Terry Pratchett: Kisistenek
Írta: Makai Péter Kristóf | 2013. 07. 28.
A Korongvilág már önmagában is fogalom. A világnyi Korongot Nagy A’Tuin, a Hatalmas Teknőc hordozza hátán, és négy elefánt tartja, hogy még legyen hely alulra besuvasztani néhány egzotikusabb (értsd: furcsa konyhájú, össze-vissza habogó, vagy éppen a szokásosnál is jobban hunyorító emberek lakta) vidéket. Ahol az isteneknek elegük volt már a szárazföldekből, ott háborog és vet tajtékot a Peremtenger és végül a távolban ott a Peremcsobaj, hiszen milyen lenne egy korong alakú világ egy tisztességes világvége nélkül?
Korongvilágon mindezen tudásnak birtokában élnek milliárdos birodalmak és sürgő-forgó metropoliszok. Csupán egyetlen kicsiny szeglete van a Korongnak, egy jelentéktelen, sivatagos földdarab, Omnia, ahol váltig állítják, hogy nem is lapos, hanem tulajdonképpen gömb alakú a világ. És ez bőven elég ahhoz, hogy fellángoljon a fanatizmus, katonák vonuljanak hadba, és a többi, és a többi.
Az egyistenhívő, dogmatikus tanokra épülő, szigorú hierarchiájú Omnia a helyszíne Pratchett szórakoztató posztmodern szatírájának. A ranglétra legalján álló, pardon, söprögető jámbor novícius, Tezsvér buzgó és abszolút gyakorlója hitének. Nem kis meglepetésére egyik nap az égből teknősbéka képében aláhullik a transzcendens hatalom maga, a Hatalmas Om Isten. A korong népeinek egyedüli szerencséje, hogy puhára esett. És ekkor megkezdődik a valaha hatalmas, mára már a szokások, rituálék, példabeszédek és a Kvizíció furfangos kínzóeszközeinek homályába vesző hit utáni hajsza.
Pratchett a legnemesebb írói hagyományokat követve ragadott laptopot, hogy a sorban tizenharmadikként következő Korongvilág-kötetet olvasva ismételten önfeledten kacarásszon, és egyben el is gondolkodjon az olvasó. Az 1983-ban indult, azóta már világhírűvé lett könyvsorozat ugyanis nem pusztán fantasy-paródia, hanem annál időközben jóval mélyebb, sűrűbb regényfolyammá nőtte ki magát.
Terry Pratchett – ma már a hobbijából élő egykori wiltshire-i újságíró – elbeszélői tudása abban rejlik, hogy, mint a jó szakács, mindent, amit a hűtőben talál, felhasznál főztjéhez. Legyen szó popkultúráról, rockzenéről, filozófiáról, kvantumelméletről, történelemről, mindegy, megy bele a lecsóba. És ezzel olyan görbe tükröt tart világunk észveszejtő hülyeségei elé, amelybe öröm belenézni, amelyet látva nem félünk magunkon röhögni. Sőt! Talán a Kisistenek az a regény, ahonnan kezdve Pretchett végleg feladja a korábbi eladom-az-anyámat-is-egy-poénért mentalitását, hogy igazi, valahonnan valahová jutó cselekményt, hiteles jellemeket formáljon meg, erkölcsi mondanivalóval töltse meg saját univerzumát. Képessé vált főszereplőket feláldozni azért, hogy súlyt kapjanak szavai; lassanként elfordult régi hőseitől, hogy más szemszögből is láthassa világának történéseit.
Ezeknek csírája már megjelenik a Bűbájos bajok-ban, még ha kevésbé szembeszökően is, de mondjuk az Őrség! Őrség!-től kezdve a mennyiségiből minőségi változásba csap át Pratchett prózája. Igazán csak ezzel a regényével „érett meg”, és nagy szívfájdalmam, hogy ennek az egyre komolyodó, morális kérdésfeltevésektől sem visszariadó írónak még nem hozzáférhető a teljes életműve magyarul. Bár az évi két kötetes tempó előrelépést jelent a korábbi megjelenési gyakorisághoz képest, azért még mindig bőven van mit kiadni. Igazából mindegy, hogy miképp, csak kapjunk belőle. Ugyanis nem elég, hogy bátran, élvezettel és élvezetesen ír, a puszta eladási adatokat tekintve is megkerülhetetlen szerzőről van szó. Az angolok szemében Pratchett csoda: a 2003-as könyveladások tekintetében J. K. Rowling után a második legolvasottabb író az Egyesült Királyságban.
Bár Magyarországon csak valahol a könyvesboltok hátuljában, az olcsó fantasy-ponyvák tömkelegében lehet ímmel-ámmal rátalálni Pratchett műveire, egy kis igényes odafordulással és némi marketinggel meg lehetne alapozni egy ilyen egyedi, a keserédes, „összekacsintós” magyar humorhoz közel álló szerző sikerét. Személyében minden kétséget kizáróan a kortárs irodalom egyik nagy alakjával állunk szemben, ne féljünk megismerni őt!