Főkép

Jószerével nem is ismertem Kiss Ottó műveit korábban, szégyellem is magam érte. Itt-ott egy-egy vers, ha eljutott hozzám (a svéd gyerekverseket idézte mind), miközben felnőtteknek és gyerekeknek is sok mindent írt már, és ahogy nézem, igen jókat. Ezt az új könyvét azért választottam ki mégis a recenzióra várók közül, mert belelapozva azt láttam, hogy:

„Szusi apó csalódott a technikában.

Maga alá húzta a lábát, és lehunyta a szemét, hogy meditáljon.”

S az e sorokkal átellenbeni képen egy mobiltelefon figyelhető meg, rajta a „no connection”, azaz nincs térerő felirat. Na, gondoltam magamban (vagy tán fennhangon is kimondtam), ez annyira beteg, hogy el kell olvasnom.

 

Aztán a végére érve kérdőjelet formázott a szemöldököm, úgy éreztem magam, mint aki nem egészen ért egy abszurd zen tanmesét, és nem tudja eldönteni, hogy ő most tényleg ilyen hülye, hogy nem érti ezt a magas filozófiát, vagy nincs is vele semmi baj, csak nem hozzá szól. De a szerzőt (és ami azt illeti, a szintén eléggé megátalkodott rajzolót) nem tartottam bolondnak. És aztán eltelt egy kis idő, a gondok felhői eltisztultak homlokomról, s ha a teljes megértés fénye nem ragyogott is fel orcámon, arra jutottam, hogy én ezt a könyvet szeretem.

 

Később újra elolvastam, s akkor csak erősödött ez az érzés. Most úgy látom, hogy Kiss Ottó a gyerek olvasóknak tényleg bölcsességet ad át, a felnőttek viszont érezhetik úgy, hogy a szerző szétcikizi a Coelho-féléket meg a nyugatinak született, de keletinek látszani akarókat. Fanyar humorú, pengeéles kis mondataiból az a fajta nyugalom és minden pátoszt leromboló derű árad, amit talán csak (amúgy keleti) szerzeteseknél látni, esetleg Laár Andrásnál. Ő egyébként is eszembe jutott, neki vannak hasonló dolgai, mint pl. ez:

„Szusi apó elérte a bükköst. Tudta, ha átvág rajta, talál egy tisztást, ahol akár énekes rigóval is találkozhat.

De ő most nem akart énekes rigóval találkozni, ezért nem ment a bükkös felé, hanem a járt úton haladt tovább.”

 

Szóval van ez a Szusi apó, járja az erdőt, de ha leül, annyi neki, mert felállni már nem bír, csak segítséggel, ezért is vett magának mobiltelefont, ami ugye hiába, ha nincs térerő, és élete folyamán számos felismerése, megvilágosodása volt, már gyerekkorától kezdve, és ezekbe nyújt bepillantást a könyv. Meggyőződésem, hogy a gyerekek imádni fogják a mókás szövegért és a szintén mókás rajzokért, de hogy a felnőttek mit vesznek le belőle… Van benne néhány gyönyörű életbölcsesség is, nem csak szarkazmus; és elnéző szeretet. Meg még egy utalás is Orwell Állatfarmjára. Ami viszont nincs, az a feloldozás. Tényleg, mint egy elvetemült zen példázat, az abszurditás az egyik lényegi eleme, tükreként a világnak, melyben élünk, de ez így leírva baromságnak tűnik, jobbra viszont momentán nem futja tőlem.