Főkép

A mai nap programját nagyjában-egészében „Z”-re bíztam, mindössze egyetlen koncerthez ragaszkodtam az este folyamán; Kusturicá-hoz. Ahogy bandukoltunk befelé feltűnt, hogy felhők vannak az égen, illetve némi légmozgás is tapasztalható volt. A beígért hidegfront tényleg közeledett, ami az elmúlt napok trópusi vagy sivatagi (ki-ki döntse el melyik neki a szimpatikusabb) időjárása után reméltük, hőmérsékletileg rendbe teszi a fesztivált.

 

A tegnapi ágas-bogas DJ fellépése „eredményeként” nem lehetett nem észrevenni a lépten-nyomon a szanaszét szórt faágakat és gallyakat. „Remek móka” este a sötétben keresztülbucskázni rajtuk, de hát ha valakinek ez kell, akkor csak tessék. Egyébként nem úgy tűnt, hogy a kiosztott háromezer darab borítaná a Sziget egyes helyeit, sokkal inkább a lokális vandálkodás következményét láthatjuk. „Z” mondta, hogy a biztonságiak egyes helyeken próbáltak fellépni a dolog ellen, de ha ötven ember egyszerre ugrik neki az erdőnek, akkor egy szem őr nem sokat tud tenni.

 

Kezdésként a Pop-Rock Nagyszínpadra esett a választás, ahol az amerikai !!! nevű banda lépett fel. Mivel nem ismerem a zenéjüket – dance punk-nak mondják –, az első szám hallatán – és nem kevésbé Nic Offer énekes tánca láttán – szaladt fel a szemöldököm. Aztán a másodiknál már kezdett valami derengeni, a harmadik-negyedikre pedig már összeállt. Na, ekkor idéztem „Z”-nek – akinek olyan volt az arca, mint aki citromba harapott – azokat az ominózus mondatokat a Ford Fairlane-ből, hogy „Eszem-faszom megáll! Nem hittem, hogy ma este még feldob valami, de ez a szuper produkció... Faszfej! Booty Time!? Picsába!”

 

A Világzenei Party Nagyszínpad felé „menekültünk”, ahol a makedón Shutka Roma Rap produkcióján próbáltuk megnyugtatni az idegeinket. Ahogy a speaker felkonfjából kiderült, Shutka egy kisváros Szkopje mellett, ahol a roma a hivatalos nyelv. Zeneileg érdekesnek ígérkezett a dolog, hiszen az alapvetően rézfúvósokra építő cigányzene keveredett az elektronikus hangzással és a rappeléssel. Úgy gondolom, hogy a csapatnak nincs oka szégyenkezni, a zenében megtalálták a tökéletes összhangot az egymástól igencsak távol álló stílusok között és sikerült valami olyan egyedien szóló produktumot létrehozniuk, ami előtt emelem a kalapom. Az egyetlen kis problémám az volt, hogy néha a két MC rettentő hangosan szólt és szinte teljesen elnyomták a zenei aláfestést.

 

A következő zenekar az Egyesült Államokbeli Calexico volt. Az arizonai Tuscon-ban alakult banda a felkonf szerint az alternatív rockot, a countryt és a mexikói zenét keveri össze. Ez nagyjából így is van, de a steel gitár használata/hangzása miatt nekem némi karibi/hawaii ízt is sikerült felfedeznem a játékukban. A számok jelentős része lassú, kellemesen andalgós táncot tesz lehetővé, melyre sokan vevők is voltak a közönség soraiból. Ennek megfelelően inkább mindenki állt és úgy hallgatta a produkciót és azt kell mondjam, hogy ennek ellenére a Calexico is meg tudta csinálni azt, amit Nick Cave, tömegek vonatkoztattak el attól, hogy egy fesztiválon vannak és bulizni jöttek. Noha transzcendentális jellegű élményben nem volt részünk, mint az ausztrálok esetén, relaxációként tökéletes volt az amerikaiak előadása.

 

Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra következett. Előtte azonban, mind verbális, mind vizuális figyelmeztetés hangzott el/jelent meg a kivetítőn több alkalommal, miszerint viharos szél és jelentős mennyiségű csapadék várható hamarosan, ezért jobb lesz, ha fedett helyre húzódunk. Továbbra sem mozdultunk a Világzenei Party Nagyszínpad elől, bevállaltuk ezt a rizikót. A koncert nagyjában-egészében megegyezett a tavalyi évben látottakkal, de ez egyáltalán nem jelentett semmilyen problémát, egyszerűen annyira jó amit lát és hall az ember, hogy akár évente többször is részese lenne egy ilyen mulatságnak, mint ami tegnap este is lezajlott a színpad előtt.

 

Az alapvetően a szerb népzene hangzásvilágára építkező zenekar, sorra vette a Kusturica filmek számos betétdalát, legalábbis a saját elgondolásaik szerint. Akárcsak tavaly, most is tíz-tizenöt leányzó érkezett a koncert elején a színpadra, akiket Emir szépen sorba állított, majd karmester módjára táncra vezényelte őket. Ő mutatta a formákat, a lányok meg utánozták a mozdulatokat. Amikor kicsit összerázódtak – elnézést a hölgyektől, de tavaly tehetségesebb táncosokat sikerült kiválasztani –, akkor körbetáncolták a zenekart, beleértve a két dobost is. Kis kellemetlen, kínos intermezzo azért becsúszott, a „Fuck You MTV!” című opus alatt elszállt az áram mind a zenekar, mind a kivetítők alól és csak hosszú-hosszú percek után jött vissza. (Aztán a koncert vége felé, „csak” a kifelé jövő hang fele „halt le”, megint csak percekre. És nem ez volt az első eset, két nappal ezelőtt ugyanitt futottunk bele egy hasonlóba, de akkor egy perc alatt orvosolták a hibát.)

 

Természetesen ismét megcsodálhattuk az énekes-hegedűs showműsorát. Elsőként a „tarkónhegedülés” jött, aztán a vonó bekerült Emir cipőjébe és úgy játszott hangszerén a hegedűs. Utána jött a „szájszám”. A vonó egyik vége Emir szájába, a másik a hegedűs szájába és így folytatódott a nóta. Ezután előkerült az öt méteres vonó, amit a közönség soraiból kiválasztott két hölgy tartott. Így játszott rajta ő is és aztán persze Emir is a gitárjával. Lezárásként előkerült a fekete lepel, ami mögött sétált el háromszor úgy, hogy csak a feje látszott és mindannyiszor átöltözött 3-4 másodperc alatt, miközben végig hallottuk a hegedűszót. Természetesen az első perctől fogva most is megőrült a közönség. Tánc, ugrálás, éneklés hármasa kísérte végig a produkciót, amit senki nem bánt volna, ha hosszabb, de hát ha vége, akkor vége. Ráadásként azért – immáron áramszünet nélkül – ismét eljátszották a „Fuck You MTV!”.

 

A fergeteges koncert után a Tribute Színpad felé vettük az irányt, viszont időközben megjött a szélvihar. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, inkább most indulunk haza, semmint esetleg szakadó esőben, orkán erejű szél társaságában.