Főkép

Fülszöveg:

Katonai szolgálata végeztével John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë.

 

A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon. Az emberek gyarmatbirodalma ugyanis politikai válság szélére sodródott: a maroknyi telepes segítségével létesített egykori kolóniák az évek során annyira megerősödtek, hogy egy ideje maguk is gyarmatosítási jogot követelnek saját bolygóiknak. Ki más lehetne rátermettebb kormányzója a baljós nevű Roanoke-ra készülő, tíz külön világról érkezett, önfejű telepesnek, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan? Az új kolóniához a Gyarmati Szövetség nagy reményeket fűz, de nem csak azért, mert ezzel megzabolázhatja az elégedetlenkedő gyarmatokat, hanem egy ennél grandiózusabb, magasztosabb cél hajtja, mely egyben Johnt és Jane-t is a galaktikus politika, ármány és cselszövés legmélyebb vízébe dobja, a fejük felett lebegő háború árnyáról már nem is beszélve?

 

Részlet a regényből:

Hadd meséljem el, milyen világokat hagytam magam mögött!

A Földet ismeritek – hisz mindenki ismeri. Az emberiség szülőhazája, noha manapság nem sokan tartják már „honbolygónknak”; amióta megalapították a Gyarmati Szövetséget, és a világegyetemben fajunk védelmének és terjeszkedésének meghatározó erejévé vált, ezt a szerepet a Főnix vette át. De sosem felejted el, honnan jöttél.

A földi származásom olyan ebben a világegyetemben, mint amikor egy vidéki kisvárosban élő srác felszáll a buszra, elmegy a nagyvárosba, és egész délután a felhőkarcolókat bámulja. Aztán kirabolják, mert elköveti azt a bűnt, hogy elálmélkodik a bizarr, új világ láttán, amiben annyi minden újdonság van, és ezeknek az újdonságoknak sem idejük, sem kedvük nincs, hogy törődjenek a városba felkerült sráccal, de boldogan megölnék azért, ami a bőröndjében lapul. A kisvárosi srác hamar rájön erre, mert nincs visszaút.

Hetvenöt évet töltöttem a Földön, életem nagy részét ugyanabban a kicsiny ohiói városkában, ugyanazzal a nővel éltem le. Ő meghalt és ottmaradt. Én túléltem és leléptem.

A következő világot átvitt értelemben értem. A Gyarmati Véderő elhozott a Földről, és megtartotta belőlem, ami kellett nekik: a tudatomat és a DNSem egy részét. Az utóbbiból összeraktak nekem egy új testet, amely fiatal, fürge, erős, szép, és csak részben emberi. Ebbe beleszuszakolták a tudatomat, és alig hagytak időt, hogy kiélvezzem második fiatalságomat. Aztán fogták ezt a szépséges testet, amivé lettem, és az elkövetkező néhány évben szándékosan ki akarták nyuvasztani úgy, hogy annyi ellenséges, idegen faj ellen bevetettek, ahány ellen csak tudtak.

Nem szenvedtek belőlük hiányt. Az univerzum hatalmas, de az emberi élet számára alkalmas világok száma meglepően csekély, és hogy, hogy nem, az űr telis-tele van más értelmes fajokkal, akik ugyanazokat a világokat szemelték ki maguknak, mint mi. Úgy néz ki, ezeknek a fajoknak csak egy töredéke fogadjaszívesen az osztozkodás gondolatát – és mi biztos nem tartozunk közéjük. Küzdelem az életünk, és a lakható világok felett felváltva szerezzük meg a hatalmat, hol mi, hol ők, amíg végül valamelyikünk egyszer annyira meg nem veti a lábát egyen, hogy többé nem lehet onnét levakarni. Mi, emberek, több tucat világgal sikerrel eljátszottuk már ezt az évszázadok során, és még többön vallottunk kudarcot. Ezért aztán nem szereztünk túl sok barátot magunknak.

Hat éven át éltem ebben a világban. Harcoltam, és többször majdnem bele is haltam. Pár emberrel megbarátkoztam; közülük a legtöbben meghaltak, de néhányukat meg tudtam menteni. Találkoztam egy nővel, aki földi életem párjára szívszorítóan hasonlított, ennek ellenére teljesen önálló személyiség volt. Eközben a Gyarmati Szövetséget védelmeztem, és azt hittem, az univerzumban élő emberiség túlélését biztosítom vele.

Amikor véget ért ez az időszak, a Gyarmati Véderő fogta az énemnek azt a részét, amelyik mindig is én maradtam, és beleszuszakolta egy harmadik, egy utolsó testbe. Ez a test fiatal volt ugyan, de messze nem olyan gyors és erős. Elvégre mégiscsak emberi. De ennek nem kellett hadba vonulnia és meghalnia. Hiányzott, hogy már nem vagyok olyan erős, mint egy rajzfilmbeli szuperhős. Az a rengeteg idegen lény viszont nem, akik foggal-körömmel harcoltak azért, hogy kicsináljanak. Jó vásárt csináltam.

A következő világot valószínűleg nem ismeritek. Térjetek vissza gondolatban a Földre, régi otthonunkra, ahol milliárdszám élnek és álmodnak a csillagokról! Nézzetek fel az égboltra, a Hiúz csillagképre a Nagy Medve közvetlen közelében!

Van ott egy csillag, sárga, akár a saját Napunk, hat nagyobb bolygó veszi körbe. A harmadik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a Föld szakasztott hasonmása: bár a kerülete csak 96%-a a Földének, de valamivel nagyobb a vasmagja, úgyhogy a tömege annak 101%-a (azt az egy százalék különbséget észre se lehet venni). Két holdja van: az egyik kétharmada a Föld Holdjának, de a Lunánál közelebb van hozzá, így az égen ugyanakkora szög alatt látszott. A másik hold egy kisbolygó, amely saját napja gravitációs mezejének csapdájába került, és sokkal kisebb a társánál, meg beljebb is helyezkedik el. A pályája instabil – vagyis előbb vagy utóbb fogja magát, és a bolygó felszínére zuhan. A legpontosabb becslések is nagyjából negyedmillió évre teszik ennek bekövetkeztét. A helyi lakosok pillanatnyilag különösebben nem aggódnak miatta.

Erre a világra körülbelül hetvenöt éve bukkantak rá az emberek – az ílanok gyarmatosították, de a Gyarmati Véderő helyre rakta őket. Aztán az ílanok, hogy úgy mondjam, még egyszer átszámolták az egyenletüket, és beletelt egypár évbe, amíg közös nevezőre jutottak. Amint ez megtörtént, a Gyarmati Szövetség megnyitotta a világ kapuit a földi gyarmatosítók, elsősorban az indiaiak előtt. Hullámokban érkeztek – az első akkor, amikor az ílanok fenyegetésétől megszabadították a bolygót, a második pedig nem sokkal a földi „félszigetháború” után, azt követően, hogy a megszállók által beiktatott ideiglenes kormány a Chaudhuri-rezsim legnagyobb formátumú támogatóinak felkínálta a lehetőséget, hogy választhatnak a gyarmatosítás és a börtönbüntetés között. A legtöbben családostul száműzetésbe vonultak. Ezekről az emberekről nem mondhatnánk, hogy álmodtak a csillagokról, inkább rájuk erőltették az álmot.

Ha belegondol az ember, hogy milyen nép lakja a bolygót, azt hihetné, hogy az égitest a kulturális örökségükhöz illő nevet kapott. Tévesen. A bolygót Huckleberrynek hívják; egy percig nem kérdés, hogy egy Twain-bolond GYSZ-apparatcsik keze műve. Huckleberry nagyobbik holdja a Sawyer, a kisebbik a Becky névre hallgat. Három nagy földrészét Samuelnek, Langhornenak és Clemensnek keresztelték el; Clemenstől egy hosszú, íves, vulkanikus eredetű szigetsáv nyúlik bele a Calaveras-óceánba, amit Livy-szigetvilág néven emlegetnek. A legtöbb földrajzi képződménynek még az első telepesek megérkezte előtt Twain írói munkásságára utaló nevet adtak – az új lakók ezt szemmel láthatóan jól fogadták.

Álljatok mellém e bolygón! Nézzetek föl az égre, a Lótuszvirág csillagkép felé! Ebben meg fogtok pillantani egy csillagot, amely olyan sárga, mint a bolygónk pályájának középpontjában álló. E csillag környékén születtem két élettel ezelőtt. Olyan messze van ide, hogy a szemnek láthatatlan, és gyakran ugyanígy érzek az ott leélt életem iránt.

A nevem John Perry. Nyolcvannyolc éves vagyok. Már a nyolcadik évemet taposom ezen a bolygón. Ez az otthonom, itt lakom a feleségemmel és az örökbe fogadott lányommal. Üdvözöllek benneteket a Huckleberryn! Ebben a történetben ez lesz a következő világ, amelyet magam mögött hagyok. De nem az utolsó.

 

A Huckleberryről való távozásom története, mint minden valamirevaló történet, egy kecskével kezdődik.

Az asszisztensem, Savitri Guntupalli fel se nézett a könyvéből, amikor viszszatértem az ebédszünetről.

– Egy kecske van az irodájában – mondta a nő.

– Hm. Azt hittem, már bepermeteztük az irodát ellenük.

Erre felnézett a könyvéből, ami felért egy győzelemmel. – Magával hozta a Chengelpet testvéreket is.

– A francba! – fakadtam ki. Az utolsó testvérpárt, akik annyit marakodtak, mint a Chengelpet testvérek, Káinnak és Ábelnek hívták, és a végén legalább az egyikük dűlőre vitte a dolgot. – Azt hittem, megmondtam már magának, hogy ne engedje be kettejüket az irodámba, amikor távol vagyok.

– Sose mondta – állította Savitri.

– Akkor mától parancs!

– És ha mondta volna – folytatta a könyvét letéve Savitri –, akkor is abba a hitbe ringatja magát, hogy a Chengelpetek hallgatnak rám, pedig egyik sem. Aftab rontott be először, kecskéstül, Nissim meg rögtön utána. Még csak rám se néztek.

– Nem akarok Chengelpetékkel szenvedni. Most ettem.

Savitri lehajolt az íróasztal mellé, megfogta a szemetest, és feltette az asztala tetejére.

– Ha egy mód van rá, most hányjon!

Savitrival jó pár évvel ezelőtt találkoztam, amikor még a Gyarmati Véderő képviseletében a gyarmatokat jártam, és ott terjesztettem a jó hírnevüket, ahova csak küldtek. A Huckleberry-kolónián, Újgoa községében Savitri felállt, és a Gyarmati Szövetség imperialista és totalitárius rezsimje fogaskerekének nevezett. Rögtön megkedveltem. Amikor leszereltem a GYV-től, úgy döntöttem, Újgoán telepszem le. Felajánlották, hogy legyek a községi békebíró, el is vállaltam a megbízást, és az első munkanapomon nem kis meglepetésemre Savitriba botlottam, aki kijelentette nekem, hogy akár tetszik, akár nem, ő márpedig az asszisztensem lesz.

– Emlékeztessen rá, miért is vállalta el az állást! – szóltam Savitrinak a szemetes fölött.

– Pusztán perverzióból. Fog hányni, vagy sem?

– Szerintem lenn tartom – feleltem. Megfogta a szemetest, és visszatette a helyére, majd felkapta a könyvet, hogy folytassa, ahol abbahagyta.

Támadt egy ötletem.

– Hé, Savitri! Akarja az állásomat?

– Hogyne – mondta a nő, és kinyitotta a könyvet. – Neki is látok, amint végzett Chengelpetékkel.

– Köszönetem.

Savitri mordult egyet, aztán visszatért irodalmi kalandozásaihoz. Erőt vettem magamon, és beléptem az irodámba.

A szoba közepén álló kecske aranyos volt. Az asztalom előtti két székben ülő Chengelpeték már kevésbé.

– Aftab! – biccentettem a bátynak. – Nissim! – bólintottam az öccsének. – És barátom! – üdvözöltem a kecskét. Leültem. – Miben segíthetek ma délután?

– Adhatna rá engedélyt, hogy lelőjem a bátyámat, Perry békebíró – fogott bele Nissim.

– Nem vagyok biztos abban, hogy ez beletartozik a munkaköri leírásomba. Meg egyébként is, egy kicsit drasztikusnak hat. Miért nem mondja el inkább, hogy mi a baj?

Nissim a bátyjára mutatott.

– Ez az átkozott ellopta a magomat!

– Elnézést? – kérdeztem vissza.

– A magomat – mondta Nissim. – Kérdezze csak meg! Le sem tagadhatná.

Pislantottam egyet, és Aftabhoz fordultam.

– A testvére magját lopta el, hát, igaz, Aftab?

– Bocsásson meg az öcsémnek! – mondta Aftab. – Ahogy maga is tudja, hisztérikus egy természet. Úgy érti, az egyik kecskéje áttévedt a legelőjéről az enyémre, megtermékenyítette ezt az anyát, és most azt állítja, hogy elloptam a bak ondóját.

– Nem akármilyen bakét – mondta Nissim –, hanem Prabhatét, a díjnyertes bakomét. Jó pénzért szoktam beűzetni, és Aftab spórolni akart, úgyhogy ellopta a magomat.

– Az Prabhat magja, te tökkelütött! – torkolta le Aftab. – És nem az én hibám, hogy hagyod annyira tönkremenni a kerítésedet, hogy a bakod átjuthatott az én földemre.

– Na, ez aztán a jó duma! – kiáltott fel Nissim. – Békebíró úr, én megmondom magának: a kerítés drótját elvágták. Prabhatot pedig átcsalogatták a földjére.

– Rémeket látsz – mondta Aftab. – És ha még igaz is lenne, pedig nem, mi van akkor? Visszakaptad a drágalátos Prabhatod.

– Neked meg ott a vemhes anyakecskéd – kontrázott Nissim. – Egy ki nem fizetett vemhesség, amit nem is engedélyeztem. Ez vegytiszta lopás, semmi más. És ez neked nem elég, még tönkre is akarsz tenni.

– Te meg miről beszélsz? – méltatlankodott Aftab.

– Egy új bakot akarsz elletni – fordult felém Nissim, és a kecskére mutatott, ami Aftab székét kóstolgatta. – Ne is tagadd! Ez a legjobb anyakecském. Ha Prabhattal pároztatod, neked is lesz bakod, akivel majd hágathatsz. – Majd hozzám szólt: – Bele akar köpni a levesembe. Kérdezze csak meg, békebíró úr! Kérdezze meg, hogy mivel vemhes az anya!

Visszanéztem Aftabra.

– Mivel vemhes az anyakecskéje, Aftab?

– Úgy hozta a sors, hogy az egyik magzat hím.

– Vetessék el! – követelte Nissim.

– Nem a te kecskéd – mondta Aftab.

– Akkor enyém a gida, ha megszületik – foglalta le magának Nissim. – Az ellopott magért cserébe.

– Már megint ezzel jössz – mondta Aftab, és rám szegezte a tekintetét. – Látja maga is, hogy mit ki nem kell bírnom, békebíró úr. Hagyja, hogy a kecskéi szabadon kószáljanak a nagyvilágban, se szó, se beszéd hágjanak jobbra-balra, és aztán még a pocsék tenyészmunkája után tőlem követel pénzt.

Nissim teljesen kiborult: felüvöltött, majd elkezdett kiabálni és vadul gesztikulálni, de Aftab sem fogta vissza magát. A kecske közben odajött az asztalomhoz, és kíváncsian felnézett rám. Benyúltam az egyik fiókomba, és adtam neki belőle egy cukorkát.

– Mi ketten már nem kellünk ehhez – mondtam a kecskének. Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy egyetért.

A községi békebíró állása az eredeti tervek szerint egyszerű hivatás volna: ha az újgoai lakosoknak meggyűlik a baja a helyi vagy a körzeti önkormányzattal, engem keresnek fel, és én intézkedem, meg segítek elvégezni a papírmunkát. Igazából ez pontosan olyan állás, amilyenre egy nagyrészt vidéki életmódra berendezkedő gyarmat mindennapjaiban egy egyébként fölösleges háborús hős termett: eléggé közismert a fejesek közt ahhoz, hogy tudják, ha megjelenik az irodájukban, komolyan kell venni.

A dolog azonban úgy állt, hogy pár hónap elteltével az újgoai lakosok minden egyéb problémájukat előbb-utóbb elém hozták. „Ó, nem akarjuk zavarni a hivatalos szerveket”, mondta az egyik falulakó, amikor rákérdeztem, hogy hirtelen miért én lettem a tótumfaktum a mezőgazdasági gépektől elkezdve a házassági tanácsadásig mindenben. „Mert könnyebb és gyorsabb, ha magához jövünk.” Rohit Kulkarni, New Goa kormányzója roppantul örült a kialakult helyzetnek, mivel így hozzám kerültek azok a gondok is, amelyekkel idáig őt zaklatták, neki meg több szabadideje maradt, hogy horgásszon és a teaházban dominózzon.

Általában az új, kibővített békebírói munkaköröm teljesen megfelelt nekem. Jó volt másokon segíteni, és az is, hogy hallgattak a tanácsaimra. Azonban, amint azt bármelyik hivatalnok tanúsíthatja, minden közösségben akad egypár idegesítő alak, aki az idejük java részében lefoglalja őket. Újgoában a Chengelpet testvérek töltötték be ezt a szerepet.

Senki sem tudta, hogy miért utálják ennyire egymást. Azt hittem, a szüleikkel van valami baj, de Bhadjan és Niral kedves emberek voltak, akik ugyanúgy értetlenül álltak az eset előtt, mint bárki más. Egyszerűen vannak, akik nem jönnek ki egymással, és legnagyobb balszerencséjükre ezek ketten történetesen testvérek.

Nem is lett volna annyira rossz a helyzet, ha nem egymás mellett vettek volna földterületet, mert így egyfolytában a másik tyúkszemére tapostak. A kinevezésem után nem sokkal azt javasoltam Aftabnak, akiről úgy véltem, valamivel racionálisabb a másik Chengelpetnél, hogy ugyan nézze már meg a falu túloldalán újonnan felparcellázott földet, hátha a legtöbb gondja megoldódik, ha távolabb költözik Nissimtől. „Ó, annak aztán örülne!”, mondta Aftab teljes higgadtsággal. Ezután felhagytam még a reményével is, hogy a dologról ésszerű társalgást folytassak vele, és elfogadtam, hogy a karmám szerint időről időre el kell viselnem a felbőszült Chengelpet testvérek látogatását.

– Rendben – mondtam, lecsitítva az irigységtől sugárzó hisztijüket. – Véleményem szerint nem számít, anyakecske őnagyságát hogyan hágták meg, szóval felejtsük is el! De abban egyetértenek, hogy Nissim bakja követte el a bűntényt?

Mindkét Chengelpet bólintott; a kecske szerénységében csöndbe burkolózott.

– Jó. Akkor mostantól üzleti kapcsolatra lépnek – mondtam. – Aftab, maga megtarthatja a gidát, amikor megszületik, és vállalhat fedeztetést, ha akarja. De az első hat alkalommal Nissim kapja a fedeztetési pénzt, és azután a fele mindig az öccsét illeti.

– Akkor az első hat alkalommal fogja, és ingyen fedezteti – morogta Nissim.

– Ez esetben legyen a díja az első hat fedeztetés után fizetett összeg átlaga – javasoltam. – Szóval, ha megpróbálja átverni magát, akkor saját magát is átvágja. És ez egy kis falu, Nissim. Nem fognak Aftabnál fedeztetni, ha azt hiszik, hogy egyedül azért vállalja mások jószágának a fedeztetését, hogy elvegye a maga kenyerét. Egy dolog a jó vásár, de senki sem akar rossz szomszéd lenni.

– És mi van, ha nem akarok közös üzletbe bocsátkozni vele? – kérdezte Aftab.

– Ha így áll a dolog, adja el a gidát Nissimnek! – javasoltam. Nissim már szólásra nyitotta volna a száját. – Igen, adja el! – ismételtem meg, mielőtt még tiltakozhatott volna. – Vigyék a gidát Muralihoz, és becsültessék fel az értékét! Azon az áron. Murali egyikőjüket sem kedveli túlságosan, úgyhogy igazságos számot fog mondani. Megbeszéltük?

Chengelpeték átgondolták a javaslatom, vagyis őrülten tanakodtak magukban, melyikük húzná a rövidebbet ezzel a döntéssel. Végül mindketten arra jutottak, hogy egyformán elégedetlenek a megállapodással. Rábólintottak.

– Jól van – mondtam. – Na, most pedig eredjenek, mielőtt még összepiszkítanák a szőnyegemet!

– Az én kecském sose csinálna ilyet – mondta Aftab.

– Nem is a kecske miatt aggódom – feleltem, miközben kitessékeltem őket. Elmentek, mire Savitri jelent meg az ajtóban.

– A helyemen ül – hívta fel rá a figyelmemet a székem felé biccentve.

– Kapja be! – dörrentem rá, és feltettem az asztalra a lábam. – Ha nem segít a bosszantóbb ügyekben, nem érdemli meg a főnöki forgószéket sem.

– Ha így áll a dolog, akkor asszisztensként visszatérek alázatos szolgálatába, és szeretném tájékoztatni, hogy amíg Chengelpetéket szórakoztatta, az csendbiztosunk hívta – mondta Savitri.

– Miért? – tudakoltam.

– Nem mondta meg – jelentette ki Savitri. – Letette a kagylót. Maga is ismeri az csendbiztosunkat. Eléggé nyers.

– Szigorú, de igazságos, ez a mottója. Ha annyira fontos lenne, üzenetet hagyott volna, úgyhogy ráér. Addig is jobb, ha megcsinálom az adminisztrációt.

– Maga nem szokott ezzel foglalkozni. Mindig nekem adja ki.

– Kész van vele?

– Amiről tud, azzal igen.

– Akkor kiélvezem a vezetői rátermettségem gyümölcsét, és pihenek egy kicsit.

– Hálás vagyok, hogy nem hányta tele az előbb a szemetest – mondta Savitri –, mert most lesz hova mennie az enyémnek. – Mielőtt még egy találó riposzttal odaszúrhattam volna neki, visszatért az asztalához.

Az első közösen eltöltött hónap óta ez megy nálunk. Egy hónapba tellett, hogy megbékéljen a gondolattal, a katonaságnál leszolgált éveim ellenére nem vagyok a gyarmatosítók láncos kutyája, vagy ha mégis, legalább egy józan eszű és humorérzékkel megáldott példány vagyok. Miután bebizonyosodott rólam, hogy a község felett nem óhajtok hegemonikus hatalmat gyakorolni, lenyugodott annyira, hogy elkezdjen cukkolni. Hét éve ez jellemzi a munkakapcsolatunkat, ami jó. Mivel az adminisztráció kész, és a falu összes ügyes-bajos dolgát megoldottam, azt csináltam, amit az én pozíciómban ilyenkor szokás: elszundítottam. Üdv a gyarmati békebírók nehéz és fáradságos munkájának világában! Lehet, hogy máshol másképp mennek a dolgok, de ha így van, nem akarok tudni róla.

Még időben felkeltem, hogy lássam, Savitri mikor zár be. Búcsút intettem neki, és egy pár perc tunyaság után én is elhúztam a csíkot haza. Útközben megpillantottam az utca másik oldalán felém tartó csendbiztost. Átkeltem az úton, odamentem az csendbiztoshoz, és a rendfenntartó erők helyi képviselőjét egyenesen szájon csókoltam.

– Tudod jól, hogy nem szeretem, amikor ezt csinálod – mondta Jane.

– Nem szereted, ha megcsókollak?

– Szolgálatban nem. Oda a tekintélyem.

Elmosolyodtam a gondolatra: egy gonosztevő még a végén azt hiszi Janeről, a Különleges Erők egykori tisztjéről, hogy puhány, csak azért, mert megcsókolta a férje. Az ezt követő seggbe rúgás gigantikus méreteket öltene. De nem tőlem tudjátok!

– Bocs. A továbbiakban igyekszem nem rombolni a tekintélyedet.

– Köszönöm – fogadta el Jane. – Egyébként is érted jöttem, mert nem hívtál vissza.

– Borzasztó sokat dolgoztam ma.

– Savitri eligazított, hogy mennyi munkád volt, amikor másodjára hívtalak.

– Húha!

– Húha – hagyta rám Jane. Elindultunk hazafelé. – Azt akartam üzenni, már készítheted a lelked, holnap benéz hozzád Gopal Boparai, hogy megtudja, milyen közmunkára van ítélve. Megint ittas garázdaság. Üvöltözött egy tehénnel.

– Pocsék karma.

– A tehén is így gondolta. Felöklelte, és belökte egy kirakatablakon.

– Gó jól van?

– Pár karcolással megúszta – mondta Jane. – A kirakatüveg kijött a keretből. Plexi. Nem tört el.

– Ebben az évben már harmadjára. Az igazi gyarmatbíró elé kellene állnia, nem elém.

– Én is ezt mondtam neki – vágta rá Jane. – De akkor negyvennapnyi tartományi fogházra lenne ítélve, és Shashi pár héten belül szül. Nagyobb szüksége van rá, hogy mellette legyen, mint Gopalnak a fogházra.

– Rendben. Majd kitalálok neki valamit.

– Milyen napod volt? – kérdezte Jane. – Mármint az ejtőzésen túl.

– Chengelpet-napom. Ezúttal egy kecskével megfejelve.

Jane-nel kettesben eltereferéltünk, elmondtuk, milyen volt a napunk, ahogy azt mindennap szoktuk, amikor megyünk haza, a falu határában álló tanyánkra. Ahogy rátértünk a házunkhoz vezető útra, belebotlottunk Zoëba, a lányunkba, aki Babart, korcs kutyánkat sétáltatta. A kutya magánkívül volt a boldogságtól, akárhányszor hazajöttünk.

– Érezte, hogy jöttök – lihegte Zoë. – Félúton egyszer csak elkezdett teperni. Futnom kellett, hogy utolérjem.

– Jó tudni, hogy hiányoztunk – mondtam. Jane megsimogatta Babart, aki olyan hevesen csóválta a farkát, hogy majdnem leesett. Megpusziltam Zoët.

– Vendégetek van – hozta fel Zoë. – Jó egy órája érkezett. Légjáróval.

A községben senkinek sem volt siklója; hivalkodóak és nem túl praktikusak egy agrárközösségben. Lopva Jane-re sandítottam, aki megvonta a vállát, jelezve, hogy nem várt vendéget.

– Bemutatkozott? – akartam tudni.

– Nem mondta meg a nevét – felelte Zoë. – Csak azt, hogy régi barátod.

Felajánlottam neki, hogy felhívlak, de azt mondta, szívesen vár.

– Legalább tudod, hogy néz ki?

– Fiatal – mondta Zoë. – Elég helyes.

– Azt hiszem, nem ismerek helyes pasikat. Ez inkább a te területed, tinilány.

Zoë megvető pillantást vetett rám, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Kösz, nagyapó. Ha hagytad volna, hogy befejezzem, akkor azt is hallottad volna, miből gondolom, hogy ismerheted. Mert zöld.

Erre újra összenéztünk Jane-nel. A GYV tagjainak zöld színű a bőrük a génmódosított klorofillnak köszönhetően, ami a harcban pluszenergiához juttatja őket. Egyszer Jane is, én is voltunk zöldek: én visszakaptam az eredeti színemet, Jane-nek pedig megengedték, hogy élethűbb bőrszínt válasszon magának, amikor testet váltott.

– Azt nem mondta, mit akar? – firtatta Jane.

– Nem – válaszolta Zoë. – És nem is kérdeztem. Csak gondoltam, elétek jövök, és előre figyelmeztetlek benneteket. Kinn hagytam a bejárati teraszon.

– Mostanra már biztos a házban kutakodik – jegyeztem meg.

– Kétlem – mondta Zoë. – Apacuka és Fundaluka vigyáznak rá.

Elvigyorodtam.

– Akkor egy tapodtat se mozdult.

– Én is pont így gondolom – hagyta helyben Zoë.

– Érettebb vagy a korodnál, tinilány.

– Akkor kvittek vagyunk, nagyapó.

Visszakocogott a házhoz, Babar mögötte ügetett.

– Micsoda modor! – panaszkodtam Jane-nek. – Biztos tőled örökölte.

– Örökbe fogadtuk. És a családban nem nekem vágták fel a nyelvemet.

– Részletkérdés – mondtam, majd megfogtam a kezét. – Gyere! Szeretném látni, vigyázzban áll-e már a szar a vendégünkben.

A vendégünkre a teraszon álló hintában találtunk rá, úgy ült ott, mintha odaszegezték volna, két obinunk árgus szemmel, néma csöndben figyelte. Egyből felismertem.

– Rybicki tábornok! Ez aztán a meglepetés!

– Üdv, őrnagy! – mondta Rybicki, utalva korábbi rendfokozatomra. Az obinokra bökött az ujjával. – Érdekes barátokat szerzett, mióta legutóbb láttam magát.

– Apacuka és Fundaluka – mutattam be őket. – A lányom házi kedvencei. Egész rendesek, amíg meg nem neszelik, hogy ártani akarna Zoënak.

– És akkor mi történik? – kérdezte Rybicki.

– Változó – feleltem. – De általában gyorsan végeznek…

– Remek.

Jeleztem az obinoknak, hogy leléphetnek, mire elmentek megkeresni Zoët.

– Köszönöm – mondta Rybicki. – Az obinoktól kiver a víz.

– Ez a lényeg – szögezte le Jane.

– Erre magam is rájöttem – mondta Rybicki. – Ha megengedi a kérdést, miért vannak a lányának obin testőrei?

– Nem testőrei, házi kedvencei – javította ki Jane. – Zoë a nevelt lányunk. A biológiai apja Charles Boutin. – Erre Rybicki felvonta a szemöldökét; elég magasan állt a ranglétrán ahhoz, hogy tudja, kicsoda Boutin. – Az obinok közt nagy tiszteletnek örvend Boutin, de már meghalt. Meg akarják ismerni a lányát, azért küldték ezt a kettőt.

– És ez a lányukat nem zavarja? – kérdezte Rybicki.

– Obinok közt nőtt fel, a dajkái és védelmezői voltak – mondta Jane. – Elvan velük.

– És ez magukat nem zavarja? – pontosított Rybicki.

– Óvó tekintettel figyelik Zoët – soroltam előnyeiket. – Segítenek a ház körüli teendőkben. És az itteni jelenlétük a Gyarmati Szövetség obinokkal kötött egyezményében is benne van. Csekély árat fizetünk azért, hogy a mi oldalunkra álltak.

– Az már igaz – mondta Rybicki, és felállt. – Hallja, őrnagy, volna egy ajánlatom a számára. – Jane felé biccentett. – Pontosabban mindkettejüknek.

– Mi volna az? – kérdeztem rá.

Rybicki a fejével a ház felé, Apacuka és Fundaluka irányába intett.

– Ha lehet választani, inkább valahol négyszemközt tárgyalnám meg magukkal. Beszélhetnénk valahol, ahol csak magunk vagyunk?

Jane-re néztem. Halványan elmosolyodott.

– Tudok egy helyet.

 

A Kiadó engedélyével.