Főkép

...avagy film a színészkedésről. Bár hivatalosan nem kapta ezt az alcímet, mégis remekül illene ez a francia dráma-vígjátékhoz. Mert miről is szól ez az alkotás? A jelen híres színésze, a legnépszerűbb tévésorozat címadó szerepét alakító Gauthier felkeresi a három éve visszavonult, a maga korában elismert színészt, Serge-t – akivel korábban már dolgoztak együtt –, hogy színpadra vigyék Molière legkifinomultabb színművét, A mizantrópot. Ám Serge nem biztos abban, hogy képes lenne eljátszani a főszereplő, Alceste szerepét, főként akkor nem, ha kezdetben képtelenség eldönteni, valójában kihez is illene Alceste, és kihez a barátja szerepe. A dicsőséget persze mindkét színész magának akarja, és miközben Serge és Gauthier egyszerre próbálják össze a szerepeket és viaskodnak az elsőségért, vagyis a főszerepért, még az éppen elvált olasz Francesca is belezavar a képbe.

 

Ahogy az lenni szokott a művészfilmek esetében, általában itt sem a történeten van a hangsúly, hanem a karakterek ábrázolásán. A fő vonal mindvégig Serge-t és Gauthier-t követi figyelemmel, ahogy mindketten engedményeket zsarolnak ki a másikból: Gauthier arra hivatkozik, hogy az ő széles ismertsége nagyobb érdeklődést fog szülni, Serge pedig arra, hogy rá, mint színészlegendára több ínyenc lesz kíváncsi. Ez a folyamatos párbaj, valamint karakterük, világnézetük és a darabhoz való hozzáállásuk totális ellentéte adja a film egyik feszültségforrását. És mindez még hangsúlyosabbá válik azáltal, hogy amíg a két főszereplő – nem is annyira a felszín alatt – már-már vérre menő csatát folytat, addig a szöveg összeolvasása egyre zökkenőmentesebben, egyre profibban zajlik, és a darab lassan egyre kifinomultabb, a két színészóriáshoz illő előadássá válik. A két színész egymáshoz való viszonya helyenként nem épp tiszta, és időnként szinte váratlanul válnak tökéletesen együttműködni képes emberekből saját dicsőségüket önző módon növelni akaró és a másikat apró, finom trükkökkel megalázó versenytársakká, ezért igencsak látványosak a kettőjük közötti „ütésváltások”.

 

Mindebbe pedig az elköltözni készülő, eleinte rideg, ám idővel „hőseinkkel” megbarátkozó és velük már-már intim kapcsolatba kerülő Francesca látszólag minden következmény nélkül zavar bele, ám az ő szerepe épp annyira fontos, akárcsak az utolsó cseppé, amitől a pohár peremén túlcsordul a víz: ha ő nincs, és cselekedetei végül nem oda vezetnek, ahová, talán minden másképp alakul. De végülis hol bukik meg az egyik színész Alceste szerepében, és hol válik egyértelművé, hogy kollégájának kellett volna hagyni a dicsőséget? Ezt egészen az utolsó percekig nem tudjuk biztosan, hisz mind Serge, mind Gauthier ugyanúgy tud gonosz, cselvető és fondorlatosan aljas lenni. Ám a film nem zárulhat le válasz nélkül, és egy apró, korábban szinte lényegtelennek tetsző részlet segít eldönteni ezt a kérdést.

 

A két színész viaskodásán túl a legérdekesebbek az aprónak tűnő, ám elég hangsúlyos mellékszálak és szereplők: például az agresszív taxis, akinek Gauthier megígéri, hogy felhívja egy professzor barátját, hogy a férfi beteg édesanyját előrébb vegyék a várólistán; vagy a pornózásból élő fiatal lány, aki rendkívüli tehetségről tesz tanúbizonyságot a színjátszás terén, ám mivel egyáltalán nem érdekli a színészkedés, csak a pénzügyi biztonság, így egy igazi tehetség veszik el a modern világ fantáziátlan miliőjében.

 

A francia származású, ám Amerikában is karriert építő Lambert Wilson a nagyközönségnek főként a Mátrix 2.-ből, Merovingi szerepéből lehet ismerős, ám nem kétséges, hogy remekül alakítja az önmagát is bálványozó, fellengzős Gauthier-t. Társa, Fabrice Luchini a Született feleség zsarnok cégtulajdonosának szerepében is ügyesen alakította a kicsit egyoldalú karaktert, ám itt érzékletes játékának köszönhetően a néző sosem tudhatja, hogy valójában elvállalja-e a szerepet, vagy csak önnön egykori nagysága fényében próbál sütkérezni.

 

Ugyan a filmet vígjátéknak is szánták, a derűs részek száma nagyságrendekkel marad el a komoly, drámai epizódok száma mögött. Ez annyira nem is csoda, hiszen a két főszereplő harca egyáltalán nem vicces, még akkor sem, amikor a feszültséget néhány „pihentető”, bicikliző vagy egyszerűen csak nem-próbáló részlettel próbálják meg enyhíteni – bár azt el kell ismerni, ezekbe a jelenetekbe könnyebb is volt beszúrni egy-egy vicces képsort, mint a nagy feszültségben szabadszájúsággal megnevettetni a közönséget.

 

Összefoglalva a filmet, a Molière két keréken nehéz, komoly elmélyülést igénylő alkotás, amely nem egy bágyadt vasárnap délutánra készült. A film rendkívül ügyesen tárja fel főszereplői jellemét, miközben kitűnő érzékkel mutatja be a személyes ellentéteket, amik egy előadás tökéletes simaságának látszata mögött feszülnek.