Beleolvasó - Anne Percim: Hogy told el (jól) a nyarad

Fülszöveg:

Idén nyáron Maxime már 17 éves, ezért esze ágában sincs a szüleivel menni nyaralni. Inkább itthon marad a nagymamájával, hogy kedvére punnyadhasson a számítógép előtt. Csakhogy a dolgok egy váratlan esemény következtében egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy ő elképzelte. Szédületes napok elé néz! Ez a nyári szünet garantáltan más lesz, mint a többi(eké).
Fergeteges (olykor vitriolos) humorú könyv egy kamaszfiú felelősségvállalásáról, felnőtté éréséről, egy szégyenlős első szerelem kibontakozásáról.
NEM CSAK FIÚKNAK! De nekik is.

Részlet a regényből:

- Gyerekek, idén Korzikára megyünk túrázni!

...jelentette be anyám, miközben hátrapillantott rám és a hú­gomra, akik félkómában terültünk el a hátsó ülésen. Gyilkosnak szánt pillantásom alig villant össze a tükörben anyáméval, mikor a kocsi megugrott egy fekvőrendőrön, amitől a szemembe hullott egy jókora hajtincs. Na, ennyit a sötét tekintetről. - Velünk jössz?

Mielőtt kifordult volna a főútra, anyám belenézett a külső visszapillantóba. Egy ideig csak az index kattogása hallatszott. A be- párásodott üvegen át bámultam Ivry-sur-Seine elragadó látképét: a kockaházakat, a mobilteló-üzleteket, a Maurice Thorez lakótelepet. Nem akartam elsietni a választ.

A jelek szerint vagyok már olyan idős, hogy számít a véleményem. Puhatolóznak nálam, megkérdeznek, mielőtt erőszakkal ellenséges területre hurcolnának.

Mikor a gyerekeitek már nem kérdezik, honnan jönnek, és nem mondják meg, hová mennek, tudhatjátok, hogy felserdültek - hirdette tavaly nyáron egy felirat a Super-U bejáratánál. Emlékszem: apa úgy olvasta fel, mintha a Mester szavain meditáló Konfuciusz-tanítvány lenne. Közben csak egy orbitális baromság volt, amit a hipermarket egyik üvegablakára írtak lemosható filccel, a napi időjárás-jelentés és a „Mai halajánlatunk” közé. Ez múlt nyáron volt Biscarosse-ban, ahol megfogadtam: ez lesz az utolsó nyaralásom a családdal. Leg­alábbis addig, amíg a saját két kezemmel én magam nem alapítok egyet, és amíg arcom verítékével nem tartom fönn, táplálom és dé­delgetem - vagyis a lehető legtávolabbi jövőben.

A kilenc és háromnegyed éves Alice húgom számára Biscarosse a legpöpecebb hely volt: óriáscsúszda, sekély vizű medencék, s főleg egy rakat barátnő, akik esténként ott fickándoztak a kempingbeli programokon, és hajnali nyolckor már háromezer kört lenyomtak a rózsaszín bicajukkal. Számomra persze, aki már felhagytam azzal, hogy rejtjeles bájcsevegést folytassak serdülőfélben lévő fruskákkal a telefonkabinoktól a tusolóblokkig vezető úton, a nyár kevésbé volt szívderítő.

Biscarosse-ban a legbrutálisabbak a reggelek voltak. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor hajnali tízkor a lakókocsik között labdá­zó banda fülsiketítő ordibálása szakít ki legmélyebb álmodból? Ke­servesen kikászálódsz a hálózsákból, melyben (a holdfázisok függ­vényében) hol vacogtál, hol leizzadtál. Borzasan leteszed magad a rekkenő napon egy nescafé és egy adag mézes kétszersült, no meg a szüleid orra elé, akik az ikszedik elmés viccet eresztik meg hosszú és ragacsos hajadról (de ki is akart a tengerpartra menni?), avagy a minden jel szerint az éjszaka a körmeid alá beszivárgott szutyokréteg vastagságáról, holott - persze még válaszra se méltatod őket - talán mégse a te hibád, hogy ebben a kempingben csak hajnali öt és hét között lehet némi remény a meleg vizes tusolásra, mely időpontot a jelek szerint az álmatlanságban szenvedő nyuggereknek és a borgő­zös alvajáróknak találták fel.

Szóval mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy az idei korzikai túrázásra engem erőszakkal kellene elvonszolni.

Minthogy kikérték a véleményemet, nem volt szándékomban visszafogni magam. De alig nyitottam ki a számat, a húgom felkiál­tott:

- Jaj, ne, túrázás! Iszonyat!

- De drágám, csak nem hagyhatunk itthon egyedül!

Egy pillanatra elképedtem. Mintha fejbe kólintottak volna; még az se kizárt, hogy leesett az állam, a nyálam meg kicsordult.

Pillanatig se gondoltam volna, hogy az anyám a húgomtól kérde­zi, hogy: „Velünk jössz?” Öt, a kis hatodikost óhajtotta megszondáz­ni a családi tanács az úti cél kiválasztása előtt? Eszerint én már nem is számítok ebben a családban. Erről a Mechanikus narancs egyik je­lenete ugrott be, amikor az erőszakmentességi kúra után Alex haza­megy, ahol kiderül, hogy a szülei lecserélték egy nagy melákra, aki elhappolta a szobáját.

A visszapillantóban megláttam a saját könnybe lábadt, keserűség­től és zavarodottságtól kivörösödött szememet (bár lehet, hogy csak kezdődő kötőhártya-gyulladás esete forgott fenn).

- Hát így állunk! - sóhajtotta anyám, miközben a lámpa zöldre vál­tott. - Szóval már nem akartok velünk jönni nyaralni?

Majdnem kicsúszott a számon, hogy nekem nem hagytak időt a véleményem kifejtésére, de erre még azt hihette volna, hogy önként és dalolva jelentkezem a túrára, ami súlyos taktikai hiba lett volna.

- Most mi van? - dobott rá még egy lapáttal Alice, akit látható­lag felhúztak, mint a kakukkos órát. - Ti választotok olyasmit, ami nekünk nem tetszik, hát akkor ne ránk pikkeljetek!

Kezdtem úgy találni, hogy a hugicám kicsit túlontúl is gyakran beszél többes szám első személyben, mintha csak a Mainard gyere­kek szakszervezetének hivatalos szócsöve lenne. De minthogy ilyen erőteljesen szállt síkra az ügyért, végül is pihenőmódba tehettem magam egy kicsit. Tulajdonképpen ideje is volt, hogy átvegye a sta­fétát, hiszen most ő lépett be a serdülőkorba, melyet én már öles léptekkel kezdtem magam mögött hagyni. Miként a dal is mondja: „Őseink nyomdokába lépünk / Mikor ők már nincsenek...”

- Na jó. Akkor nélkületek megyünk - jelentette ki anyám fagyo­san. - Nem fogunk búsulni, nehogy azt higgyétek!

Hirtelen átvillant rajtam, hogy anyám ezt az egészet előre meg­rendezte. Pár pillanat múlva a machiavellisztikus Mainard asszony (akit mindig is anyámnak tekintettem, és gyengéd tisztelettel vi­szonyultam hozzá) bejelenti, hogy a nyarat a húgom pesztrálásával fogom tölteni külvárosi négyszobás lakásunk falai között, tíz euró zsebpénzzel, miközben ő meg mojitót kortyolgat a Bonifacióban, a medence partján azzal a férfiúval, akit egykor apámnak neveztem. Nem árt, ha tudja: ha egy otthoni túlélőshow-ra nevez be ben­nünket, a bosszúm rettenetes lesz. Kész vagyok riadóztatni a gyám­ügyet, a tévécsatornákat: a nyár közepén magukra hagyott gyerekek, micsoda manna az újságíróknak! Némi változatosság a kiutasított illegális bevándorlók és a szociális otthonban penészedő öregek után. A hecc kedvéért még a survilliers-i gyógyfürdő kerítéséhez is odaláncolhatnánk magunkat Alice-szal, nyakunkban a „Fogadjanak örökbe!” felirattal.

Bombasikerünk lenne. Felkerülnénk a Detektív magazin címlap­jára (médiatekintetben ez az első számú hivatkozásom). A szüleink hanyatt-homlok rohannának vissza Korzikáról, a TF1 csatorna ka­merái követnék őket a leszállópályán, anyám kénytelen lenne egy mórfejes trikót a fejére húzni, amitől úgy nézne ki, mint egy korzi­kai függetlenségi harcos, amiből a közvélemény végzetes következ­tetéseket vonna le.

Hát így.

Azért az gyanús volt, hogy anyám ilyen könnyen belement abba, hogy az apámmal kettesben menjenek Korzikára. A visszapillantó­ban felé lövelltem hármas számú vizslató tekintetemet, azt a pillan­tást, amely elől senki se menekülhet, a Sherlock Holmes-félét, ami­kor lefoglalja a kokaint.

- Ne vágj már ilyen pszichopata fejet, Maxime! Kezd unalmas lenni. Na jó, este még visszatérünk apátokkal a nyaralásra...

Azzal beletaposott a gázba, és áttért a körgyűrű bal oldali sávjába; a kocsiban ezután már csak a Chérie FM lejárt szavatosságú slágerei hallatszottak, meg Alice ujjának csikorgása, ahogy halálfejeket raj­zolt a bepárásodott üvegre.

Aznapra megvolt a hangulat.

A Kiadó engedélyével.