Főkép

Fülszöveg:

Minden városnak vannak titkai. Olyanok azonban, mint Győrnek aligha! A felszín alatt harcok dúlnak. Csak az összefogás segíthet.
A magyar katonai titkosszolgálat, a Vatikán, az MI6 is elküldi dörzsölt ügynökeit a négy folyó találkozásához, hogy megszerezzék a titokzatos Mária-fegyvert. Csatlakozik hozzájuk a minden lében kanál újságíró. Küldetésük sikerét már az első pillanatban gyilkosságok, gátlástalan hazugságok nehezítik. A város alatti titkos labirintusban, a közeli Pannonhalmán is folyik a hajsza. Kiderül, a titkosszolgálatokat azért foglalkoztatja a fegyver megszerzése, mert attól tartanak, rossz kezekbe kerül. A Sötétség Lovagjai, akik már évszázadok óta készülnek arra, hogy lángba borítsák a Földet. Az ellenük folytatott harchoz segítőkre van szükség.
Kiderül, kik tartoznak Győrben a Titkos Fény Szövetséghez.
Az idővel is versenyt futnak az ügynökök, hiszen a NATO bombázó csak arra vár, gyilkos terhét mikor dobhatja a városra? Hajsza időn és téren át! Ki és miért hozta létre a Mária-fegyvert? A titkok megfejtésében nagy szerep jut az egyetemnek és kutatóinak, a volt és regnáló polgármesternek, a város püspökének, továbbá Pannonhalma főapátjának is.
A Mária-fegyver megtalálása kulcsfontosságú ahhoz, hogy Győr továbbra is élhető legyen!

 

Részlet a regényből:

2013. június 13., Budapest,

Várkert katonai bázis

 

Giorgio Fabiani nevével ellentétben magyar volt. Apja azonban svájci. Pontosabban svájci olasz. Az evezős edzőről joggal tartották barátai, hogy van némi kis beütése. 1957-ben, amikor mindenki Nyugatra próbált szökni a kis európai országból, ő magyar állampolgárságért folyamadott. A magyar szovjetellenes forradalmat leverő Kádár-rezsim felettébb büszke volt az evezős edzőre, mert példaként tudták felmutatni a kétkedő Nyugat felé: hiszen minden rendben az országban! Jó állást és fizetést is kapott. Szolgálati lakást a Rózsadombon, szolgálati autót. Megbízták a magyar evezős válogatott szakmai felügyeletével. Őt azonban mindez hidegen hagyta. Amiért hazát váltott, annak más oka volt. A szépséges evezősnőt úgy hívták, Schwarzenberg Mária. Luzernben az 1956-os világbajnokságon találkoztak először. Mária dublóban indult, Giorgio pedig négypárban. Az eredményhirdetésen néztek először egymás szemébe. És attól kezdve soha nem vették le egymásról

tekintetüket.

Ifjabb Giorgio, a fiuk is Luzernben fogant. Pár évvel a magyar állampolgárság kérvényezése után. Meglehetősen romantikus, de utólag visszanézve a történtekre, eléggé kényelmetlen helyzetben. A tündéri alpesi városka szívét jelentő tavon átvezető fahíd középső fordulójában, éjjel kettő és három között.

A fahídról és a padon üldögélő szüleiről mintás szélű cakkozott, fekete-fehér képet őrzött a pénztárcájában.

 

A Dunára nyíló ablaknál állt. Nézegette a képet. A szülei azon harmincévesek sem voltak. Ő most ötven. Ha lenne még korkedvezményes nyugdíj Magyarországon a katonák és rendőrök számára, biztosan nyugdíjas lehetne. Más kérdés, akarná-e? Fabiani egyáltalán nem nézett ki nyugdíjasnak. Széles válla, kisportolt, inkább nyurga teste és még mindig vadbarna haja láttán inkább gondolhatták negyvenéves atlétának, mintsem a flottilla és a katonai hírszerzés rangidős bevetési tisztjének, a NATO gyorsreagálású vízi ezrede magyarországi századparancsnokának. Szürkészöld, éles szeme sarkában megbúvó ráncocskák árulkodtak csak arról, sok mindent átélt. Leginkább túlélt. Arányos alakján jól állt az egyenruha. Kadétkorában sokáig civilben szeretett inkább kimenőre járni, de rá kellett jönnie, a nők bolondulnak a csinos katonatisztekért. Testét a feszes zubbony alatt számos seb borította. Nyolcszor találta el golyó, kétszer operáltak ki repeszt a mellkasából és közelharcban háromszor szúrták meg. Tartása mégis egyenes volt. Jelleme kemény, de barátságos. Bár nem egy embert ölt már meg, haragudni szinte senkire nem tudott. Az ajtó szinte nesz nélkül nyílt mögötte. A képet gyorsan az inge zsebébe csúsztatta. Megpördült és tisztelgett.

– Pihenj!

– Jó napot, uram.

– Magának is, Fabiani. Kérem, foglaljon helyet!

A szobába lépő katona kinézetre ellentéte volt az őrnagynak. Alacsony, vékony ember. Csontkeretes szemüvege szinte a fél arcát eltakarta. Erősen kopaszodott. Háta mögött mindenki csak Hopkinsnak hívta. Tudott róla, mégsem bánta, hogy észreveszik a hasonlóságot közte és Sir Anthony Hopkins között. Szerette a színészt, mert intellektuális előadónak tartotta. Akárcsak saját magát. Hegedűs Andrást nem testi ereje miatt alkalmazta a Flottilla. Rendkívül okos, számító és határozott irányító volt.

– Ugye sejti, miért magát küldöm?

Hegedűs parancsnok tekintete a szemközti Parlament épületén pihent. Nem szerette, hogy a Flottilla bázisát éppen ide, a Budai vár alatti egykori Ifjúsági Parkba telepítették. Hitt abban, a hadseregnek mindenki elől rejtve kell maradnia. Amióta azonban a NATO-tagság számos külföldi akcióba is belekényszerítette a magyar honvédséget, tisztában volt vele, nincs mit tenniük. Meg kell felelni a korszellemnek.

Giorgio, aki az imént feszes vigyázban fogadta az ezredest, már az íróasztal túloldalán a kényelmes bőrfotelben ült. Figyelte az öreget. Tudta, semmit sem kérdez csak úgy. Mielőtt válaszolt volna, gyorsan rendezte a gondolatait. Miért is pont ő? Őrnagyi rangban szolgál. Tapasztalt és elismert katona. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Kitüntetett búvár, a hadsereg többszörös tízpróba-bajnoka. Eredményesen végezte el az FBI-akadémiát a virginiai Quanticóban. Mindent szeretett, amit a katonaság biztosított számára. A külföldi kiküldetéseket, a kongresszusokat, a sportversenyeket. A hajmeresztő gyakorlatokat a legújabb folyami lopakodó hajókkal, különleges fegyverekkel. Egyedül magát a katonaságot nem szerette. Túl erőszakosnak tartotta, és mindig adott pénzt titokban a pacifista mozgalmaknak, alapítványoknak, évente másikat és másikat nézve ki magának az interneten. Ez annál is inkább furcsa volt, mert egységéből ő az egyetlen, akit bérgyilkosként is alkalmaztak, ami a magyar haderő tagjainál egyáltalán nem nevezhető átlagosnak. Tartott tőle, most sem azért hívták, mert a híres Bergmann-fagylalt miatt kell Győrbe mennie.

– Azt hiszem, igen. Sejtem.

– Tudom, hogyan gondolkozik magáról a hadseregről – fordult a panorámaablaktól szobája belseje felé az ezredes. A kintről beáramló fény Fabiani arcába világított, az ő szemét azonban nem bántotta. Tipikus főnök-beosztott szituáció. Az őrnagynak még csak a szeme sem rebbent. – Vannak helyzetek, amikor nincs más lehetőségünk…

– …mint az erőszak?

– Nem. Mint a be nem avatkozás. Ne gondolja magát mindenhatónak, Fabiani. Szükség van magára, de boldog lennék, ha most az egyszer úgy térne vissza, hogy ne kelljen utána kihallgatásra mennem a miniszterhez. Ez a Flottilla ügye és valakié, akit egyelőre nem kívánok megnevezni. Ha sikerrel jár, meggondolom a kérelmét.

– Hiszen még el sem küldtem.

– Nincsenek titkaink egymás előtt. Emlékszik a bajtársi esküjére? – nézett rá jelentőségteljesen az ezredes. Tudta, hogy Fabiani a szolgálatból történő felmentését szeretné kérni, mert egy vagyonvédelmi cégtől remek állásajánlatot kapott. Ehhez ötvenévesen bőségesen megvolt már a szükséges szolgálati ideje. Azt is tudta, a kérelmét a fiókjában őrzi, és még nem küldte el. Nem szégyellte, hogy kémkedett a beosztottjai után. Ez a munkája, tudnia kell bizonyos dolgokról.

– Valakié, akit nem kíván megnevezni? Mert túl ismert hozzá, uram?

– Okos ember maga. Ne kérdezzen, csak tegye a dolgát. Itt van minden ebben a dossziéban. Három embert vihet magával és a Rapidátort. Hozzák el nekünk. Most nagyobb szükség van rá, mint valaha, és a rejtekhelye már nem biztonságos.

Hegedűs ezredes nem akarta túlmagyarázni a helyzetet. Bízott benne, a dolgok megoldódnak akkor is, ha nem árul el minden részletet. Tisztában volt vele, a sakkfiguráknak nem kell tudniuk, miért azt a lépést lépi meg velük a játékos. A nagy játékos. Pontosabban játékosok. Hiszen ebben a játszmában most legalább négy helyen tologatták a bábukat. Remélte, közülük keveset kell majd ledönteni a tábláról.

– Végeztem.

– Értem uram. Köszönöm uram. – Fabiani felállt, tisztelgett, és az ajtó felé indult.

Mielőtt hóna alatt a küldetés dokumentumaival kilépett volna a szobából, megfordult.

– Attól, hogy megírtam, még nem adtam be a kérvényt.

– De be fogja adni. A magafajta mindig beadja. Nem is baj. Mert amint beadják, rögtön rájönnek, vissza kell vonniuk. És tudja mit, őrnagy? Mindkét beadványára igent mondok majd. Mert maga veszettül jó katona. Remélem, most nem bízta el magát!

– Csak amennyire szükséges – mosolyodott el Fabiani, behúzva az ajtót maga mögött. Az öreg róka a fejébe lát. A lift felé indult. Sapkáját levette a Hegedűs titkárnőjének asztala mellett álló fogasról. A nő rámosolyogott. Az őrnagy viszonozta.

– Ha visszajöttem, megint együtt vacsorázhatnánk! Szívesen készítenék valami pikánsat.

– Tudja, őrnagy, van már aki rendszeresen főz nekem. Igaz nem különlegeseket, de rendszeresen. Érti, ugye? – emelte meg hangját a szemrevaló titkárnő, majd sürgősen írni kezdett valamit.

– Nők! – sóhajtotta az őrnagy, ahogy a liftbe lépett. – Mi a bajuk azzal, ha időnként boldoggá akarjuk tenni őket?

– Talán az a szó, hogy időnként! – kiáltott utána a titkárnő. Fabiani hálás volt, hogy az Otis cég gyorsan záródó liftajtókat készített. Megnyomta a T gombot. A fülke gyorsan süllyedni kezdett.

 

A Kiadó engedélyével.