Főkép

Fülszöveg:

KEZDETBEN VALA AZ IGE.
ÉS AZ IGE A KÖVETKEZŐ VALA: HÉ, TE!

Mert Tezsvér novícius a Kiválasztott.
Tezsvér egyszerű fiú. Nem tud sem írni, sem olvasni. Csak a dinnyéit szokta kapálni, és nem vágyik másra, csupán békére, igazságosságra és testvéri szeretetre.
Illetve arra, hogy az inkvizítorok most már legyenek olyan kedvesek, és hagyják abba a kínvallatását.
A legeslegjobban azonban azt szeretné, ha az istene valaki mást választana ki magának...

 

Részlet a regényből:

És most gondolkozzunk el a teknősbékán és a sason!

A teknősbéka egy földközelben élő teremtmény. Lehetetlen nála közelebb élni a földhöz anélkül, hogy már a föld alatt lennénk. A látóhatára alig néhány ujjnyira van tőle. Csak annyira jó a gyorsulása, amennyire a saláta levadászásához lennie kell. A teknősbéka mindent egybevetve azért maradt fenn, miközben elszállt felette az evolúció, mert nem jelent veszélyt semmire, és túl nehéz megenni.

És akkor térjünk át a sasra! A levegő és a magas helyek teremtményére, amelynek a látóhatára a világ pereméig terjed. Olyan éles a szeme, hogy fél mérföldről kiszúrja a kicsi, cincogó rágcsálókat. Csupa erő, csupa magabiztosság. Villámcsapásszerű halál, szárnyakon. Olyan karmokkal és csőrrel, amelyek segítségével bármit el tud fogyasztani, ami kisebb nála, és legalábbis bármit meg tud kóstolni, ami nagyobb.

És akkor a sas órákig üldögél egy sziklaszirten a világ térségeit fürkészve, amíg észre nem vesz egy kis mozgást a távolban, és akkor összpontosít, összpontosít, összpontosít a lenti sivatagi bokrokban billegő apró kis páncélra. Majd elrugaszkodik…

És egy perccel később a teknősbéka azt veszi észre, hogy elfelé zuhan tőle a világ. És életében először látja meg a világot nem egyujjnyira maga alatt, hanem százöles magasságból, és azt gondolja: milyen jó barátom nekem ez a sas!

A sas ekkor elengedi.

A teknősbéka pedig szinte mindig a halálba bucskázik. Azt, hogy ő miért csinálja ezt, mindenki tudja. A gravitációról nehéz leszokni. Azt, hogy a sas miért csinálja ezt, senki sem tudja. A sasok egyszerűen élvezik, ha teknősbékákat kínozhatnak.

De persze a sasok nincsenek tisztában azzal, hogy a természetes kiválasztódás egy durvább formájában vesznek részt.

Egy szép napon egy teknősbéka megtanul majd repülni.

 

Ez a történet a sivatagban játszódik, barnásdrapp és narancs színekben. Azt, hogy hol kezdődik és hol végződik, már nehezebb meghatározni, de a kezdeteinek legalább az egyike a hóhatár felett indul, több ezer mérfölddel odébb, a Tengely környékén.

A filozófiában az egyik gyakran felmerülő kérdés a következő:

„Hallatszik-e az erdőben kidőlő fa robaja, ha senki sincs ott, hogy hallja?”

Ami elég sokat elárul a filozófusok természetéről, mivel az erdőben mindig van valaki. Lehet, hogy csak egy borz, aki nem érti, mi ez a recsegés, vagy egy mókus, akit meglep, hogy a táj hirtelen elindult felfelé, de valaki mindenképpen. Az erdő legeslegmélyén ha más nem, a több millió kisisten mindenképp meghallaná.

A dolgok egyszerűen megtörténnek, egyik a másik után. Nem érdekli őket, hogy tud-e róluk valaki. De a történelem… ó, a történelem más tészta! A történelemnek megfigyelőkre van szüksége. Különben nem történelem. Csak… nos, egymás után megtörténő dolgok.

És a történelmet persze irányítani is kell. Különben bármi kisülhet belőle. És az adott dolgoknak a megfelelő időpontban kell megtörténniük. Ugyanis a történelem, a népszerű elméletekkel ellentétben, királyokból, dátumokból és csatákból áll. És ezeknek a dolgoknak a megfelelő időpontban kell megtörténniük. Ami elég problémás. Egy kaotikus univerzumban elég sok dolog gajra mehet. A tábornok lova könnyen elveszítheti a patkóját a legrosszabb pillanatban, vagy valaki félreérthet egy parancsot, vagy egy létfontosságú üzenet hírmondóját letérítheti útjáról pár botokkal és likviditási gondokkal küszködő férfi. És léteznek meredek fordulatok is, a történelem fájának parazitái, amelyek megpróbálják azt a saját szájuk íze szerint eltéríteni.

Szóval a történelemnek megvannak a maga gondnokai.

Akik… nos, a feladatuk természete miatt ott élnek, ahova küldik őket, de a spirituális otthonuk egy eldugott völgy a Korongvilág Kostetőjének magaslataiban, ahol a történelemkönyveket tárolják.

Ezek nem olyan könyvek, amelyekben a helyükre tűzik a múlt eseményeit, mint megannyi pillangót a parafa lemezen. Ezek azok a könyvek, amelyekből levezetik a történelmet. Több mint húszezer létezik belőlük; mindegyik két öl magas, és olyan kis betűkkel írt, hogy csak nagyítóval lehet őket elolvasni.

Amikor az emberek azt mondják valamire, hogy „meg vagyon írva…”, az itt vagyon megírva.

Kevesebb metafora létezik, mint gondolnánk.

Az apát és két magasrangú szerzetes havonta egyszer elmegy a barlangba, ahol a könyveket tartják. Ez régen az apát személyes feladata volt, de az 59. apát sajnálatos incidense óta, aki egymillió dollárt nyert apróbb fogadásokkal, mielőtt a társainak leesett volna a tantusz, két további megbízható szerzetes is vele tart.

Egyébként is, veszélyes oda egyedül bemenni. A történelem sűrű, hangtalanul áradó, tömény lényege letaglózó lehet. Az idő kábítószer. A túladagolásába bele lehet halni.

A 493. apát összefonta ráncos kezét, és Lu-céhez, a legrangidősebb szerzeteséhez szólt. A titkos völgy tiszta levegője és zavartalan élete miatt mindegyik szerzetes közel rangidős volt. Egyébként is, ha az ember nap mint nap az idővel dolgozik, ragad rá egy s más.

–A helyszín Omnia – mondta az apát –, a kleccsi tenger­parton.

–Emlékszem – felelte Lu-ce. – Az a fiatal fickó, Osszo­riás, nem az volt ott?

–A dolgok… gondos felülvizsgálatra szorulnak – felelte az apát. – Akadtak bizonyos feszültségek. A szabad akarat, az eleve elrendelés… a szimbólumok ereje… te is ismered ezeket.

–Nem jártam Omniában, hát, legalább hétszáz éve – felelte Lu-ce. – Száraz egy hely. És nem hinném, hogy az egész országban van összesen egytonnányi termőföld.

–Akkor indulás! – adta ki az utasítást az apát.

–Viszem a hegyeimet is – válaszolta Lu-ce. – Az a klíma jót tesz majd nekik.

A seprűjét és a matracát is magával vitte. A történelem szerzetesei nem viszik túlzásba a tárgyak birtoklását. Úgy gondolják, a legtöbb dolog amúgy is tönkremegy egy-két évszázad alatt.

 

Lu-cének négy év kellett ahhoz, hogy odaérjen Omniába. Útközben meg kellett tekintenie néhány csatát és orgyilkosságot, amelyek különben csak véletlenszerű események lettek volna.

A képzetes kígyó éve volt, vagyis az Abbiz próféta kinyilatkoztatása utáni kétszázadik esztendő.

Ami azt jelentette, hogy küszöbön állt a 8. próféta ideje.

A Hatalmas Om Isten egyházára bizton lehet számítani. Nagyon pontosak a prófétái. Naptárt lehetne igazítani hozzájuk, már ha van ehhez elég nagy naptárunk. És ekkoriban, mint azt általában tette a próféták várható megjelenése idején, az egyház kettőzött erőfeszítéssel igyekezett szentként viselkedni. Ez nagyon hasonlít arra, mint amikor egy nagyvállalatnál hirtelen mindenki nyüzsögni kezd, mert ellenőr érkezik, azzal a különbséggel, hogy inkább a kevésbé szent emberek felkutatásában és százféle találékony módszerrel való kivégzésében ölt testet. Ezt tartják a kiemelten népszerű vallások körében az ájtatosság megbízható barométerének. Ilyenkor hajlamosak olyan kijelentések elhangzani, miszerint több visszaesés tapasztalható, mint egy bungee jumping fesztiválon, hogy az eretnekséget gyökerestül ki kell irtani, sőt: karostul, lábastul, szemestül és nyelvestül, és ideje tisztára mosni azt a táblát. A vért általában nagyon hatékonynak tartják erre a mosási célra.

 

És ez időben történt vala, hogy a Hatalmas Om Isten meg­szólítá Tezsvért, a Kiválasztottat:

–Psszt!

Tezsvér keze kapálás közben megállt, és a novícius tágra nyílt szemekkel körbenézett a templom veteményesében.

–Tessék? – kérdezte.

Szép kora tavaszi nap volt. Az imamalmok vidáman kerregtek a hegyi szellőben. A babvirágok között méhek csellengtek léhán, de buzgón zümmögve, hogy kemény munka látszatát keltsék. Magasan odafent egy magányos sas körözött.

Tezsvér megvonta a vállát, majd visszatért a dinnyékhez.

És akkor ímé, a Hatalmas Om Isten ismét megszólítá Tezsvért, a Kiválasztottat:

–Psszt!

Tezsvér habozott. Valaki mindent kétséget kizáróan megszólította őt a semmiből. Lehet, hogy egy démon. Ona­niás testvér, a novíciusok felügyelője heves szózatokat intézett tanítványaihoz a démonok témájában. A tisztátalan gondolatokéban és a démonokéban. Az egyiktől egyenes út vezetett a másikhoz.

Tezsvért eléggé nyomasztotta a gondolat, hogy valószínűleg tartozik már egy démonnal.

Ilyenkor az a tennivaló, hogy az ember állja a sarat, és a Kilenc Alapvető Bölcsességet ismételgeti magában.

A Hatalmas Om Isten újfent szóla Tezsvérthoz, a Kiválasztotthoz:

–Süket vagy, fiú?

A kapa nagyot puffant a száraz talajon. Tezsvér megpördült. Ott voltak a méhek, a sas, és a kert túlsó végében a jó öreg Lu-ce testvér, aki ábrándosan vasvillázta a trágyadombot. Az imamalmok megnyugtatóan forogtak a falak mentén.

Tezsvér azt a jelet mutatta, amellyel Iskible próféta űzte el a szellemeket.

–Magam mögé utasítlak, démon, tégedet! – motyogta.

–Már mögötted vagyok.

Tezsvér ismét megfordult, ezúttal igen lassan. A kert még mindig üresen tátongott.

Tezsvér pedig elmenekült.

 

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza