Főkép

Az Amerikai Írók Céhe (Writers Guild of America) közzé tette a 101 legjobban megírt TV-sorozat listáját. Lehet vele vitatkozni, hiszen ez is egy olyan kérdés, amiről mindenkinek van saját véleménye, de azért, ha az összes előítéletünktől elvonatkozatva belekukkantunk, biztosan kikiabál belőle pár cím, ami kicsit többet jelent számunkra. Vagy ebben a konkrét esetben nekem mond kicsit többet. És már bajba is kevertem magam, mert mégsem írhatok erről a témáról nyolcmillió karakterben – vagy igen, de akkor csak sorozatban. Kérdés: van a sorozatokban annyi téma, hogy sorozatban írjak róluk? Kezdek kicsit szétszórt lenni. Nyilván azért, mert szívem szerint az első helyezettől írnék vagy öt oldalt, és akkor még el sem jutottam a következő címig. No és persze nem vagyok egy nagy sorozatos szaktekintély sem. Most azért sietve megnyugtatnám a kedves olvasót, nem szándékozom az elkövetkező éveimet sorozatok elemzésével tölteni, tehát szinte kizártnak tartom, hogy folytatásban írnék a témáról. Mindazonáltal célszerű mégiscsak nyitva hagyni egy kiskaput, mert ugye van az a pénz…

 

Vegyük rögtön az első helyre sorolt The Sopranost, ami 1999-től 2007-ig futott az HBO saját gyártású sorozataként, és 2000-ben végre elérkezett hozzánk is Maffiózók címen. Nekem nagyjából ott volt végem. Eleve imádok minden szervezett bűnözéssel kapcsolatos filmet, könyvet, akármit. Mindegy, ki melyik oldalon áll, hogy rendőr-e, vagy bűnöző, de az alaptéma nálam már hét ponttól indult. Ráadásul ez a sorozat, főszerepben a nemrégiben elhunyt James Gandolfinivel, tényleg zseniális volt. Nem is tudom megszámolni, hogy a családom hányszor kapott frászt tőlem, amikor arra riadtak, hogy a tévére hajolva, körömrágó idegességgel motyogom: „Ideje elpatkolnod! Ez az, Tony, mutasd meg nekik! Jaj! Most miért?” Igen, alighanem ezeket emlegettem a leggyakrabban, csak legfeljebb az „elpatkolni” helyett valami kevésbé bájost dörmögtem. Olyasmit, hogy: „Dögölj meg, te patkány!”, és más hasonlókat. Nincs mit szépíteni: egyszerűen bevadulok, ha a kedvenc sorozatomról van szó.

 

És ha már a bevadulásnál tartunk: miben áll vajon a sorozatok varázsa? Rengeteg ismerősöm erősítette meg azt a véleményemet, hogy bár rendkívüli módon szeretjük az egész estés filmeket, mégiscsak a sorozatokat részesítjük előnyben, s alig várjuk, hogy a frissen megjelent DVD-ket a polcainkon tudhassuk. Van, aki saját szekrényt tart fent kedvencei számára, és kéjelegve, mint én a könyvespolc előtt, sétálgat fel és le, azon morfondírozva, miből szemezgessen estére. Az egyöntetű álláspont az, hogy sokkal több idő van a karakterfejlődésre, a sztori logikusabb felépítésére. És szerintem épp a hossz az, ami miatt meg is bukhat. Mert még azok a sorozatok is, amik igazán jók, egyedi ötlettel, sziporkázó és varázstollú forgatókönyvírókkal rendelkeznek, nos még azok is elfáradnak egyszer. Amikor az eredetileg két-három évadra tervezett ötletet már a nyolcadikig húzzák, és a néző is érzi, egyre kevésbé fogja meg, egyre jobban fáj, de mégsem képes senki abbahagyni, mert… mert… Nos, alighanem nosztalgiából, vagy a makacs hittől vezérelve, hogy egyszer majd újra eléri a régi színvonalat.

 

Persze akadnak kivételek. A 10. helyen lévő Az elnök emberei, a 19. Taxi, a 26. X-akták, a 33. helyen parkoló Star Trek (nincs rá magyarázat, sokkal előrébb kellett volna végeznie, szerintem minden idők legtöbb spin-off sorozatát adta), a 35. Twin Peaks (hát az utolsó rész nem oszlatta el a homályt, csak sűrűbbé tette…), az 57. Columbo, a 66. fokot bitorló Dexter, a 80. Monty Python repülő cirkusza, a 81. Star Trek: Az új nemzedék vagy a 90. helyre rangsorolt Muppet Show mai napig le tud kötni, és ehhez nem is használ kenderkötelet. Persze van még legalább negyven másik sorozat, amit végignéztem, és szerettem is, csak éppen nem jelentettek számomra olyan sokat. Nem volt meg bennük az a bizonyos plusz, ami tévénézőből sorozatfüggőt varázsolt. De ott volt például, a teljesség igénye nélkül a Csillagkapu vagy a Csengetett, Mylord?, amik nem is szerepelnek a listán, és párezer másik, amiknek még ott lenne a helye – és kimaradtak mondjuk ausztrál, német, svéd produkciók is, róluk rendszeresen megfeledkezünk, pedig mekkora hiba! Hogy miért? Mert ugyanolyan határozottsággal ültetnek le hétről hétre a tv elé, ahol aztán szájtátva lessük a kedvenc hőseink újabb kalandjait. Állandó témát adnak a családi vacsoráknál és baráti összejöveteleken, még játékokat is építünk rájuk. Nyilván mindenki emlékszik rá, minden olyan alkalommal, amikor Jockey ivott a Dallasban, a nézőnek is inni kellett. Semmi nem kovácsolt úgy össze, mint húsz másik emberrel lerészegedni egy negyvenperces rész alatt.

 

Szóval mire jók a sorozatok? Szociális kapcsolatokat építenek, kialakítják a saját szubkultúrájukat, amiken néha csodálkozunk, máskor nevetünk, azonban többnyire irigykedünk – de szeretnék én klingonul beszélni! Képesek életre szóló barátságokat kötni, sőt, komoly ellentéteket táplálni. Némelyek számára sokkal érdekesebb egy-egy karakter fejlődése, mint a saját élete, szóval igen, pótcselekvés is lehet. A Trónok harca első évad fináléja után bebarangolta a világhálót annak a fiatalembernek a videója, aki őrjöngve tört és zúzott, mert képtelen volt feldolgozni azt az élményt, hogy a kedvenc karaktere meghalt. A rajongók néha furák.

 

Kiterjesztése fizikális énünknek, fantáziánk központjában áll, és arra késztet, hogy pontos időben hazaérjünk. Aki kimarad, az lemarad! Egyfajta drog, ajzószer és idegnyugtató egyben. Léteznek olyan közösségek, akik egyenesen „junkie”-nak titulálják önmagukat, mert valóban létrehozhat egyfajta függést, ténylegesen vágyunk a szokásos adagra. Olyannyira, hogy rengetegen figyelik az aktuális megjelenéseket, és azt találgatják, mit lenne érdemes nézni. Aztán persze figyelik is a kiszemelt darabokat. A több ezres kínálatba elveszve, fuldokolva a lehetőségek sokaságában meg is zavarodik kissé az ember, de ez senkit sem rettent el. Legalábbis nem tartósan. Évad végén egyformán siránkozunk azokkal együtt, akiknek nem tetszett, mert mi imádtuk, mégis jólesik ütköztetni a véleményeket. Előszeretettel háborgunk azon, hogy most várnunk kell a következő évadra, és addig mihez is kezdünk magunkkal?! Az alvás szóba sem jöhet, hiszen mindig jönnek újabb és újabb ismeretlen sorozatok, melyek megfertőzik élményre ittas, ártatlan elménket.

 

Aki azt hiszi, bármikor elszakadhat a sorozatok világától, az épp csak annyira bölcs/ostoba, mint bármilyen szenvedélybeteg, aki fennen hangoztatja: akkor hagyja abba, amikor csak akarja. És hogy mi van velem? Nos, én soha nem akartam elszökni. Élvezem a sorozatok sokszínűségét. Igen jól idomított tömegfogyasztó vagyok, aki akkor sír, nevet, borzong és fél, amikor kell, és legfeljebb csak néha húzza fel a szemöldökét, amikor olyan sorozatot kaszálnak el, amiben ugyan rengeteg volt a potenciál, csak éppen szükséges volt használni hozzá a szürke agysejteket is, ami miatt az átlag fogyasztók nem szerették. És tartozom még egy vallomással: nehezen viselem, ha valami, amit igazán szerettem, véget ér. Ezért aztán például a Maffiózók hatodik évadát soha sem láttam, mert így sosem ért véget számomra. Ezzel kimaradt a kötelező fanyalgás is, amiért más befejezést vártam. Mielőtt pálcát törnétek felettem, ti vajon nem ragaszkodtok az állandóság illúziójához?