Főkép

Az utolsó napra sikerült elég rendes mennyiségű energiát tartalékolnunk, így nem igazán kellett a túlélésre összpontosítani. Sokkal inkább arra, hogy mire fordítsuk. És hála égnek lett is mire.

 

Az már kora délután látszott, hogy elég sokan érkeznek napi jeggyel a fiatalabb korosztályból. David Guetta és az End Show megtette a maga hatását. Még az első koncert előtt elugrottunk a „Bevándorlási Hivatalba” a pecsétes útlevelekkel. Kaptunk még két nagy pecsétet a meglévők mellé, kitűzőket és lemosható Sziget tetoválást. Fotót is csináltathattunk volna, amit aztán be lehetett ragasztani az útlevélbe, de a nem kis méretű sor és a visszatért meleg idő elriasztott bennünket. Ezért inkább a Pop-Rock Nagyszínpadhoz mentünk a francia Les Tambours Du Bronx koncertjére.

 

Ők egy meglehetősen híres, indusztriális zenét játszó ütőegyüttes, akik fémhordókat vernek szét az ütőik segítségével, illetve két állványon álló vascsöveket ütögetnek, amelyek különféle elektronikusan rásegített hangokat adnak ki magukból. Van egy szintisük is, aki egy bazi nagy rugóra erősítve játszik hangszerén, amelyet ide-oda tekerget és forgat a koncert folyamán. (A hordók szétverést egyébként szó szerint kell venni, a koncert végére minden hordót leamortizáltak.) Tizenheten vannak, és apait-anyait beleadva dobolnak a fémeszközeiken. Alapvetően súlyos, erőteljes, sötét, néhol monoton, de gyors a számaik hangzásvilága. Az előadásuk néha színházi produkcióra hasonlít; kis történetek egy vagy két dobos előtérbe állításával, akik jól megkoreografált mozdulatokkal játsszák el a dalt. Néha énekelnek is, de ezt nem viszik túlzásba és a zenéjüknek megfelelően az ének is inkább kiabálás, üvöltés, hörgés felé mozdul. Rendkívül látványos a produkció és ugyan nem tud annyiféleképpen megszólalni tizenvalahány fémhordó, a szinti illetve a vascsövek nagyon jól kiegészítik a hangzást. A Les Tambours Du Bronx játéka óhatatlanul is a ’80-as, ’90-es évek indusztriális zenekarait juttatta eszembe (Front 242, Nitzer Ebb és társaik), amiért külön köszönet nekik.

 

A folytatásban a Világzenei Party Nagyszínpadon fellépő, olasz illetőségű Figli Di Madre Ignota következett. A milánói zenekar lendületes, pörgős, ugrálós, táncolós „spagetti Balkán”-t játszik, amely nyakatekert olasz slágerekből, vadnyugati nótákból, szörf rockból, skából, polkából, patchankából, dubból és klezmerből áll össze. Volt egy balsejtelmem, hogy nem fog tetszeni, amit hallok és kezdésként két középtempójú nóta csak ráerősített erre, de aztán elszabadult a pokol a színpad előtt. A két énekes/rézfúvós olyan színpadi showt csinált, amelyet ritkán látni; szó szerint szinte megállás nélkül érkeztek azok a dalok, melyekre nem lehetett nem mozogni. A közönség táncra is perdült, ahogy azt kell és abba se hagyta több, mint egy órán keresztül. Igazi olasz csemegét kaptunk, amelyet nem lehet nem szeretni.

 

Az est szellemi fénypontja számomra a Kabatronics – Fanfara Tirana Meets Transglobal Underground nevű produkció volt. Az albán Fanfara Tirana rézfúvósokból áll, klarinétokkal kiegészítve. Az angol székhelyű Transglobal Underground pedig a világzene egyik világhírű, úttörő munkát végző együttese. A kettejük közös produkciója a Kabatronics, amely nagyon jól példázza, hogyan tud együtt működni az albán népzene rézfúvósokkal, elektronikus hangzással, néhol szitárjátékkal, kongával vegyítve. Az is érezhető volt a koncerten, mennyire leheletfinoman más az albán zene a szerbhez és makedónhoz képest. És nem csak azért, mert jóval lassabb tempójú, hanem a dallamvilág is kicsit másfelé fordul, mint a másik kettő esetén azt megszokhattuk. Sajnos nem volt teltház a koncerten, mindössze két-háromezer ember volt kíváncsi a produkcióra. Ez nekem egy kicsit elkeserítő volt. Érthetetlen számomra, hogy egy világhírű név hogy tud és hogy nem tud „bevonzzani” több ezer embert. Mindettől függetlenül a koncert egy igazi csemege volt mind a rajongók, mind az éppen arra tévedők számára. Olyan töltést adott a hallgatóságnak, hogy ismét a „felemelkedettség” érzése uralkodott el rajtunk és üdvözült mosoly ült ki az arcunkra.

 

A koncert után belevetettük magunkat az éjszakába, hogy aztán valamikor reggel, hulla fáradtan, egy évre megint elhagyjuk a Sziget területét…

 

Ha az a kérdés, hogy pozitív vagy negatív irányba mozdul a mérleg nyelve nálam így egy hét után, akkor azt kell mondanom, hogy pozitívba. De, ahogyan az már évek óta megy, egyre kevésbé. Nem volt egy – számomra – értelmes külföldi metal vagy rock zenekar és hiányoltam egy halom megszokott magyar fellépőt. Úgy érzem talán valamiféle generációváltás zajlik a Sziget zenei felhozatalában, egyre inkább a kétezres évek utáni zenekarok kapnak csak szerepet és – jó esetben – elvétve találkozhatunk csak nagy öregekkel. Ezek után talán nem véletlen, hogy az időm legnagyobb részét a Világzenei Party (mi a fenéért party?!) Nagyszínpadnál töltöttem. Itt nagyon ritkán csalódik az ember a produkciókban, itt még nyomokban megvan az a „fíling”, ami anno jellemezte ezt a fesztivált. Nem tudom mi a cél. Megszüntetni ezt a helyszínt is és lesz majd Budapesten is egy Sound? Mert ha nagyon negatívan állunk a dolgokhoz, akkor errefelé tendálunk, hiába a többi, nem zenei program és helyszín.

 

Lehet, hogy huszonegy év alatt sokan gondolták úgy, hogy kész-vége-befejeztem-ennyi volt, nem megyek többé fesztiválra ilyen-olyan okok miatt. De igenis van egy olyan – nem is kicsi és fizetőképes – réteg, akinek meglenne az igénye egy olyan jellegű fesztiválra, mint amilyen anno volt a Sziget. Ahol tényleg minden van. Nem szaporítom a szót; remélem jövőre változik a kép és annak a bizonyos mérlegnek a nyelve ismét jobban a pozitív irány felé billen majd.