Főkép

„Láss ezer csodát!” – énekli a Quimby valamikor este kilenc óra magasságában az „Autó egy szerpentinen” című dalban, én meg azon tűnődőm, hogy miért is nem ez volt a Sziget nulladik napjának mottója. Pedig erről szólt az egész nap: örömről, karneválról, vidámságról, s legfőképpen csodákról. Persze nem kizárólagosan, elvégre a Muzsikás együttes idén ünnepli 40. születésnapját, aminek alkalmából egy minden korábbinál nagyobb koncertet adtak a Világzenei Színpadnál, noha kicsit olyan érzésem volt, hogy a Quimby Csodaországban elnevezésű programsorozat föléjük kerekedett. Már a szigetre való belépésemkor kisebb-nagyobb látványosságok fogadtak, az útra például mókás figurákat festettek, de ahogy sétáltam a programok között, mindig újabb és újabb érdekességeket fedeztem fel.

 

Délután fél ötkor még nincs túl nagy választék a koncertek terén (a rekkenő hőség viszont azonnal valami hűvös felé terelt), úgyhogy a Volt Terasz felé vettem az irányt, ahol King Automatic, az egyszemélyes zenekar kezdett a műsorába. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, mennyire remeknek is tartom, hogy alapvetően a Quimby gondoskodott a nulladik nap fellépőiről és programjairól. Nemcsak, hogy tökéletesen illeszkedtek egymáshoz az események stílusukban és hangulatukban, de egyben olyan zenekarokat és előadókat is láthattam, akiket egyediségük ellenére sem biztos, hogy egyébként megismertem volna. King Automatic egymagában alakít egy komplett formációt, egyszerre dobol, gitározik, nyomkodja a billentyűket, még énekel is, ami elég izgalmas ahhoz, hogy egy ideig lekösse az őt hallgatókat – Nagyszínpadon persze sosem fog fellépni, de érdekes néha ilyesmit is látni.

 

Miközben azon tűnődtem, hogy maradjak-e még a következő fellépő, Ian Siegal blues-zenész produkciójára, vagy inkább valami magyar hangot keressek az Összművészeti Színpadon, hirtelen feltűntek a sétányon a következő Csodaországbeli „látványosságok”: először is Lewis Carroll kultikus mesehőseinek beöltözött zsonglőrök szórakoztatták a járókelőket, aztán pedig – ha jól tippelek – virág-jelmezben sétáló fiatalok vonták magukra a figyelmemet. Állítólag a Sziget egész területén találkozhattunk hasonló „csodákkal”, de miután továbbra sem hűlt a levegő, inkább egy árnyékos sátrat választottam, méghozzá a Micsodaország! – Csodaország fantázianevű slam poetry összecsapást, ahol az Amőba együttes mellett Varga Livius adta a ritmust a slammelők alá. A slam műfaj iránti rajongásom egyelőre nem fejlődött ki, de ahogy egyre több hasonló előadást látok, úgy sikerül egyre inkább a szívembe lopnia magát. Kicsit költészet, kicsit showműsor, kicsit rap, kicsit verseny… akárhogy is, a helyszínen megjelent nézők számából és összetételéből ítélve nem csak egy perifériára szorult szubkultúráról van szó.

 

A folytatásban Rájátszás következett, avagy „költészet popritmusban”, vagyis amikor hirtelen egy színpadon találja magát Háy János és Beck Zoli, Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László, s még sokan mások. Kezdésnek a Háy-Beck párostól az Animals klasszikus slágerének, a „House of the Rising Sun”-nak „Megjöttek a buldózeres fiúk…” kezdetű átdolgozását hallhattuk, ami azt hiszem, minden kételkedőt meggyőzött, hogy a Nagyszínpadon zenélő Firewater helyett sem választott rossz programot. Engem viszont egy idő után a szomjúságom kiűzött a sátorból (pedig még Grecsót is hallhattam verset felolvasni), s az úton a Nagyszínpadról hallatszó dallamok átcsábítottak a Firewaterre – akiket végül megkedvelni is sikerült. Persze nálam már azonnal plusz ponttal indulnak az olyan zenekarok, ahol előszeretettel használnak harsonát a dalokhoz, úgyhogy elkönyveltem magamban, muszáj lesz részletesebben is megismerkednem a munkásságukkal.

 

A nap legjelentősebb eseménye természetesen a Quimby volt, akik egy rendkívül látványos show-ra készültek a karneváli hangulat jegyében. Miután alig több mint két hónapja voltam utoljára Quimby-koncerten, kíváncsi voltam, hogy mennyire tudnak meglepni, mennyire tudják változatosan és újszerűen tálalni a közönség által kiválasztott számokat. Amikor már kezdésnek két izgalmas ruházatú táncoslány lépett a színpadra a „Most múlik pontosan” rézfúvósok által előadott változatára, tudtam, hogy nem kell csalódnom: a srácok a lehető legtöbbet hozzák ki a Sziget cirkuszából – ahol a második szám végi tűzijáték még csak a kezdet. Persze nem maradhattak el a korábbról ismerős animációk, a lenyűgöző színvilág és fénytechnika sem, de mindez a Nagyszínpadon, gyakorlatilag megtöltött nézőtérrel teljesen máshogy hat.

 

Már csak azért is, mert máshogy hatnak az apróbb gesztusok. Amikor Kiss Tibi csak billentyűs kísérettel énekel végig egy-két lassúbb dalt, vagy amikor már a ráadásban egy jávai fiatal lányt kísér fel a színpadra a „Most múlik pontosan” előadására, hiába vagyunk körülvéve tízezer emberrel, mégis annyira megindító és bájos lehet, mintha személyesen nekünk szólna. A másik véglet legalább ennyire erős: óriáslabdák, tűzijáték és konfetti-eső (pillangók, csillagok és „Quimby Csodaországban” feliratú fecnik hullottak hirtelen a nézők fejére) tarkította a két és fél órás koncertet, amely alól szerintem még a szélen ácsorgók sem tudták kivonni magukat. De hát ki is akarta volna?

 

Azért a „Bordély boogie”-val záródó esemény után sem volt vége a napi programoknak, a magam részéről kis tévelygés után a Magic Mirror sátor felé néztem el, ahol éppen a The Urban Voodoo Machine tagjai zenéltek. Ha valakinek még nem lett volna elég a karneválból, a zenekartól mindezt esszenciálisan kaphatja meg: a trombitást inkább flamenco-táncosnak nézném, a nagybőgős reverendában játszik, de még harmonika is előkerül, hogy teljes legyen az élmény. Nem érzem magam képesnek arra, hogy behatároljam, mégis mit játszik a kilenctagú együttes, de egyszerre éreztem a rock’n’rollt, a blues-t és a cigányzenét, vegyítve nagy adagnyi whisky-gőzös hangulattal, ahol a bordélyok és a lecsúszott részegek atmoszférája az eklektikus zeneiséggel egyszerre érvényesül.

 

A nulladik napon azonban az sem panaszkodhatott, aki az elektronikus zenét preferálja a karneváli forgatag helyett, legalábbis a Party Arénában reggelig bulizhatott a gépzenére vágyó közönség. Én azt hiszem, épp a Fine Cut Bodies mixeire értem oda, de elég hamar megállapítottam, hogy valami hiányzik az élvezethez: azt már nem tudtam eldönteni, hogy milyen és mennyi italra lenne szükség hozzá. Távoztomban még jókat mosolyogtam a bulizók jelmezein, s újfent arra jutottam, hogy az „ezer csoda” napja volt ez a Quimby- és cirkusz-központú eseménysorozat. Szerintem minden fesztivállátogató szívesen elmerült a kavalkádban, amitől az Óbudai-szigetet is kicsit más szemmel láthattuk. Mert hát csodákra mindenkinek szüksége van.