Főkép

Sopotnik Zoltán több, felnőtteknek íródott műve, verseskötete után adta ki első mesekönyvét. Már a cím és a borító is valami különlegeset sugall – a magam részéről pusztán előbbi miatt is kénytelen lettem volna kézbe venni a kötetet. S milyen jól tettem!

 

A könyv egyes fejezetei csupán lazán kapcsolódnak egymáshoz, a cselekmény nem folytonos, nem regényszerű. Ami közös bennük, túl a szereplőkön, az a mindent átható hangulat. A címből sejthetően van benne valami nosztalgikus íz, ugyanakkor valami nem egészen evilágiság is – hiszen a kertet két felnőtt, Nagyapa és Lassú Báró teremti, alakítja egyre, az ő határokat nem ismerő, minden problémára orvosságot, megoldást lelő fantáziájuk. Noha a szereplők között két gyereket is találunk, Balázst, az örök kisfiút és Sárát, a meselányt, ők sokkal kevésbé tevékeny részesei az eseményeknek, miközben a két öregúr megzabolázhatatlan energiával tesz-vesz, hogy minden dolgok jók legyenek. Ezek ketten, a maguk sajátos beszédstílusával, öltözködésével, miegyebével igen emlékezetes figurák, akiket örökre szívébe zár az olvasó, s azt kívánja, bárcsak beugorhatna hozzájuk a Fahéjas kertbe.

 

Hogy mik történnek itt? Például segítenek Balázsnak legyőzni a foltos kapuskesztyűhöz hasonlatos félelmet, nevet adnak egy új, sosem volt színnek, hosszas partikat játszanak a Képzelet kártyával, megregulázzák a városban randalírozó Heccmacskákat, és így tovább. Egymást érik a könyvben a furcsa teremtmények (Sacc kutyák, Viszlát halak, színsárkány, Legyen Pál, élménylények, stb.), akikkel furcsa dolgok esnek meg, és megesik, hogy az olvasó nem egészen érti, hogy most mi van, mígnem a következő kanyarban eszébe jut, hogy aha, szóval erről volt szó! Vagy nem. Vannak könnyebben megfejthető rejtélyek (az valami gyönyörű, ahogy Ilonka néniből Öreghölgycsillag lesz), és olyanok, amiket meg akarunk fejteni, mert rejtélynek hisszük, holott lehet, hogy csak mókák, a kicsattanó életöröm és a kedvére nyargalászó képzelet folyományai.

 

Lázár Ervin olyannyira eszembe jut, hogy még van is rá valami utalás az egyik oldalon, de Sopotnik Zoltánnak megvan a saját hangja, világa. Néha elborult, néha bolondos, néha bölcs és így tovább, de minden furcsasága mellett is nagyon szerethető. Nem szólva Egri Mónika rajzairól, melyeknek színvilága, humora mellett a technikája sem mindennapos: egyes képeken egyes rajzok képkivágásként vannak ráhelyezve az alsóbb rétegekre, amitől egyszerre kap valami fura térbeliséget a látvány, ugyanakkor meg olyan, mintha játékkártyákat nézne az ember. Ami, ugye, elég jól illik egy olyan könyvhöz, melynek két főszereplője előszeretettel játszik a Képzelet kártyával.