Főkép

Reméltük mára minden rendben lesz időjárás fronton, de az előrejelzések nem sok jóval kecsegtettek. Sárga riasztást adtak ki a térségre. Azért bíztunk benne, hogy nem lesz semmi baj. De lett. Délelőtt egy elég nagyméretű viharfelhő húzott el Tokaj felett és délutánra úgy gondolta visszafordul…

 

A Pepsi Nagyszínpadnál az Insane kezdett bele éppen a metal-hardcore-némi punk ötvözetű, rendkívül lendületes – így délután ébresztőnek is kiváló – koncertjébe, amikor S kollega jelezte, hogy bizony csöpög az eső. Az, hogy pár cseppet kapunk, nem egy nagy dolog, de most mégis egyszerre mondtuk, hogy akkor irány a kajás sátor. Jól is tettük, mert a szél elég gorombán kezdett fújni, az eső meg beleerősített. Aztán megjött a felhőszakadás. Nagyjából egy-másfél órán keresztül ömlött az eső, aminek eredményeképpen a terület nagy részén állt a víz, a talaj képtelen volt beinni ezt a mennyiséget.

 

Minden elismerésem az éppen valamelyik színpad előtt álldogáló és kedvenc együttesüket buzdító fesztivállátogatóké. És persze a bandáknak is „riszpekt”, végig nyomták a nekik kiszabott időt.

 

Mire elállt az eső a gothic metal talál legjelentősebb hazai szereplőjének, a Nevergreen-nek már elkezdődött a koncertje. Carl Orff-féle „O Fortuna” feldolgozása volt a kezdő nóta, amit szerintem meglepően jól sikerült átültetni a saját stílusukra. Így mi szépen „csónakba ültünk” és „áteveztünk” a Pepsi Nagyszínpadhoz, bár a „remek” időjárási körülményekre tekintettel nem igazán vágytunk igazából most lassabb nótákra, de a Borsodi Nagyszínpados Paddy and the Rats egyikünk fantáziáját sem mozgatta meg. Most az ír punk rock kocsmazenéhez sem fülött a fogunk.

A Nevergreen azért jópár tempósabb nótát is bekészített és Bob Macura basszgitáros énekest Simon Valentina is kisegítette a női vokállal. Így igazán remek és hatásos előadást produkált a banda.

 

Eső 2.0. Igen, megint eleredt az a fránya eső. Ettől függetlenül egyre többen látogató érkezett és így lassan kezdett kialakulni az a sártenger, ami idén sajnos egyik jellemzője lett a fesztiválnak. Mivel nem csak vizet kaptunk, hanem hideget is, felmelegedés végett maradt a kajás sátor, ami a körülményeket tekintve, kiemelt hellyé lépett elő nagyjából minden fesztiválozó életében.

 

Innen vergődtünk el aztán a Borsodi Nagyszínpadhoz, hogy – két-három év után először – ismét élőben lássam a Qumiby-t. Nos, alapvetően tetszett amit láttam, bár volt pár dolog, ami problémát okozott. A srácok nagyon energikusan, nagyon lendületesen adták elő a nótákat, látszott rajtuk, hogy szeretik amit csinálnak. Varga Líviusz továbbra is hozta a „mókamester” vagy „kedvcsináló” formáját, ami igencsak sajátságos színfoltja a zenekarnak. Sikerült jó érzékkel válogatni a nótákból, bár egy kicsit soknak éreztem a „slágereket” és kevésnek a régebbi dalokat, amelyekkel az én szívembe lopta bele magát a Qumiby.

Így persze volt „Elvisz a szél”, „Ajjajjaj”, „Fekete lamoure”, „Ventilátor blues” vagy az „Autó egy szerpentinen”. De a Diligrammról vagy a Majom-tangóról már nem igazán tudtak bekerülni nóták. Az is furcsa vagy nehezen emészthető volt a számomra, hogy pár nóta kicsit át lett hangszerelve. Oké, élőben más, mint a stúdióban, de itt tudatos hangszín és/vagy dallamcserékről van szó, amelyek úgy éreztem, hogy néha pont azt veszik el tőlem, amit egy adott dalban szerettem.

 

A koncert végére eléggé lehűlt a levegő, S kollega úgy döntött, hogy – Kiss Tibi szavaival – a „finn harcos metal”-t (Ensiferum), már inkább a kajasátorból hallgatja. Már, ha hallani fogja; (nem hallotta). Így egyedül vánszorogtam/csúszkáltam vissza a Pepsi Nagyszínpadhoz. És ekkor fogadtam meg, hogy – bár a főszerk kérte, nézzek bele a Scooter-be – semmi pénzért nem mászok át még egyszer ezen a sártengeren – mit tenger! óceán! – ma este oda.

 

Kisebb malőrökkel zajlott a felpakolás; Petri Lindroos énekes/gitáros/frontembernek valami baj volt a gitárerősítőjével, így azt ki kellett cserélni; az előző zenekar (Edda Művek) dobcucca, még a koncertjük vége után fél órával is a színpadon volt; Janne Parviainen dobosnál – ha jól érzékeltem – az egyik dobmikrofon lett kontaktos. Szóval kalandosan indult az Ensiferum koncertje.

Ráadásul a tavalyi lemezük (Unsung Heroes) szerintem nem lett olyan jó, mint azt vártam, így sokkal nagyobb elvárásokkal és kíváncsisággal vártam a koncertet. Vajon mit tudnak egy gyengébb lemez után a színpadon produkálni?

 

Finnek, tehát bírják a hideget. Ennek megfelelően a srácok – nem, Emmi Silvennoinen, a billentyűket nyomogató kisasszony nem – a szokásos félmeztelen-szoknyás szerelésben léptek a színpadra, az elmaradhatatlan arcfestésükkel. Mivel kicsit sietősen kellett pakolni és nagyjából fél órás csúszásba voltak, az első pár nótában nem mindig lehetett a gitárjátékokat hallani, a dob meg rohadt hangosan szólt. Legalább – a már említett – Emmi billentyűjátéka hallható volt. De aztán hamar eszméltek a hangmérnök bácsik és orvosolták a problémákat.

Hála az égieknek, a szívemnek kedves finnek nem nagyon erőltették az Unsung Heroes dalait, játszottak szinte minden lemezükről. Sami Hinkka basszeros ismét nem bírt magával és végigtombolta a koncertet. Hol a nagyérdeműt buzdította a színpad valamelyik oldalán, hol a saját szórakoztatására rohangált fel-alá a színpadon Markus Toivonen gitárossal egyetemben. Persze Petri-t, az énekest, sem kellett félteni, jópárszor megénekeltette a közönséget illetve kérte őket, hogy akkor most itt előtte tessék szépen csinálni egy kört és abban pogózni.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy durván csak egy órát játszottak. Reméltem, hogy hosszabb lesz a finnek produkciója, de hát a fesztiválfegyelem nagy úr; a Zorall már készülődött a háttérben. Szaszát és csapatát azonban már nem vártam meg; átfagyva, nyakig sárosan, holt fáradtan, de boldogan hagytuk el a fesztivál területét.

 

És akkor most pár szót arról, hogy milyen is volt a 2013. évi Hegyalja Fesztivál. Hangulatát tekintve nagyon jól sikerült buli volt. Azonban sajnos van pár dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

 

Elsőként talán vegyük a látogatók mennyiségét. Ez megítélésem szerint észrevehetően kevesebb embert jelent. Egyedül a szombati napra (ekkor volt ugye a Quimby és a Scooter) mondanám azt, hogy rengetegen voltak. A mocskos idő ellenére. Ami azért meg nagy szó. A többi napon azonban mintha jóval kevesebben látogatták volna a fesztivált, mint tavaly. Idén volt olyan koncert, amit alig pár ember nézett csak. Ez meg azért kicsit gáz. A városban is mintha kevesebb fiatal csatangolt volna, pár frekventáltabb helyen szép számú vendég fogyasztott, de nem volt zsúfoltság, nem volt akkora zaj/lárma, ami eleddig jellemezte Hegyalját. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni az okokról, csak abbéli reményemet tudom kifejezni, hogy jövőre többen jönnek majd.

 

Másodikként a higiéniát említeném. A tavalyi évhez képest látványosan kevesebb illemhellyel találkozhatott a látogató és ez még a kevesebb nézőszám mellett is nem egyszer okozott kellemetlen perceket a rászorulóknak. Jól bevált helyekre nem került idén semmi. Ezzel arányosan csökkent azon helyek száma is, ahol egyszerűen csak kezet lehetett mosni, vagy inni egy kis vizet, ha éppen elege volt a delikvensnek az ásványvízből.

 

És akkor nézzük az árakat. Azt nem kell különösebben ecsetelnem, hogy a belépés a fesztiválra idén sem volt nagyon drága, ha elővételben vette meg valaki. A plusz kedvezményekről, FEZEN-nel kombinált jegyről nem is beszélve. Azon el lehet gondolkodni a fellépők fényében, hogy helyszínen vásárolva megérte-e az árát a fesztivál. Én azt mondom, hogy még igen. Ha az értelmesen megtekinthető koncert-darabszámmal visszaosztva nézzük (ez alaphangon három koncertet jelent), akkor feltétlen. Az más kérdés, hogy ki és hogyan találta meg a neki legmegfelelőbb előadót az idei felhozatalban.

Étel-ital fronton érezhető volt a drágulás, de az árak messze nem a csillagos egekben voltak. Ráadásul utolsó nap az egyik lacikonyhás 33%-os leárazást csinált, ami nem kissé tette népszerűvé a fesztivállátogatók szemében.

Máshol felmerült kérdésként, hogy ha a nagy headliner zenekarok kikopnak, akkor vajon el tudja-e vinni a hátán egy mai zenekar (egy/nap), vagy egy név ezt vagy egy másik fesztivált? Itt volt Jason Newsted (ex-Metallica). Itt volt a Down, Phil Anselmo-val (ex-Pantera). És nem volt telt ház. Itt volt a Qumiby és a Scooter és telt ház volt. Nagyon nehéz a válasz, én csak remélni tudom, hogy sikerül mindenkinek megtalálnia. Mindannyiunk érdekében.

 

(Érthető okokból csak nemrég kaptam a hírt, hogy nagy kedvencem, Ian Fraser Kilmister (Lemmy) hematómával küzd. Eztúton kívánok a szerkesztőség és a magam nevében mielőbbi gyógyulást neki!)