsemege. És ekkor egy csapásra megfogalmazódik benne a felismerés… a megrázó valóság.

Immáron tisztán látja, hogy ezek az emberek halálra vannak ítélve. A nagy terv, hogy Georgia mezőin sátorvárost építsenek, nem működhet.

 

A Kiadó engedélyével.