Főkép

Nem tudhatom, mások mit reméltek a majdnem eredeti felállásában újjáalakult Black Sabbath albumától, két dologban azonban eléggé biztos lehetek: egyfelől abban, hogy a műfajon belül mostanában valóban ez volt a legjobban várt nagylemez, hiszen a 13 a fontosabb helyeken rögtön az eladási listák élére került; másrészt pedig abban, hogy azoknak, akik arra számítottak, hogy Ozzy, Tony Iommi és Geezer Butler ugyanott folytatják, ahol három és fél évtizede abbahagyták, csalódniuk kellett, ha nem is keserűen. Az új anyag ugyanis sokkal inkább az első négy LP stílusát viszi tovább, és ezzel egyfajta visszatérést jelent a heavy metal igazi gyökereihez. Vagy tán valamiféle visszanyesésről lehet szó, hogy újra sarjadhasson egy azóta túlburjánzott, majd egyesek szerint elsatnyult ág?

 

Hasonlóan furcsa, és ehhez némileg kapcsolódó dilemmát boncolgat az albumon elsőként felhangzó szerzemény, amely azt kérdezi, vajon a „kezdet végének, vagy a vég kezdetének” vagyunk-e tanúi, és ez normál esetben valóban komoly kérdés lehetne. Ám azt hiszem, a kívülállók számára mindez teljesen mellékes kérdés már, hiszen a Sabbath Ozzy nélkül is ugyanolyan – ámbár teljesen más módon – sziporkázó nagylemezekkel állt elő, mint korábban, és hát Mr. Osbourne önálló évtizedeire sem mondhatjuk, hogy értelmetlenül teltek, és csupa középszerű lemezt eredményeztek – sőt. Így sok szempontból szerencsének mondhatjuk magunkat, amiért a gitáros és az énekes külön utakat bejárva jutott el oda, ahol most újra összefogtak. Egyszóval túljutottunk már azon, hogy jelentősége legyen a hol állunknak és a hogyan továbbnak.

 

Aki persze valami egészen újat óhajtana hallani, az inkább ne is kísérletezzen ezzel a nyolc számmal. Annak ellenére, hogy a zenekar egyáltalán nem ismétli önmagát, a stílusjegyek olyannyira karakteresek, olyannyira tüstént felismerhetőek, hogy tényleg úgy érezhetjük, negyven évet visszarepültünk az időben, és minden abból nő ki, ami akkoriban gyökeret eresztett a heavy metal még egészen friss és tápláló talajában. A sötét, hirtelen felugrásból lassan ereszkedő, voltaképp egészen egyszerű riffek, a valóban fémesen – és gyakorlatilag utánozhatatlanul – megszólaló gitár, a kőkemény ritmusalap és Ozzy ellenállhatatlan kappanhangja annyira meghatározóan tökéletesek, hogy felesleges lenne ennél jobbat keresni. És a tempó többnyire úgyszintén visszafogott, sem a Dio-évek visszhangja, sem Randy Rhoads vagy Zakk Wylde vadsága nem bukkan fel igazán a szerzeményekben.

 

És ugyan a „Loner” harapós főtémája ugyanúgy megmarad bennünk, ahogy a „Live Forever” parányit gyorsabb motívumai, az együttes leginkább a hosszabb számokban talál igazán magára, ahol a tempó- és témaváltások elnyújtottan, jóformán szvitszerűen bontakoznak ki az egyszerűbb váltakozás helyett. A „God Is Dead?” ténylegesen filozofikus mélységekig hatol, az „Age Of Reason” barokkos dallamossága és súlyossága a kromatikus és kísérletező szakaszokban teljesedik ki igazán, a „Damaged Soul” vontatott bluesa pedig elemi erővel ragad magával. És nemcsak ezekben a számokban, de minden pillanatban érezhető, hogy a Rage Against the Machine-ben és az Audioslave-ben korábban bizonyított Brad Wilk abszolút méltó társa a heavy metal ősatyjainak.

 

Csak azt tudom mondani, amit többen megállapítottak már: aki eleve szereti a Sabbathot, annak ez a lemez is kétségkívül bejön, aki ellenben valami egészen újat, revelációerejűt vár tőlük, annak valószínűleg nem sokat mond az anyag. Ha pedig olyan is akad, aki esetleg az album címén csodálkozik – amint megtette az a kritikus, aki utánaszámolt, és sehogy sem értette, miért a tizenháromra esett a választás, amikor a tizenharmadik sorlemezét már régen kiadta a zenekar, hadd emlékeztessem rá, hogy a lemez munkálatainak épp tizenhárom éve álltak neki, másrészt az idei a huszonegyedik század tizenharmadik éve. A szám tehát ezúttal szerencsét hozott, és jómagam szívből remélem, hogy lesz még folytatás.

 

A zenekar tagjai:

Tony Iommi – gitár

Geezer Butler – basszusgitár

Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika

Brad Wilk – dob, ütőhangszerek

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. End of the Beginning

2. God Is Dead?

3. Loner

4. Zeitgeist

5. Age of Reason

6. Live Forever

7. Damaged Soul

8. Dear Father

 

Diszkográfia:

Black Sabbath (1970)

Paranoid (1970)

Master Of Reality (1971)

Black Sabbath Vol. 4 (1972)

Sabbath Bloody Sabbath (1973)

Sabotage (1975)

Technical Ecstasy (19769

Never Say Die! (1978)

Heaven And Hell (1980)

Mob Rules (1981)

Born Again (1983)

Seventh Star (1986)

The Eternel Idol (1987)

Headless Cross (1989)

TYR (1990)

Dehumanizer (1992)

Cross Purposes (1994)

Frobidden (1995)

13 (2013)