Beleolvasó - Charles Duhigg: A szokás hatalma

Fülszöveg:

- Hogyan tudta egyetlen ember rászoktatni a világot a fogmosásra?
- Mi köze a kebabnak egy lázongó tömeg lecsillapításához?
- Hogyan volt képes az úszóbajnok Michael Phelps megdönteni a világrekordot úgy, hogy közben tele volt a szemüvege vízzel?
- Hogyan képesek a reklámszakemberek azonosítani és ajánlatokkal megkeresni a várandós nőket, akár még azelőtt, hogy a családjuk tudna a megszületendő gyermekről?
A válasz a szokásokban rejlik.

Nap mint nap meghozott döntéseink többségünkben megfontolt választásnak tűnnek, pedig egyáltalán nem azok - csupán szokások. És bár az egyes szokások önmagukban viszonylag jelentéktelenek, idővel óriási hatást gyakorolnak az egészségünkre, a termelékenységünkre, a pénzügyi biztonságunkra és a boldogságunkra.
Évszázadok óta próbálják megfejteni, miért alakulnak ki a szokásaink, de a neurológusok, pszichológusok, szociológusok és piackutatók csak az elmúlt két évtizedben kezdték megérteni a szokások működését - és ami ennél is fontosabb, azt, hogy miként változnak a szokásaink.
"A szokás hatalma" című könyvében Charles Duhigg, a The New York Times díjnyertes újságírója, izgalmas tudományos felfedezésekről mesél nekünk, amelyek magyarázatot adnak arra, miért léteznek a szokásaink, és megmutatja, hogyan változtathatunk rajtuk, hogy átalakítsuk üzleti vállalkozásainkat, közösségeinket - és az egész életünket.

 

Részlet a regényből:

A SADDLEBACK-EGYHÁZKÖZSÉG ÉS A MONTGOMERYI BUSZBOJKOTT

Hogyan alakulnak ki a mozgalmak?

I.

 

Az este 6 órás Cleveland sugárúti busz lehúzódott a járda mellé. A cingár, negyvenkét éves, keret nélküli szemüveget és régimódi barna kosztümkabátot viselő afro-amerikai nő fellépett rá, a táskájába nyúlt, és beleejtette a tízcentes viteldíjat a kasszába. 1955 december elseje, csütörtök volt az Alabama állambeli Montgomeryben, és a hölgy éppen végzett egy hosszú munkanappal a Montgomery Fair áruházban, ahol varrónőként dolgozott. A busz már jócskán tömve volt utasokkal, és a törvény kimondta, hogy az első négy sor a fehéreknek van fenntartva. A feketék csak a hátsó traktusban telepedhettek le, amely már teljesen megtelt, így a nő — Rosa Parks — az egyik középső sorba ült, közvetlenül a fehéreknek fenntartott szakasz mögé, ahol mindkét rassz szabadon helyet foglalhatott.

Ahogy a busz folytatta útját, még többen szálltak fel. Hamarosan minden sorban elfogytak a helyek, így néhányan — beleértve egy fehér utast is — állva zötykölődtek, a fejük felett végigfutó rúdba kapaszkodva. A buszsofőr, James F. Blake, észrevette az ácsorgó fehér embert, és rákiabált a Rosa Parks környékén ülő fekete utasokra, hogy adják át a helyüket, de senki sem mozdult. Nagy volt a zaj; lehet, hogy nem is hallották a felszólítást. Blake lehúzódott a Montgomery utcai Empire-színház előtti buszmegállóba, és hátrament az utastérbe.

— Könnyítsék meg a dolgom, és tegyék szabaddá ezeket az üléseket! — mondta.

Három fekete utas felállt és hátravonult, Parks azonban ülve maradt. Ő nem a fehér szakaszban ül, közölte a sofőrrel, és különben is csak egyetlen fehér utas áll.

— Ha nem áll fel, hölgyem — fenyegette meg Blake —, rendőrt hívok, és letartóztattatom.

— Tegyen úgy — felelte Parks.

A buszvezető leszállt, és talált a közelben két rendőrt.

— Miért nem áll fel? — vonta kérdőre az egyikük Parkst, miután felszálltak.

— Miért lökdösnek minket ide-oda? — kérdezett vissza Parks.

— Nem tudom — válaszolta a rendőr —, de a törvény az törvény, és ön le van tartóztatva.

Abban a pillanatban — bár a buszon ezt senki sem sejtette — a polgárjogi mozgalom fordulóponthoz ért. Ez az aprócska dacos megnyilvánulás volt az első azon tettek sorában, amelyek a faji egyenjogúságért addig magányos harcosok által, bíróságokon és a törvényhozásban folytatott küzdelmet olyan ellenállássá duzzasztották, amelynek erejét egész közösségek és tömeges tiltakozások táplálták. A következő évben Montgomery fekete lakossága öntudatra ébredt, és bojkottálta a városi buszokat, csak akkor vetve véget a sztrájknak, amikor hivatalosan is visszavonták a törvényt, amely faji elkülönítést írt elő a tömegközlekedési járműveken. A bojkott súlyos anyagi veszteséget okozott a busztársaságnak; tiltakozók tízezreit vonzotta tüntetni; az országot megismertette egy fiatal, karizmatikus népvezérrel, Martin Luther Kinggel; aki olyan mozgalmat robbantott ki, amely átterjedt Little Rockra, Greensboróra, Raleigh-re, Birminghamre és végül a Kongresszusra is. Parks hőssé lépett elő, megkapta az amerikai elnöktől a Szabadság-érdemrendet, és ragyogó példájává vált annak, hogy egyetlen aprócska, dacos „nem” is meg tudja változtatni a világot.

A történet azonban így még nem teljes. Rosa Parks és a montgomeryi buszbojkott nem pusztán egyetlen ember dacos megnyilvánulása miatt vált a polgárjogi mozgalom tűzfészkévé: a társadalmi közösségi viselkedési minták éppúgy szerepet játszottak benne. Parks története a közösségi szokások erejéről szolgál tanulsággal — azokról a viselkedési mintákról, amelyek öntudatlanul bukkannak fel emberek tucatjaiban, százaiban vagy ezreiben, és bár gyakran észre sem vesszük, ahogy kialakulnak, mégis olyan erőt képviselnek, amely képes megváltoztatni a világot. A társadalmi-közösségi szokások töltik meg az utcákat tüntetőkkel, akik talán nem is ismerik egymást, akik talán egészen különböző okok miatt vonulnak utcára, de akik mind ugyanabba az irányba tartanak. A közösségi szokások adnak magyarázatot arra, miért lesznek bizonyos kezdeményezésekből világmegváltó mozgalmak, míg mások képtelenek szikrát gyújtani. Annak pedig, hogy a közösségi szokások ilyen óriási hatásúak, az az oka, hogy sok mozgalom — legyen szó nagyszabású forradalomról vagy egyszerűen arról, hogy éppen milyen templomba járnak a legszívesebben az emberek — ugyanazon a háromlépcsős folyamaton alapul, amelyről a történészek és társadalomkutatók azt állítják, hogy újra és újra felbukkan.

A mozgalmak baráti közösségek szokásaiból és a közeli ismerősök közötti szoros kötelékekből nőnek ki.

A mozgalmak terjedését egy közösség szokásai és a szomszédságokat és érdekszövetségeket összetartó laza kötelékek segítik elő.

Valamint, a mozgalmak akkor lehetnek tartósak, ha a vezetőik olyan új szokásokat adnak át a résztvevőknek, amelyek új öntudattal és az önrendelkezés érzésével töltik meg őket.

Egy mozgalom általában csak akkor válhat önjáróvá, és érheti el a kritikus tömeget, ha a fenti folyamat mindhárom lépése végbemegy. A sikeres társadalmi változásra természetesen léteznek más receptek is, és ezek kortól és céloktól függően száz meg száz tekintetben különbözhetnek egymástól. A társadalmi-közösségi szokások működésének ismerete azonban segít megérteni, miért lett Montgomery és Rosa Parks a polgárjogi keresztes hadjárat katalizátora.

Nem volt szükségszerű, hogy Parks lázadó tette azon a téli napon bármihez is vezessen a letartóztatásán kívül. A szokások azonban közbeléptek, és valami elképesztő dolog történt.

 

Nem Rosa Parks volt az első fekete utas, akit lecsuktak a Montgomeryben érvényben levő elkülönítési törvény megszegéséért. Még csak nem is az első abban az évben. 1946-ban Geneva Johnsont tartóztatták le, amiért vitatkozott egy montgomeryi buszsofőrrel az ülőhelyek miatt. 1949-ben Viola White, Katie Wingfield és két kiskorú fekete járt pórul azért, mert a fehér szakaszba ültek, és nem voltak hajlandóak felállni. Ugyanabban az évben két fekete tinédzsert, akik látogatóba érkeztek New Jersey-ből — ahol a buszokon nem volt érvényben faji elkülönítés — is letartóztattak és bebörtönöztek a törvény megszegéséért, mert leültek egy fehér férfi és egy fiú mellé. 1952-ben egy montgomeryi rendőr meglőtt és halálosan megsebesített egy fekete férfit, amikor az vitatkozni kezdett egy buszsofőrrel. 1955-ben, mindössze néhány hónappal azelőtt, hogy Parkst börtönbe vetették, előbb Claudette Colvin, majd Mary Louise Smith is a letartóztatás sorsára jutott, mert megtagadták, hogy átadják a helyüket a fehér utasoknak.

Ugyanakkor az említett letartóztatások egyike sem eredményezett bojkottot vagy tüntetéseket.

— Akkoriban nem volt túl sok valódi polgárjogi aktivista Montgomeryben — magyarázta nekem Taylor Branch, a Pulitzer díjas polgárjogi történész. — Senki sem szervezett tiltakozó gyűléseket vagy felvonulásokat. A polgári jogokért a bíróságokon küzdöttek. Az átlagember nem csinált semmi ilyesmit.

Amikor például a fiatal Martin Luther King, Jr. 1954-ben — egy évvel Parks letartóztatása előtt — Montgomerybe költözött, azt tapasztalta, hogy a város fekete lakosainak többsége elfogadja a szegregációt, méghozzá „látszólag zokszó nélkül. Nem pusztán beletörődtek magába a faji elkülönítésbe, hanem az azzal járó zaklatásokat és megaláztatásokat is elfogadták.”

Mi és miért változott meg, amikor Parkst letartóztatták?

Az egyik magyarázat az, hogy a politikai légkör volt változóban. A megelőző évben az amerikai Legfelsőbb Bíróság a Brown kontra Oktatási Tanácsügyben hozott ítéletében kimondta, hogy a faji elkülönítés tilos az állami iskolákban. Parks letartóztatása előtt hat hónappal a Legfelsőbb Bíróság a ma Brown II-ként ismert határozatában azt is elrendelte, hogy az iskolákban „a lehető leggyorsabban” folytassák a szegregáció felszámolását. Az egész országban érezni lehetett, hogy hamarosan nagy horderejű változásokra kerül sor.

Ez azonban nem ad elégséges magyarázatot arra, miért Montgomery lett a polgárjogi küzdelmek rajtköve. Claudette Colvint és Mary Louise Smith-t már a Brown kontra Oktatási Tanács-ítélet után tartóztatták le, ügyük mégsem gerjesztett tiltakozást. Montgomery lakóinak többsége számára Brownelvont személy volt, aki csupán egy távoli bíróságon létezett, és korántsem volt egyértelmű, hogy milyen hatással lehet — ha lehet egyáltalán — a helyi viszonyokra. Montgomery nem Atlanta, Austin vagy egy másik olyan város volt, ahol a fejlődés lehetségesnek tűnt.

— Montgomery elég komisz hely volt akkoriban — mutatott rá Branch. — A rasszizmus mélyen beleivódott az ott élőkbe.

Parks letartóztatása azonban szokatlan reakciót váltott ki a város lakóiból. Másokkal ellentétben, akiket bebörtönöztek, amiért megszegték a buszokon érvényes elkülönítési törvényt, Rosa Parks oszlopos tagja volt a közösségnek, és mély tisztelet övezte. A letartóztatása ezért egy sor társadalmi-közösségi — a barátságokból táplálkozó — szokást indított be, amelyek tiltakozásokhoz vezettek. Parks különféle közösségi hálózatok tucatjainak volt tagja Montgomeryben, ami lehetővé tette a barátainak, hogy támogatókat gyűjtsenek, mielőtt a szokásos fásultság erőt vesz a közösségen.

Montgomery életét abban az időben kis csoportosulások százai uralták, és ezek alkották a város társadalmi szövetét. A város polgári és társadalmi szervezeteinek címtára majdnem olyan vastag volt, mint a telefonkönyve. Úgy tűnt, mintha minden felnőtt — és különösképpen minden fekete felnőtt — tagja lett volna valamilyen klubnak, egyháznak, társadalmi szerveződésnek, művelődési háznak vagy lakóközösségnek, és sokszor nem is csak egynek. Ezeken a közösségi hálózatokon belül pedig Rosa Parkst különösen jól ismerték és szerették. „Rosa Parks egyike volt azon keveseknek, akikről mindenki úgy tartotta, hogy többet adnak, mint amennyit kapnak” — írta Branch a polgárjogi mozgalmak történetéről szóló könyvében, a Parting the Waters-ben ( Vízválasztó). „Személyisége ritka kiugrás volt az emberi természet grafikonján, és ellensúlyt képezett legalább egy tucat szociopatával szemben.” Parks baráti és közéleti kapcsolatai nem álltak meg a város feketéket és fehéreket vagy gazdagokat és szegényeket elválasztó határainál. Titkára volt az NAACP (National Association for the Advancement of Colored People; Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) helyi szervezetének, valamint tagja a metodista egyházközségnek, és az otthona közelében működő evangélikus templom ifjúsági szervezetének irányításában is segített. Hétvégenként hol egy hajléktalanszállón végzett önkéntes munkát, hol egy kertészklubban szorgoskodott, a szerda estéket pedig gyakran azzal töltötte, hogy néhány nőtársával együtt takarókat kötött a helyi kórháznak. Emellett ruhákat varrt szegény családok számára, és sürgős ruhaigazítást vállalt gazdag fehér elsőbálozóknak. Annyira élénk közösségi életet élt, hogy a férje időnként panaszkodott is, hogy gyakrabban eszik összejöveteleken, ahol mindenki bedob valamit a közösbe, mint otthon.

A szociológusok azt mondják, általában olyan barátaink vanna k, akik olyanok, mint mi. Lehet, hogy közeli ismerőseink közül néhányan gazdagabbak, mások pedig szegényebbek nálunk, esetleg néhányuknak más a bőrszíne, de összességében többnyire olyanokkal alakítunk ki szoros kapcsolatokat, akik úgy néznek ki, mint mi; nagyjából ugyanannyit keresnek; és hasonló a társadalmi hátterük.

Parks barátainak köre ezzel szemben Montgomery teljes társadalmi és gazdasági palettáját lefedte. Montgomery-szerte olyan társaságok tucatjaival volt — a szociológusok által „szoros köteléknek” nevezett — közvetlen kapcsolata, amelyek általában nem érintkeztek egymással.

— Ez volt az egésznek a kulcsa — magyarázta Branch. — Rosa Parks túlhaladta mind a fekete közösség, mind Montgomery egészének társadalmi rétegződését. Kétkezi munkásokkal és egyetemi tanárokkal egyaránt jó barátságban volt.

Ezeknek a barátságoknak az ereje pedig rögtön megmutatkozott, amint Parks börtönben találta magát.

 

A Kiadó engedélyével.