Főkép

Ma sem lett hidegebb, így irgalmatlan forróság közepette botorkáltam befelé a „K” hídon, miközben azon gondolkodtam, hogy van-e a testemen olyan pont, ahol nem csorog rólam a víz, és mennyire jó lenne már csak úgy simán leheveredni az árnyékba és nagyjából semmit nem csinálni, csak valahogy túlélni ezt a pokoli hőséget. Mélázásomból a bejáratnál álló biztonsági ember hangos „Helló!” köszönése rázott fel, amire csak egy elhaló hangú „Szia!” hagyta el a szám. Mire a Volt Teraszhoz értem, már minden bajom volt. Azt reméltem, hogy az árnyékot adó helyszínen kicsit összekapom majd magam, ez azonban csak félig-meddig sikerült.

 

A színpadon a francia illetőségű King Automatic játszott, aki egyszemélyes, modern big band-nek aposztrofálja magát. Nos, tényleg az van, hogy ül ez a jóember egy olyan cucc mögött, ami egy fél dobszerkó meg egy billentyűzet állvány, nyakában egy gitárral. Egyszerre dobol, billentyűzik vagy dobol és penget, miközben a gépből jön a szinti kíséret. Ja, és persze még énekel is, tehát ne instrumentális produkcióban tessék gondolkodni. Alapjaiban véve rock & roll-t játszik, van benne kicsi punk, blues meg ilyesmi beütés. Az első nóta oké volt, megcsodáltam emberünk technikáját, elgondolkodtam, hogy egyszerre hány felé is kell figyelni és hasonlók. A második nóta is oké volt, mert jó volt a nóta, mozgott rá az ember lába. A harmadik nóta is jó volt, viszont utána már egyre inkább arra figyeltem, mi a nem jó egy egyszemélyes zenekarban. Meg miért kora délután volt ez a koncert, miért nem éjszaka. Szóval, amennyire jónak tűnt az elején, annyira nem tetszett a végén.

 

Hogy a mai napot ne teljes egészében a Quimby „bűvöletében” éljem, ezért át is ballagtam a Magyar Zenei Színpadhoz, hogy folytassam az ismerkedést a feltörekvő, fiatal együttesekkel. Az idő szűkössége miatt a fellépők közül csak a Portugáliából érkezett Ash is a Robot formációra futotta. Az alternativ, hardcore, post-hardcore, punk, rock & roll elegyét játszó együttes fellépését leginkább az energikus jelzővel tudnám leírni. Az énekes, Cláudio Aníbal valami olyan vehemenciával vágott neki a koncertnek, mintha puszta kézzel akarná szétkapni a színpadot, amin éppen fellép. Van nekünk is pár hasonlóan energikus frontemberünk, elsőként mindjárt Csongor Bálint ugrott be a Subscribe-ból. Nos, mintha az ő klónja – legalábbis érzületben – nyomta volna ma kora este. Pörgött-repült a mikrofon mindenfelé, a hangfalak is meg lettek mászva éppen elégszer és Cláudio még a közönség közé is kijött, hogy ott énekeljen. Le merem fogadni, hogy ha többen lettünk volna a fellépésen, beugrik egy laza stagedive-ra közénk. Ami nekem nem teljes állt össze a produkcióban, azok a lágy, lírai dalok, amelyeket nem tudok hová tenni.

 

Az ifjú titánok után a Nagyszínpadon fellépő amerikai Firewater következett. Saját megfogalmazásuk szerint „world punk” stílusban tevékenykednek, ami nagyjából azt jelenti, hogy „világzenét” vegyítenek a punkkal és rock-kal, ez van megfejelve néhol népzenével, kelet-európai klezmerrel, cigányzenével, ska-val, jazzel. Elég érdekesnek hangzik, az meg még inkább megmozgatja az ember fantáziáját, hogy páran leegyszerűsítve a Quimby-hez hasonlítják őket. Nos…, hát…, izé…, ööö…, nincs mit szépíteni, nekem nem jött be a produkció. Nagyon nem jött be, bár a zenekar mindent elkövetett, hogy ez ne így legyen. A hiba valószínűleg bennem van, bár mentségemre legyen mondva, az időközben beérkező kollegák sem voltak elragadtatva a hallottaktól. A közönségnek viszont tetszett a produkció, lelkesen táncoltak, ugráltak és végeztek mindenféle egyéb tevékenységet, amit ilyenkor szokás.

 

Valamikor fél kilenc környékén aztán elkezdődött a Quimby koncertje. Az oké, hogy felnőtt egy vagy két vagy a fene se tudja mennyi generáció, amióta ez a zenekar létezik. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy a tizenévesektől kezdve a nyugdíjas korosztályig, zenei ízlésre való tekintet nélkül ennyi embert megmozgatnak. Nem akarok találgatásokba meg számítgatásokba bonyolódni, elégedjünk meg annyival, hogy nagyjából a Tankcsapda és a Kispál és a Borz búcsúkoncertje vonzott be utoljára ennyi embert a Sziget Nagyszínpada elé. Percekig tartott felocsúdnom a döbbenettől. És hát kérem itt aztán volt minden: kis tűzijáték, Gerdesits „Faszi” UV zöld és narancs dobverőkkel és fluoreszkáló (vagy lumineszkáló; ezt nem vágom) mintájú ingben, milliónyi szállingózó csillagocska, méteres strandlabdák, három zenésszel kiegészült fúvós szekció – ennek fényében átkomponált zenéjű dalok –. és egy nagyon kedves és bájos színes bőrű hölgy, aki ugyan törte a magyart, de kristálytisztán énekelte el – a közönség lelkes kíséretével – a „Most múlik pontosan”-t, amely egy igencsak megható momentuma volt a tegnap estének. Engem mégis az indított meg a legjobban, amikor a „Magam adom” előtt Tibi és Líviusz összeborultak pár másodpercig és látszott rajtuk, hogy egyszerűen nem hiszik el, amit a színpad előtt látnak.

 

A nagyjából két és fél órás koncerten a közönség által választott nóták hangzottak fel, mindössze pár apró módosítást eszközölt a zenekar. A közönség? Nos, azt hiszem minden zenekar ilyen közönséget akar magának, ami a koncert első percétől az utolsóig együtt „él” a zenészekkel és a zenével. Senkit nem kellett buzdítani, noszogatni, hogy „Ugyanmár énekelj, üvölts, vagy tapsolj vagy valami”. Szavakkal nehezen, vagy egyáltalán nem leírható, frenetikus élményben volt része annak, aki tegnap a Szigetre látogatott. Talán nem véletlen, hogy a koncert végeztével üdvözült mosollyal az arcunkon vágtunk neki az éjszakának…