Főkép

Jane Austen regényeinek töméntelen mennyiségű folytatása, átirata és feldolgozása született az idők folyamán, és még a fantasztikum is „megjelent” a műveiben, Seth Grahame-Smith-nek „köszönhetően” aki a Büszkeség és balítélet meg a zombik című, egyáltalán nem örökbecsű kötetet hozta a világra.

 

Mary Robinette Kowal azonban egészen más módon közelítette meg a Jane Austen-i tematikát, amikor belevágott fantasztikus elemekkel átszőtt regénye írásába: egyrészt alaposan tanulmányozta a 19. századi írónő nyelvezetét és általa használt szavakat alkalmazott; másrészt olyan finoman belesimította a cselekménybe a bűbájolást, hogy az nem teszi nevetségessé vagy hiteltelenné a regényt. A végeredményre nyugodtan mondható, hogy pontosan olyan, mintha Jane Austen írt volna fantasztikus regényt – persze a saját modorában.

 

Az alapszituáció klasszikus Austen-i helyzet: adott egy két leánygyermekkel megvert család, amely nincs olyan fényes anyagi helyzetben, hogy mesés hozománnyal – és ezáltal kimagasló házasulási esélyekkel – lássa el a fiatal hölgyeket. A fiatalabb Ellsworth-lánynak, Melodynak szépsége révén fényesebbek a kilátásai, azonban az idősebb, Jane már nincs ilyen jó helyzetben; lassan vénkisasszony-korba lép (hisz közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz), emellett csúnyácska és visszahúzódó természetű. Ám a festészetben és a bűbájolásban legalább olyan tehetséges, mint amilyen csinos a húga.

 

A szereplők többsége is olyan, mintha a Büszkeség és balítéletből lépett volna elő: Mrs. Ellseworth és Mrs. Bennet kiválóan eldiskurálnának az idegeikről, Mr. Ellsworth Mr. Bennetben találna jó beszélgetőpartnerre, és még egy Wickham-féle szélhámos is feltűnik. Jane azonban nem hasonlít egyetlen általam ismert Austen-hősnőre sem, inkább a névrokonát, Jane Eyre-t idézi fel, aki szintén csúnyácska, ám intelligenciája és korát meghaladó jelleme, gondolkodásmódja többet ér egy bájos arcnál. Melody sem fér bele ebbe a skatulyába, talán csak az illetlen viselkedése, de fel-feltűnő rosszindulata, irigysége a nővére iránt nem Austenre vall. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy legszívesebben belehajítanám a szökőkútba ezt az ostoba libát, neve mellett a jegyzeteimben konkrétan az szerepel, hogy „Melodyt verje ki a ragya” – igazán megfelelő büntetés lenne a számára.

 

Ebben a sok olvasó által ismert és szeretett világban új elem a mágia, amely olyan mindennapi dolog a hölgyek oktatásában, mint a festészet vagy a tánc, és, akárcsak az előbbieknek, ennek is vannak művésznek számító gyakorlói, mint Mr. Vincent, a mogorva bűbájmester. Jane is magas szinten műveli az illúziók és fodrok létrehozását, olyannyira, hogy egy alkalommal akaratlanul is elkápráztatja Mr. Vincentet – pedig alacsony önbizalma és tapintata miatt a legkevésbé sem vágyik mást lekörözni vagy a középpontba kerülni. Kicsit hitetlenkedve olvastam, mennyire szerény és empatikus lány, mindig mások érdekeit, érzéseit veszi először figyelembe, ám ahogy halad előre a cselekmény, Jane is kénytelen kilépni a háttérből és a saját kezébe venni a dolgok irányítását. Azon is csodálkoztam, hogy helyzete ellenére – sajnos nem átallják emlékeztetni előnytelen külsejére és vénkisasszony-jövőjére – nem mérgezte meg még lelkét a keserűség.

 

A történet a bűbájolás, a bálok, társasági összejövetelek és a férjhez menés  témái körül forog, de történik benne egy és más, ami miatt a Nebula-díjra jelölt Tünékeny illúziók más lesz, mint egy újabb üdítő „kisasszonyos könyv”; a biztosnak látszó cselekmény vesz néhány izgalmas fordulatot, amitől az archaikus olvasók biztosan elaléltak volna. Kellemes, ellazító hatású könyv, tökéletes szezonális olvasmány – remélhetőleg az eredetiben Glamour in Glass címre hallgató folytatásra sem kell sokat várni.