Főkép

A regény főszereplője egy huszonéves webdizájner, Clay Jannon, aki hirtelen állás nélkül marad. Mivel a szakmájában nem tud újra elhelyezkedni, lassan lejjebb adja az igényeit, és már úgy van vele, hogy hajlandó bármilyen munkát elvégezni, ami adódik. És végül akad is valami – Clay egy nap betéved a címben említett könyvesboltba, ahol a kirakatban lógó hirdetés szerint épp éjszakai eladót keresnek. Clay meg is kapja a munkát, ami egyébként nem tűnik túl megterhelőnek, de Penumbra úrnak van néhány furcsa kikötése: például az, hogy a bolt hátsó traktusában tárolt könyvekbe tilos belelapozni; vagy az, hogy pontos személyleírást kell készíteni mindenkiről, aki a hátsó részleg titokzatos könyvei közül visz magával valamit. Ám nem lenne ez igazi kalandregény, ha Clay nem szegné meg a szabályokat az első adandó alkalommal – kíváncsi főhősünk természetesen belenéz a tiltott könyvekbe, amelyekben bonyolult, titkosított szövegekre bukkan, s mivel rengeteg ráérő ideje van, elhatározza, hogy megpróbál a rejtély végére járni.

           

Mind kiderül, Penumbra úr könyvesboltja egy könyves „szekta” könyvesbolt-hálózatához tartozik, és a szekta tagjai évszázadok óta azon dolgoznak, hogy megfejtsék az örök élet titkát, ami a hagyomány szerint az alapító életírásában található. Ám míg a szekta konzervatív tagjai továbbra is az emberi erőfeszítésekben bíznak, s a saját szemüket és agyukat használva kívánják feltárni a titkot, addig Clay és szintén számítógépguru barátai (akiket a fiú bevon a munkába) nem a hagyományos, olvasós-tanulós módszert választják, hiszen számítógépekkel minden titok sokkal gyorsabban felderíthető és minden kód sokkal könnyebben feltörhető. De a fiú kutakodását természetesen nem mindenki fogadja kitörő örömmel, s a konzervatív olvasók és a modern kori googlerek közötti szellemi háborúskodás során Clay és társai egészen furcsa kalandokba sodródnak.

 

Különösebb cifrázás nélkül annyit mondanék, hogy a Penumbra úr nonstop könyvesboltja egy roppant szerethető, átélhető, jó hangulatú és humoros regény, amit nagyon jó olvasni s amihez könnyű viszonyulni. A regény fő konfliktusa ugyanis akörül forog, hogy „szabad-e” modern, gépesített módszerekkel közelíteni az olyan „szent” tárgyakhoz, mint a könyvek, vagy pedig valamiféle csalásnak számít, ha valaki nem pont úgy akar olvasni, könyvbeli titkokat feltárni, tudásra és tapasztalatokra szert tenni, ahogy azt előttünk tették évszázadokon keresztül. Ennek a témának a változatait pedig valószínűleg a való életbeli könyvszeretők is mind ismerik, elég csak a neten olvasható rengeteg beszélgetésre-elmélkedésre-vitára gondolni, amelyek – például – arról szólnak, hogy jó-e, „valódi” élmény-e e-könyv olvasón könyvet olvasni.

 

Robin Sloan szerencsére nem akar igazságot tenni, és nem akarja megmondani a tutit. Nem lamentál azon, hogy az ember minden bizonnyal menthetetlen, ha a saját agya helyett most már inkább a Google erejében hisz; de azt sem mondja, hogy a tudás megszerzésének hagyományos módszerei jobbak pusztán azért, mert ezek a módszerek évszázadosak. Ő egyszerűen csak elmesél egy izgalmas, kalandos történetet, amelyben végső soron mindenki ugyanazon munkálkodik, és mindenki ugyanazt szeretné: minél többet látni és megismerni a világból. És lehet persze, hogy az örök élet titka sem a „régimódi” olvasók, sem a Google-hívők számára nem elérhető, de a lényeg úgysem ez. Hanem az, hogy a könyvek és a Google számítógépei egyaránt az emberi kíváncsiság és tudásvágy termékei – a kíváncsiság és tudásvágy pedig, úgy tűnik, örök.