Whitesnake: Made In Britain / The World Record (CD)

Elsőre nem akartam hinni a fülemnek. Mi a ráknak akarna kiadni bárki egy éven belül két dupla koncertlemezt, mi több, az elsőt DVD formátumban is? Messze magunk mögött hagytuk már a hatvanas éveket, amikor pár hónap különbséggel jelenhettek meg az újabb meg újabb albumok (gondoljunk csak Szabó Gáborra, vagy akár David Coverdale előző zenekarára, a Deep Purple-re – igaz még egészen más felállásban), ráadásul ezek a nagylemezek akkori mércével mérve négy korongnak is megfelelhetnének. Na jó, azt nehéz lenne tagadni, hogy Coverdale csapatának van miből válogatnia, és órákon át játszogathatnának úgy, hogy semmit sem ismételnek (a „Fare Thee Well” mégis kétszer szerepel csupán ezen az összeállításon is, az „ikerdarabról”, a Made In Japanről nem is beszélve), és mégis: mi lehet az, amiért érdemes a japáni korong mellett a Made In Britaint is begyűjteni?

 

Ha másért nem, hát a három Deep Purple dalért. A „Soldier Of Fortune” nem nagyon hasonlít már az eredetihez, sokkal inkább panaszos fekete bluesnak tűnik, mint finoman klasszicizáló, lassú rock balladának, ám még mindig éppoly hihetetlenül megindító, mint annak idején volt. A „Burn” pedig… A „Burn” egyértelműen minden idők egyik legjobban eltalált hard rock dala, melyben a mai világ lendülete és keménysége a barokk eszességével és virtuozitásával párosul. És valahány előadásban hallottam eddig, mindegyik nagyszerű volt, és éppily elképesztően ütős most is a jóval metalosabb hangzású gitárokkal és a nosztalgikus orgonaszólóval is. A „Stormbringer” ezek után már csak afféle levezetés – lenne, ha nem lenne ilyen fantasztikusan sodró tempójú és fülbemászó a dal. Nem ugyanaz, mint a „Burn”, mégis roppant kemény és dallamos. Ha egy koncertlemez (és voltaképp élőben a koncertek is) így tudnak befejeződni, akkor le a kalappal a Whitesnake és az egész Purple-família előtt.

 

Ugyanakkor nyilván nem szabad elfeledkezni az echteWhitesnake-nótákról sem, és ezúttal sokkal nagyobb merítésből válogathatunk, mint a Made In Japan esetében. Az album gerincét persze itt is a Forevermore, a Good To Be Bad és a 1987 adja, ezek mellett azonban David Coverdale és csapata bőven játszik régebbi nagylemezekről is, és minden egyes szám tényleg úgy szól, mintha épp most, egészen frissen született volna, és az újdonság ereje táplálná a zenészekben lobogó tüzet. Legfeljebb az utalhat rá, hogy sok esetben akár több tízéves dalokat hallhatunk, hogy a közönség tökéletesen énekli a szövegeket és ismeri a dallamokat. A kibővített választéknak köszönhetően hallhatjuk a Slide It In-ről a „Love Ain’t No Stranger” mellett a – kifejezetten fenomenális – címadó számot is. De felesleges lenne minden egyes eljátszott szerzeményt külön dicsérnem, hiszen vagy ismerhetjük azokat a stúdiólemezekről, vagy kifejezetten koncertszámok, és mint ilyenek, eleve tökéletesen illenek a felvétel hangulatához.

 

Sokkal fontosabbnak tartom azt az egységes hangzást és összeszokottságot, ami elhiteti velünk, hogy minden dal konkrétan ennek a felállásnak a sajátja. Annyi bizonyos, hogy mindenkinek a szíve benne van a zenében, és hallható örömmel játsszák a számokat. De hát ki ne tenné ezt, aki csak próbált már játszani Whitesnake-et? És az sem elhanyagolható, hogy Doug Aldrich és Reb Beach is kiválóan kezeli a slide gitárt, amivel a Mickey Moody-s (plusz Bernie Marsden-es majd Mel Galley-s) korszakot idézik, és úgy sikerül felidézniük a régi szép időket, hogy közben nem tagadják meg John Sykes, Steve Vai és Adrien Vandenberg örökségét, elsősorban a tisztán és extrém módon haj metalos lemezeket sem. És ha bluesosan kell szólni (hallgassuk csak meg a „My Evil Ways” elejét), ha igazán keményen, minden tökéletesen a helyén van, minden azt hirdeti harsányan és félreérthetetlenül, hogy a Whitesnake a mai napig a legjobb, a valóban elsőrangú élő zenekarok elitjébe tartozik.

 

És talán a két albummal való jelentkezés mögötti elgondolást is tisztábban látom már. Míg a Made In Japan valószínűleg inkább a koncertek vizuális megörökítésére összpontosít, hogy évek múltán majd képeket is láthassunk a koncertekről, és konkrétabb elképzelésünk lehessen róla, hogy is zajlottak a banda fellépései, addig a Made In Britain elsősorban a hanganyagot és a változatosságot őrzi meg a jövő nemzedékeknek. Egyszóval tényleg egyik sem hiányozhat egy valamirevaló hard rock és heavy metal kollekcióból. Akinek pedig volt már szerencséje élőben, rajongóként látni a Whitesnake-et, egyszerűen bűn lenne nem kiegészítenie a két albummal – és mindenekelőtt a Made In Britainnel – a gyűjteményét.

 

A zenekar tagjai:

David Coverdale – ének
Doug Aldrich – gitár
Reb Beach – gitár
Michael Devin – basszusgitár
Brian Tichy – dob
Michael Ruedy – billentyűk

 

A lemezen elhangzó számok listája:

CD 1
1. Best Years

2. Give Me All Your Love Tonight

3. Love Ain’t No Stranger

4. Is This Love

5. Steal Your Heart Away

6. Forevermore

7. Love Will Set You Free

8. My Evil Ways

9. Fare Thee Well

10. Ain’t No Love In The Heart Of The City

11. Fool For Your Loving

12. Here I Go Again

13. Still Of The Night

CD 2

1. Bad Boys

2. Slide It In

3. Lay Down Your Love

4. Pistols At Dawn

5. Snake Dance

6. Can You Hear The Wind Blow

7. Fare Thee Well

8. One Of These Days

9. The Badger

10. Deeper The Love

11. Soldier Of Fortune

12. Burn/Stormbringer

 

Diszkográfia:

Snakebite (EP) (1978)

Trouble (1978)

Live At Hammersmith (1978) – koncert

Lovehunter (1979)

Ready And Willin’ (1980)

Live… In The Heart Of The City (1980) – koncert

Come An’ Get It (1981)

Saints & Sinners (1982)

Slide It In (1984)

1987 (1987)

Slip Of The Tongue (1989)

Restless Heart (1997)

Starkers In Tokyo (1999) – koncert

Live: In The Shadow Of The Blues (CD + DVD) (2006) – koncert

Good To Be Bad (2007)

Forevermore (2011)

Live At Donington (2011)

Made In Japan (2013) – koncert

Made In Britain / The World Record (2014) – koncert