James Smythe: A felfedező
Írta: Szabó Dominik | 2013. 07. 30.
Rólam alapvetően tudni kell, hogy nagyon szeretem az ötletgazdag, vibráló science fiction regényeket, amikor minden oldalra jut egy-egy izgalmas megoldás vagy egyedi trükk – de néha mégis kedvet kapok valami klasszikusan egyszerűre. Ahol nem törekszik az író arra, hogy korszakalkotó művet hozzon létre, nem akar elárasztani a jövőre vonatkozó jóslataival, hanem visszafogottan, már-már minimalistán építi fel az alapkoncepcióját, hogy aztán azt boncolgassa tovább. Talán ezért volt az elmúlt évek egyik legerősebb filmélménye Duncan Jones Hold című alkotása – és igazság szerint hasonlót vártam James Smythe első magyarul megjelent regényétől, A felfedezőtől is. Előzetesen mindenképpen elmondhatom: a regény koncepciója elég különleges ahhoz, hogy még a sci-fi zsánerében kevésbé járatosoknak is megérje belekezdeni.
Meddig juthat el az ember? A kérdést Cook kapitánytól kezdve Amundsenig sokan feltették már, ideje, hogy az űrben is próbát tegyen az emberiség. Egy kis csapat űrhajós útnak indul, hogy olyan messze jussanak el, ameddig még senki élő ember, s közben elemezzék az őket körülvevő univerzumot. A nagyvállalatok által szponzorált küldetés azonban hamar kudarccal fenyeget: már a mélyálomból (melynek segítségével átvészelték a Föld légterének elhagyását) felébredve eggyel csökkent az Ishiguro űrhajó legénysége – a kapitány ugyanis meghalt a sztázis közben. Cormac Easton, a csapat újságírója próbálja megőrizni józan eszét a feszült légkörben, ám nincs könnyű dolga: nemcsak, hogy a Földön maradt feleségét hiányolja a viharos búcsúzás után, de a kapitányt még több űrhajós követi, míg végül Cormac azt veszi észre, egyedül maradt a hatalmas hajón – s kérdéses, ő túlélheti-e egyáltalán ezt a „kalandot”.
Talán nem tűnik túl izgalmasnak az alaphelyzet, ám én bíztam abban, hogy James Smythe harmadik könyvében képes olyan feszültségben gazdag atmoszférát teremteni, hogy a lélektani dráma (mert hiába a sci-fi felütés, még mindig erről beszélünk) nem fullad unalomba, és Cormac elmélkedései, vívódásai vagy magányűző gondolatai kellő érdekességet tartogatnak a kevesebb, mint háromszáz oldal folyamán. Habár ez nem valósult meg maradéktalanul, el kell ismernem, hogy az egyedi koncepció egészen sajátos érzelemvilágot hozott létre. Hiszen kevés olyan helyet tudok elképzelni, ahol egy ember magányosabb lehet, mint a végtelen, sötét űrben, ahol – furcsa ellentmondásként – egyben az űrhajó klausztrofób bezártsága is érvényesül.
A könyv második fele még ennél is jobban szórakoztatott. Ennek persze megvan a cselekménybeli oka, amit most nem szeretnék lelőni – talán csak annyit merek elárulni, hogy egy olyan ötlettel rukkolt elő a szerző, amit nagyon kevesen lennének képesek ilyen szűk térben (legyen szó a történet szó szerinti teréről vagy a főszereplő korlátairól) élvezetesen kifejteni. Az persze más kérdés, hogy ennek megfelelően mégsem csak „egyötletes” sci-firől beszélhetünk, szükség volt erre a folytatásra ahhoz, hogy igazán izgalmassá és emlékezetessé váljon a regény. Viszont így betekintést nyerhettünk a magányos Cormac gondolataiba, ahol olyat találtunk, amit a legkevésbé sem vártunk: egy megtört lelket, egy túl sok szenvedést megélt férfit, akinek őrülettel határos bolyongása az Ishiguro folyosóin egyszerre megrázó és nyomasztó.
A magyar kiadásra nincs okom panaszkodni, hiszen a figyelemfelkeltő, mutatós borító tökéletesen illik a regény stílusához, bár kíváncsi lennék rá, milyen lehet eredetiben ez a szöveg. Arról nem is szólva, hogy a Gabo Kiadó új science-fiction/fantasy sorozatba kezdett A felfedező megjelenésével, amelyben – ha hihetünk a kósza híreknek – további kitűnő kiadványokkal is találkozhatunk majd. Nagyon kíváncsi leszek rájuk, elvégre James Smythe regénye is egészen más hangnemet képviselt, mint amit vártam. Szívesen ajánlom tehát a visszafogottabb, de mégis érdekes ötletekkel rendelkező fantasztikus alkotások kedvelőinek, még ha vannak is kisebb fenntartásaim a művel kapcsolatban. Ettől függetlenül ott motoszkál bennem, hogy vajon mit tud még ez a brit fiatalember: azt hiszem, érdemes lesz odafigyelni a nevére, hátha olvashatunk még tőle valamit magyarul.