Főkép

Elkezdődött a 21. Sziget Fesztivál. Sokan várták (valószínűleg ők voltak azok, akik már a vasárnapi „beköltözős” napon az Óbudai-szigeten lézengtek vizet és különböző alkoholtartalmú italokat keresgélve), sokan talán nem (a környéket ellepő fiatalok ezreitől szerintem szívesen megszabadultak volna a kerület lakói), de legyen akárhogy is, a Sziget megkerülhetetlen részévé vált az augusztusi fővárosi életnek. Noha az idei év különösen szerencsétlennek bizonyult a szervezők részéről, hiszen a fellépők során végigtekintve néhány korábbi esztendővel ellentétben most közel sem biztos, hogy megkívánjuk a napijegyet, azért a kilátogatók nem unatkozhatnak: talán minden korábbinál látványosabb és izgalmasabb produkciókkal készültek a Sziget programfelelősei.

 

A -1. nap azonban még csak bemelegítés volt, a vizuális orgiák és dobhártyaszaggató melódiák egyelőre várattak magukra, ellenben a középpontba került a magyar zene. Az esti kezdés előtt tökéletesnek bizonyult az idő arra (mármint a hőségtől függetlenül), hogy kicsit felfedezhessük a Sziget egyéb programjait, már, amelyik kinyitott a hétfői napon, elvégre most még nem fenyegetett az a veszély, hogy lemaradnánk valamelyik koncertről. A Luminárium például már fogadta a fesztivál forgatagából kikapcsolódni vágyókat, ez a gumialapú „fénytemplom” meditációs zenéivel és érdekes formákba összeálló színes fényeivel ugyanis leginkább a relaxáció és az élet értelmének megtalálása közötti tevékenységet hivatott elősegíteni – a magam részéről megelégedtem a pihenéssel, csak hogy rákészülhessek a későbbi fellépésekre.

 

Habár a nap szenzációja egyértelműen a Nagyszínpados emlékkoncert volt, nem szabad szó (vagy tetszés szerint: csápolás, tombolás, ugrálás, fejrázás) nélkül elmenni egy másik helyszín mellett sem. A Magyar Zenei Színpadon ugyanis… nem magyar zenét játszottak. Volt ellenben egy Tehetségmutató Fesztiválra elkeresztelt program, ahol külföldi és hazai feltörekvő zenekarok léptek fel, többségében rockot játszva, ami azért igazán fontos, mert az idei Szigeten ez a műfaj (a metál mellett) egyértelmű hiánycikk. Arra jártamban néha benéztem a sátorba, s habár többször is olyan érzés fogott el, mintha a Nagyszínpad hangpróbáján többen lennének, azért kétségtelenül keményebb műfajokkal próbálkoztak a zenekarok, amibe érdemes is volt belehallgatni. Hiszen aki a kicsit nem becsüli…

 

De végül eljutottunk az „…Őrizz engem ezen a világon!” alcímű emlékkoncerthez, amelynek keretében Bódi László „Cipő” életére és munkásságára emlékeztünk. Az idén elhunyt Cipő nemcsak a Republic frontembere volt, de számtalan pályatársának írt dalokat, szövegein és dallamain egész generációk nőttek fel (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a többségben lévő harmincon/negyvenen túli korosztály mellett bőven akadtak fiatalok is a színpad előtt) – hihetetlen hatása talán csak egy ilyen eseményen válik nyilvánvalóvá, amikor több ezer ember énekli a tisztelgő művészekkel együtt a közismert slágereket. Ugyanis – ahogy Boros Lajos és Bochkor Gábor műsorvezető-páros anekdotázó, néha kicsit akadozó tevékenységük során kifejtették – nem a gyász miatt rendezték meg a koncertet, hanem a tiszteletadás és az emlékezés vezette a szervezőket: időtlen dalain át emlékezni egy nagyszerű emberre.

 

Kissé túlzottnak éreztem, hogy nyitásként rögtön népviseletbe öltözött általános iskolások fogadtak, de szerencsére a patetikus légkör fokozatosan alább hagyott, és inkább a daloké lett a főszerep. Összeszámolni is nehéz, hogy hány zenekar, énekes és előadóművész lépett fel a döbbenetesen hosszú, négy órás koncert során, akik a saját stílusuknak megfelelően, de mégis a hagyományokat tiszteletben tartva adtak elő egy-két számot. A legtöbbször természetesen a Republic tagjai kísérték az énekeseket, valamint a Sipos F. Tamással kiegészült együttes előadásában hallhattuk a legnépszerűbb dalokat („16 tonna”, „Gyere közelebb, menekülj el!”) is, de mellettük minden vendég hozzátett valamit a koncerthez, s természetesen Cipő emlékéhez.

 

Már rögtön az elsők között az alaphangulat megteremtését az Omega által kísért Keresztes Ildikó vállalta magára, erős hangja után a Cipővel egy iskolába (és énektanárhoz) járt ByeAlex szereplése kicsit furcsán is hatott, de stílusosan a „Még kedvesem, még” című számot kapta – hogy hamar átengedje a színpadot Gerendás Péternek, illetve Jávori Ferenc Fegyának (aki még a koncert vége felé Mahó Andreával újra fellépett). Az Első Emelet „Repül a bálna” feldolgozása közben egy felfújhatós bálna fokozta a kedélyeket, de fellépett a Bikini és Fenyő Miklós is. Érdekes volt látni, hogy a Republic-dalok előadását ugyanolyan lelkesedéssel fogadta az idősebb generáció, függetlenül attól, hogy az energikus United, a „legápoltabb” zenekarként bemutatkozó Magna Cum Laude vagy épp az Eurovíziós Dalfesztivált megjárt Compact Disco lépett-e a színpadra.

 

Talán az este egyik legemlékezetesebb (és legmeghatóbb) pillanatát élhettük át, amikor Müller Péter Sziámi házi felvétele került a Nagyszínpad kivetítőire – ő rögzítette ugyanis Cipő egyik utolsó, eddig még csak belső körökben hallhatott zenéjét. Időközben tanúi lehettünk, amint Kisvárda polgármestere posztumusz díszpolgári címet adományoz Cipőnek, hogy utána, az utolsó órára még jobb hangulatban köszöntsük az előadókat. Nagy Feró, Halász Judit, Tolcsvay László, Charlie… egymás után érkeztek a magyar zenei élet legjelentősebb alakjai, hogy végül Koncz Zsuzsa után az utolsó produkcióhoz, természetesen „A 67-es út”-hoz készülődhessenek a művészek. A nézők között sokan a könnyeikkel küszködtek, amint a színpadnyi kiváló előadó a közönséggel együtt énekelte a „himnuszt”, de hát keresve sem találhatnánk olyan dalt az elmúlt két évtizedből, amit ennél jobban ismernek, éreznek és átélnek a magyarok.

 

Nehéz elmondani, hogy milyen élmény is volt részt venni egy ilyen koncerten. Mert ez nem a jobbnál jobb zenészekről szólt, nem a színpadi látványról, nem a show-ról – hanem egy olyan emberről, akire még nagyon sokáig fogunk emlékezni. Emlékezni, s énekelni a dalait, mondani halhatatlanná vált szövegeit, dúdolni legendás dallamait. Kevés az olyan művész hazánkban, akit életében ennyire egyöntetű támogatás, népszerűség és hírnév övezett, akit ennyire szerettek. Hiszem, hogy az idei Szigeten fogok még sok remek koncertet hallani, lesz még néhány maradandó élményem, de mi lehet emlékezetesebb, mint éjjel fél tizenegy tájékán a Nagyszínpad előtti sokezres tömeggel együtt kiabálni, hogy „Hull a hó és hózik, Micimackó fázik”? Meglátjuk.