Főkép

Tőlünk távoli kultúrák zenéjével akkor is érdemes ismerkedni, ha nem igazán érezzük és értjük a különbséget, amikor a sajátunkkal összevetjük azt. Ráadásul, mivel a muzsika elkerülhetetlenül egyetemes kifejezőeszköz, még akkor is szórakoztat, ha éppenséggel a nemzeti sajátságokat igyekszik kihangsúlyozni, érvényre juttatni. Így aztán különösen tanulságos és élvezetes volt a Mexikói Nagykövetség és a FUGA Központ közös szervezésében létrejött kamaraest, melynek során a műveket az előadók, a magyar származású Viktória Horti Pásztor és a koncerten szintén jelen lévő Leonardo Coral zeneszerző hitvese, María Teresa Frenk vezették fel a történeti és zenei hátteret megvilágító magyarázatokkal kiegészítve.

 

A koncerten a késő romantika és a kortárs muzsika tökéletes egyensúlyba állítva kapott helyet. Manuel María Ponce, mint megtudhattuk, úgy egy évszázada a mexikói nemzeti romantika egyik megteremtője volt, és ugyan zenéjében egyértelműen felfedezhetők francia – leginkább impresszionista – és spanyol hatások (utóbbiak mindenekelőtt a „Rövid szonáta” című kompozícióban), a művészek szavaiból ítélve jelentősége felbecsülhetetlen lehetett a kor mexikói zenéjére, és hagyatéka ma is meghatározó. Vele szemben állt az indián dallamokat feldolgozó José Pablo Moncayo, akinek a hangversenyen elhangzott hegedű-zongora szonátája dallamosságával és elevenségével óriási sikert aratott – a hallgatóság minden tételét külön megtapsolta. Azt hiszem, már ebből megállapítható, hogy a koncertre igencsak közönségbarát programot állítottak össze.

 

Bármily meglepő, ugyanez állt a kortárs darabokra is. Federico Ibarra zongoraműve egy egészen egyszerű, dallamnak nem is nevezhető témát dolgoz fel variációszerű formában. A párhangos, ariának megfeleltethető főmotívum, akár egy forrás, fokozatosan hömpölygő folyammá dagad, legfeljebb a visszatérés érvényteleníti a hasonlatot, de a darab ettől még izgalmas és szórakoztató – és ami talán még ennél is fontosabb, kifejezetten könnyen befogadható.

 

Akárcsak Leonardo Coral huszonegyedik századi programzenéje, amelyben képzeletbeli, vagy inkább fantasztikus képek hangbéli átültetéseit fedezhetjük fel – koncepciójában talán egy kissé Muszorgszkij Egy kiállítás képeit idézve, de teljességgel mai modorban és tudással. Az ábrázolt eszmék és hangulatok (különösen a Kristályok és a Tűztánc tételekben) persze jól beazonosíthatóan megjelennek a zenében, így még azok is ráérezhetnek a mű lényegére, akik nem részesülnek abban a szerencsében, hogy egy koncertprogram vagy egy hangfelvételhez mellékelt füzetecske alapján tájékozódhatnak a mű jellegéről.

 

Kizárólag Hilda Paredes hegedűdarabja előtt ijedtem meg egy kicsit, mivel Viktória Horti Pásztor előre figyelmeztetett minket arra, hogy nem annyira dallamokat, sokkal inkább színeket érdemes keresni a permutációkból felépülő műben. És ugyan valóban nem lehetett melódiákban gazdagnak nevezni a kompozíciót, mögöttes struktúrája és kifejezőereje rendkívül erőteljessé és élvezetessé varázsolta a hangjait. Így aztán – legalábbis nekem – még nagyobb élményt jelentett, mint például az első ráadásként elhangzó, némileg jazzes beütésű és roppant megindító José Sabre Marroquín szerzemény, a „De mi patria”. Ám jóllehet hozzám valamivel közelebb áll az elvontabb zene, az a gyanúm, hogy a közönség jelentős részét inkább ez utóbbi darab fogta meg.

 

Csodálatos este volt, amihez hasonlóra még sokszor lenne szükségünk; egyrészt ahhoz, hogy kielégíthessük kultúra iránti szomjunkat, másrészt pedig a más népek iránti tisztelet kialakításához is. Mert hiszen a világon minden összefügg, és amikor a művészek felhívták a figyelmünket, hogy Moncayo művében bartóki ritmusokat hallhattunk, talán még jobban megérthettük, hogy népként, kultúraként semmiképp sem tekinthetünk önmagunkra szigetként, és kizárólag nagyobb kontextusban, hatások bonyolult hálózataként értelmezhető bármiféle művészi megnyilvánulás. Ha csak ennyit kaptunk volna az esttől, már az többet jelentett volna egyszerű koncertnél, az önmagában is gyönyörű muzsikára azonban mindenképp rendkívüli nyáresti ajándékként tekinthetünk.

 

Előadók:

Viktória Horti Pásztor – hegedű

María Teresa Frenk – zongora

 

A hangversenyen elhangzott művek:

Manuel María Ponce: Két darab hegedűre és zongorára

Federico Ibarra: Párama Pétreo zongorára

Leonardo Coral: Képzeletbeli darabok hegedűre és zongorára

José Pablo Moncayo: Szonáta hegedűre és zongorára

Hilda Paredes: Permutációk

Manuel María Ponce: Rövid szonáta zongorára és hegedűre

 

Ráadás

José Sabre Marroquín: De mi patria

Manuel María Ponce: Jeunesse