Főkép

Fülszöveg:

Chicagói gengszterek az 50-es évek Párizsában! Leszámolás a nyílt utcán, autóból kidobott áldozat, levitézlett bokszolók és mindenre elszánt maffiózók a párizsi amerikai kolónia törzshelyein. Maigret ugyan jól ismeri a tengerentúli alvilág módszereit, eleinte mégsem talál fogást a brutális módszerekkel dolgozó bűnözőkön. Ám azt már mégsem engedheti meg a főfelügyelő, hogy a gengszterek helyben hagyják Lognont, a mindenki által rossz pénzként ismert Balfácán felügyelőt, és Párizs sikátoraiban lődözzenek a helyi rendőrökre...
Maigret persze nem az erőszak embere. Bár ezúttal kivételesen fegyvert vesz magához, mégis szívesebben folyamodik jól bevált békebeli módszereihez: borjút vacsorál firenzei módra a gyanús alakok törzshelyén, sörözget, vizsgálódik, elbeszélget, bárpultokat támaszt, és benéz még egy whiskyre a Manhattan bárba is. Miközben lassan összeáll a kép, egyre jobban éleződik a feszültség, hogy időben rátalál-e a főfelügyelő a két körözött gyilkosra, a gátlástalan Charlie-ra és Cinagliára?

 

Részlet a könyvből:

1

Amelyben Maigret kénytelen Madame Lognon nyavalyáival és gengsztereivel foglalkozni – Rendben van… Rendben… Igen, uram… Dehogyisnem… Nyugodt lehet, megteszek minden tőlem telhetőt. Úgy van… Üdvözlöm… Hogyan? Mondom: üdvözlöm… Nem, semmi baj… Viszonthallásra, uram…

Maigret legalább tizedszerre tette vissza a telefonkagylót, már nem is számolta pontosan. Rágyújtott a pipájára, szemrehányó pillantást vetett az ablakon túl kitartóan zuhogó hideg esőre, és tollat ragadva újból belemélyedt az egy órája elkezdett jelentésébe, amely csak nem akart fél oldalnál hosszabbra sikeredni.

Nem is csoda, hiszen alig írt le egy szót, máris elkalandoztak a gondolatai, az esőn járt az esze, az igazi téli hidegnek ezen az undok előhírnökén, amely olyan ügyesen férkőzik be az ember sálja alá, szivárog be a cipőjébe, folyik le kövér csöppekben a kalapjáról, rosszkedvre hangol, megágyaz a náthának, és otthon marasztalja a házuk ablakaiban szellemalakként feltűnő embereket.

Talán ezért unatkoznak annyira, hogy mindnek telefonálni támad kedve? Egymást érték a hívások, és az iménti kilenc-tízből legfeljebb háromnak volt valami értelme. És máris újból csörrent a készülék. Maigret úgy nézett rá, mintha legszívesebben pozdorjává zúzná, de végül mégis belevakkantott:

– Halló!

– Madame Lognon csakis személyesen magával akar beszélni.

– Madame kicsoda?

– Lognon.

Nem elég, hogy már amúgy is fölingerelte a ronda idő, most még viccelődnek is vele? A vonal túlsó végéről váratlanul annak a rendőrnek a nevét hallotta, akit mindenki csak Balfácán felügyelőként emlegetett: az egész párizsi rendőrség leggyászosabb alakjáét, aki olyan legendás módon vonzotta a balszerencsét, hogy egyesek szerint még szemmel verni is képes volt.

Ráadásul nem is maga Lognon hívta fel, hanem a felesége. Ővele Maigret csak egyszer találkozott, a házaspár montmartre-i lakásán, a Constantin-Pecqueur téren. Azóta nem is tudott neheztelni a felügyelőre, csak kerülte, amennyire tehette, de teljes szívéből szánta.

– Adja a hölgyet… Halló! Madame Lognon?

– Elnézést kérek, hogy zavarom, főfelügyelő úr…

A nő minden szótagot gondosan, külön ejtett, mint aki így akarja jelezni, hogy volt gyerekszobája. Maigret megjegyezte, hogy november tizenkilencedike, csütörtök volt. A kandallópárkányon a fekete márványóra délelőtt tizenegyet mutatott.

– Nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy személyesen önnel beszéljek, ha nem volna rá jó okom.

– Hallgatom, asszonyom.

– Ön jól ismer mindkettőnket. Tudja, hogy…

– Igen, asszonyom.

– Feltétlenül találkoznom kell önnel, főfelügyelő úr. Borzasztó dolgok történnek, és én félek. Ha nem volna ilyen gyönge az egészségem, magam szaladnék el az Orfèvres rakpartra. De amint tudja, már évek óta ki se tudok mozdulni az ötödik emeletről.

– Hogyha jól értem, azt szeretné, ha fölkeresném.

– Nagyon szépen kérem, Maigret úr.

Rendkívüli kérés. A nő udvarias volt, de határozott.

– A férje nincsen otthon?

– Eltűnt.

– Hogyan? Lognon eltűnt? Mikor?

– Nem tudom. Az irodájában nincs, és senki nem tudja, hová lett. És ma reggel megint nálunk jártak a gengszterek.

– A kicsodák?

– A gengszterek. El fogok mondani magának mindent. Akkor is, ha Lognon megharagszik rám. Nagyon félek.

– Úgy érti, hogy ismeretlenek hatoltak be magukhoz?

– Igen.

– Erőszakkal?

– Igen.

– Amikor maga otthon volt?

– Akkor.

– Elvittek valamit?

– Talán iratokat. Nem tudtam ellenőrizni.

– Ez ma délelőtt történt?

– Fél órával ezelőtt. De a két másik ember már tegnapelőtt is járt itt.

– És a férje hogyan reagált?

– Őt azóta nem láttam.

– Máris jövök.

Maigret még most se akarta elhinni az egészet. Vagy nem nagyon. Megvakarta a fejét, kiválasztott és zsebre vágott két pipát, majd benyitott a felügyelők irodájába.

– Hallott valaki mostanában Lognonról?

A Lognon név mindig mosolyt csalt a kollégák ajkára, de hallani senki nem hallott felőle. Lognon felügyelő ugyan szörnyen szeretett volna őközéjük tartozni az Orfèvres rakparti főkapitányságon, ám csak a IX. kerület kettes körzetében szolgált, a La Rochefoucauld utcai kapitányságon volt az irodája.

– Ha valaki keresne, egy óra múlva itt vagyok. Van szabad kocsi odalent?

Magára kapta vastag felöltőjét, az udvaron beszállt egy kis rendőrautóba, a sofőrnek megadta a Constantin-Pecqueur téri címet. Az utcák éppen olyan komorak voltak, mint a várakozók az Északi pályaudvar üveg előteteje alatt. Az eltompult járókelők már föl se kapták a lábukat, ha egy elhaladó jármű fölcsapta a latyakot a járdára.

Az évszázados ház semmivel sem tűnt ki a szomszédai közül, liftje nem volt.

Maigret  szuszogva  fölkapaszkodott  az  ötödikre.  Kopognia sem kellett, máris nyílt az ajtó, és a vöröslő szemű-orrú Madame Lognon beeresztette.

– Olyan hálás vagyok, hogy eljött! – motyogta. – Ha tudná, mennyire csodálja magát a szegény férjem!

Ebből egy szó sem volt igaz. Lognon utálta Maigret-t. Lognon mindenkit utált, akit az Orfèvres rakpartra vezérelt a jó sors, minden egyes főfelügyelőt, bárkit, aki magasabb rangban volt őnála. A feletteseit azért utálta, mert a felettesei voltak, a fiatalabbakat meg azért, mert fiatalabbak. Lognon tehát…

– Foglaljon helyet, főfelügyelő úr…

Az alacsony, sovány, kócos nő csúnya lila flanelpongyolát viselt. Szeme karikás volt, orrlyukai kicsik, kezét minduntalan a bal mellkasához emelte, mint akinek szívbántalmai vannak.

– Inkább nem is nyúltam semmihez, hogy maga is lássa…

A szűk kis lakásban minden apró volt: az étkező, a nappali, a háló, a konyha és a mosdófülke, a bútoroktól nem is lehetett teljesen kinyitni az ajtókat. Az ágyon egy fekete macska hevert összegömbölyödve.

Madame Lognon az étkezőbe tessékelte Maigret-t; a nappalit, úgy látszik, nem is használták. A komód fiókjai étkészlet helyett összevissza beledobált papírokkal, füzetekkel, fényképekkel voltak teli, a kiszórt levelekből a padlóra is jutott.

– Azt hiszem – kezdte Maigret, és még nem mert pipára gyújtani –, jobb, ha a legelején kezdi. Az előbb, amikor felhívott, gengsztereket említett.

De az asszony előbb azt mondta, olyan hangon, mint aki megszokta, hogy sokat el kell tűrnie:

– Gyújtson rá nyugodtan.

– Köszönöm.

– Szóval már kedd reggel óta…

– Vagyis már tegnapelőtt óta…?

– Úgy van. Ezen a héten Lognon éjszakás. Kedden reggel szokás szerint nem sokkal hat óra után ért haza. De miután evett, nem feküdt le azonnal, ahogy szokott, hanem csak járkált fel-alá egy órán át a lakásban, hogy egészen beleszédültem.

– Gondterheltnek tűnt?

– Tudja, hogy milyen lelkiismeretes ember az, főfelügyelő úr. Mondom is neki mindig, hogy túl lelkiismeretes, hogy tönkreteszi az egészségét, hogy nem hálálja ezt meg neki senki. Elnézését kérem, hogy ilyen őszintén beszélek, de maga is biztosan belátja, hogy Lognonnal soha nem bántak úgy, ahogy megérdemelné. Neki a munkája a mindene, állandóan emészti magát…

– Szóval kedden reggel…

– Nyolc órakor lement bevásárolni. Szégyellem, hogy ilyen magatehetetlen lettem, sehogyan se tudom hasznossá tenni magam, de hát nem tehetek róla. Az orvos nem enged lépcsőt mászni, így kénytelenségből Lognon veszi meg, amit kell. Tudom, hogy nagy kár ilyennel terhelni szegényt, és ahányszor csak…

– Tehát kedden reggel…?

– Bevásárolt, azután azt mondta, le kell ugrania az irodába, aligha marad el soká, és aludni majd délután fog.

– Arról nem ejtett szót, hogy milyen ügyön dolgozik?

– Ilyesmiről soha nem beszél. Ha ne adj’ isten mégis rákérdezek, azt feleli, hogy köti a szakmai titoktartás.

– És azóta nem is jött haza?

– De igen, tizenegy óra körül.

– Ugyanaznap?

– Igen. Kedden délelőtt tizenegy körül.

– Még akkor is ideges volt?

– Nem tudom, az idegességtől volt-e olyan, vagy csak a náthától. Összeszedett valahol egy alapos megfázást. A lelkére kötöttem, hogy kúrálja ki magát, de erre csak annyit mondott, hogy majd később, most nem ér rá, megint el kell mennie, majd vacsorára hazajön.

– És hazajött?

– Várjon csak. Úristen! Csak most gondolok bele, hogy talán nem is látom többet! Olyan sokszor a szemére hánytam, hogy nem érdekli a felesége, hogy csak a munkája izgatja…

Maigret beletörődve várta, hogy mire fog kilyukadni. Kényelmetlenül ült a merev támlájú széken, de nem mert hátradőlni, mert nem bízott a bútor szilárdságában.

– Egy negyedórája se volt még, hogy elment, amikor egy óra tájban lépéseket hallottam a lépcsőházból. Azt hittem, a hatodikra megy föl valaki, mert ott egy olyan nőcske lakik, aki, mondhatom magának…

– Szóval lépéseket hallott a lépcsőházból…

– És pont az én ajtóm előtt állt meg az illető. Tudja, épp akkor feküdtem le, mert az orvos előírta, hogy minden étkezés után pihenjek le egy kicsit. Kopogtak az ajtón, de nem válaszoltam. Lognon szerint, aki nem mutatkozik be, annak jobb, ha nem mondok semmit. Akinek olyan a munkája, mint az övé, az elkerülhetetlenül szerez magának ellenségeket, nem igaz? Meglepődtem, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, aztán lépteket hallottam az előszobából, az étkezőből. Ketten voltak, két férfi. Benéztek a szobámba, megláttak az ágyamban.

– Meg tudta figyelni őket?

– Rájuk szóltam, hogy távozzanak, különben hívom a rendőrséget, már nyúltam is a telefonért az éjjeliszekrényen.

– Mire ők…?

– Az egyik, az alacsonyabbik, elővette a revolverét, és valami idegen nyelven szólt hozzám, biztosan angolul.

– Hogy néztek ki?

– Nem is tudom, hogyan írjam le őket. Nagyon jól voltak öltözve. Mindketten cigarettát szívtak. A kalapjukat nem vették le. Mintha meglepte volna őket, hogy nem találják, amit vagy akit keresnek. „Hogyha a férjemmel akarnak beszélni” – mondtam volna, de oda se figyeltek. A magasabbik körülnézett a lakásban, amíg a másik rajtam tartotta a szemét. Emlékszem, hogy még az ágy alá meg a szekrényekbe is benéztek.

– A fiókokat is ők túrták föl?

– Nem, azok nem ők voltak. Ezek nem maradtak öt percnél tovább, nem kérdeztek semmit, és olyan nyugodtan távoztak, mintha mi sem volna természetesebb a látogatásuknál. Persze odasiettem az ablakhoz, láttam is, hogy a járdán vitatkoznak egy nagy fekete gépkocsi mellett. Aztán a nagyobbik beszállt, a másik gyalog ment a Caulaincourt utca sarkáig. Azt hiszem, bement a sarki kocsmába. Azonnal telefonáltam a férjem irodájába.

– S a férje ott volt?

– Igen, épp akkor érkezett. Beszámoltam róla, hogy mi történt.

– Meglepettnek tűnt?

– Nehéz lett volna megmondani. Telefonban mindig olyan furcsa.

– Megkérte, hogy írja le neki a két férfit?

– Igen. Úgy is tettem.

– Akkor most mondja el nekem is.

– Nagyon barna bőrű volt mindkettő, mint az olaszok, de biztos vagyok benne, hogy nem olaszul beszéltek. A magasabbik lehetett a főnök, egész jó kiállású férfi, alig indult még hízásnak, olyan negyvenévesforma. Még a haja is, mintha egyenest a fodrásztól jött volna.

– És a kisebbik?

– Az közönségesebbnek tűnt, betört orrú, a füle mint egy bokszolóé, az egyik elülső foga aranyból. Gyöngyházszürke kalapot és szürke felöltőt viselt, a másik meg vadonatúj teveszőr kabátot.

– A férje nem szaladt haza azonnal?

– Nem.

– A körzeti járőrt se küldte fel?

– Azt se. Ne nyugtalankodjak, mondta, akkor se, ha most több napig nem jönne haza. Megkérdeztem, hogy akkor mit fogok enni, mire azt felelte, hogy megoldja.

– És megoldotta?

– Igen. Másnap reggel házhoz szállítottak mindent, amire szükségem van. Ma reggel megint jöttek.

– Tegnap Lognon nem adott hírt magáról?

– De, kétszer is felhívott.

– És ma telefonált?

– Egyszer, úgy kilenc óra körül.

– Nem tudja, honnan hívta?

– Nem. Soha nem mondja meg, merre jár. Nem tudom, más felügyelők mit mondanak el a feleségüknek, de az én férjem…

– Beszéljünk a ma délelőtti látogatókról.

– Megint lépéseket hallottam a lépcsőházból.

– Hány órakor?

– Nem sokkal tíz óra után. Nem néztem meg a vekkert. Talán fél tizenegy is volt már.

– Megint ugyanaz a két férfi járt itt?

– Csak egy ember jött, akit még soha nem láttam. Nem kopogott, egyből bejött, mintha kulcsa lett volna a lakáshoz. Talán álkulcsot használt. A konyhában voltam, zöldséget pucoltam. Fölálltam a székemből, de máris ott állt az ajtóban. „Ne mozduljon”, mondta. „És egy hangot se! Nem fogom bántani.”

– Akcentusa volt?

– Igen, és több hibát is vétett. Ez már egészen biztosan amerikainak nézett ki, magas, vörösesszőke, széles vállú férfi, folyton gumit rágott. Kíváncsian nézdegélt körbe, mint aki még soha nem járt párizsi lakásban. Ahogy körülnézett a nappaliban, rögtön észrevette Lognon huszonöt éves szolgálati emléklapját.

Az aranyberakásos fekete fakeretbe foglalt oklevélen rondírással volt feltüntetve Lognon neve és rangja.

– „Szóval zsaru!”, mondta a férfi. „Most hol van?” Azt feleltem, hogy nem tudom, de ez mintha nem zavarta volna. Elkezdte kirángatni a fiókokat, nézegette a papírokat, összevissza dobált mindent, volt, ami a padlóra esett. Talált egy régi, tizenöt éves fotót, amelyik együtt ábrázol kettőnket, bólogatva szemügyre vett engem, aztán zsebre vágta a képet.

– Tehát úgy tűnt, mintha nem számított volna rá, hogy a férje a rendőrségnél dolgozik?

– Nem lepődött meg különösebben, de úgy érzem, hogy amikor belépett, még nem tudta.

– Megkérdezte, hogy melyik részlegnél van?

– Azt kérdezte, hol találhatná meg. Azt mondtam neki, hogy nem tudom, a férjem nekem soha nem beszél a munkájáról.

– És ezt annyiban hagyta?

– Tovább keresgélt, mindent elolvasott, ami a kezébe került.

– A férje hivatalos papírjai is abban a fiókban voltak?

– Igen. A férfi a fényképpel együtt zsebre tette őket. A pohárszék felső polcán talált egy üveg calvadost, abból töltött magának egy nagy pohárral.

– Ez minden?

– Ő is benézett az ágy alá meg a két szekrénybe. Visszament az ebédlőbe, hogy megigyon még egy pohárral, aztán gunyorosan elköszönt, és elment.

– Megfigyelte, hogy volt-e rajta kesztyű?

– Igen, disznóbőr kesztyűt hordott.

– A másik kettő is?

– Azt hiszem, rajtuk is volt kesztyű. Azon legalábbis volt, aki a revolverével fenyegetett.

– Ezúttal is odament az ablakhoz?

– Igen. Láttam, hogy kilép a házunk kapuján, és odamegy a múltkori két férfi közül a kisebbikhez, aki már a Caulaincourt utca sarkán várta. Rögtön felhívtam a La Rochefoucauld utcai kapitányságot, Lognont kértem a telefonhoz. Közölték, hogy még nem látták aznap délelőtt, nem is várták, és amikor rákérdeztem, hozzátették, hogy az előző éjjel sem jött be az őrsre, pedig szolgálatban lett volna.

– Beszámolt nekik a történtekről?

– Nem. Nekem rögtön maga jutott eszembe, főfelügyelő úr. Tudja, én jobban ismerem Lognont akárki másnál. Mindenben élen szeretne járni. Eddig soha senki nem ismerte el az érdemeit, de magáról gyakran beszélt nekem, tudom, hogy maga nem olyan, mint a többi, hogy maga nem undok vele, hogy… Félek, Maigret úr. A férjem biztos önmagánál sokkal erősebb emberekkel akadt össze, és csak a jóisten a megmondhatója, hogy hol lehet most…

A hálószobában megcsörrent a telefon.

Madame Lognon összerezzent.

– Megengedi?

Maigret hallotta, ahogy hideg hangon beleszól:

– Micsoda? Te vagy az? Hol voltál eddig? Telefonáltam az őrsre, ott azt mondták, hogy tegnap óta be se tetted a lábad. Itt van nálunk Maigret főfelügyelő úr…

Maigret közelebb lépett, nyújtotta a kezét a kagylóért.

– Szabad?… Halló! Lognon?

A vonal túlsó végén a másik hallgatott, nyilván összeszorított fogakkal meredt maga elé.

– Mondja csak, Lognon, hol van most?

– Az irodámban.

– Én pedig a maga lakásán vagyok a feleségével. Beszélnem kell magával. Benézek a La Rochefoucauld utcába, úgyis útba esik. Várjon meg ott… Micsoda?

Mire a felügyelő, dadogva:

– Jobb volna valahol másutt. Majd elmagyarázom, főfelügyelő úr…

– Akkor legyen az Orfèvres rakparton egy félóra múlva.

Letette a kagylót, visszament a pipájáért, vette a kalapját.

– Maga szerint nincsen semmi baj?

S mivel Maigret értetlenül nézett az asszonyra, az hozzátette:

– Olyan óvatlan, olyan túlbuzgó, hogy néha…

 

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza