Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum
Írta: Uzseka Norbert | 2013. 06. 28.
Ha az ember elég sok Philip K. Dick könyvet olvas, két dolog szinte biztosan megtörténik vele:
1. Ráébred, hogy az író nagy vonalakban minden művében ugyanarról írt, azokról az alapvető kérdésekről, amelyek foglalkoztatták, és
2. előbb-utóbb úgy fogja érezni, hogy PKD vagy valamelyik szereplőjének a pszichózisa kezd átmászni rá... Akár ha valamiféle pszichológiával vagy orvostudománnyal foglalkozó könyvet bújna az ember, azokban is mindig talál valamit, ami megijeszti, hogy jaj, biztos neki is ilyen betegsége van.
A 2. pont azonban nem szabad, hogy elriasszon bárkit, ugyanis amit az 1. pont takar, az rendkívül fontos a mai kor embere számára. Nem azért, mert PKD olyan szédületes módon előre látott bármit is. Megtette, de a lényeg nem ez volt, hanem az a hovatovább segélykiáltás, hogy „emberek, ébresztő, a dolgok iszonyatosan rossz irányba mennek!” Nem az számít, hogy miféle jövőbeli masinákat és eseményeket vizionált a beteg pszichéjű író, hanem az, hogy évtizedekkel korábban milyen félelmetesen visszaadta azt az elembertelenedett világot, amelyet manapság élünk.
Jelen műve 1964-es keltezésű, vagyis szűk fél évszázados, de amit a politikáról, meg úgy általában az emberiségről elmond, az ma valóságosabb, mint valaha. Míg sok régi sci-fi szerző művei ma már érdektelenek, mivel annyira arra építettek, hogy a tudomány az adott korban hol tartott, s ebből következtettek a hova tart-ra, addig Dicknél ez mellékes vonal. Ilyen szempontból is voltak találatai (már csak a nagy számok törvénye okán is), de valójában tök mindegy, hogy hogy áll ma (vagy hogy fog jelen regény jelenében, a 2040-es években) a tudomány, a robotok gyártása vagy az űrgyarmatosítás, ahhoz mérten, ahogy a nyugati társadalom jövőjét megsejtette. Dick maga is pszichiátriai eset volt, és elég zsibbasztó tud lenni, ahogy egyre másra hozza a különféle pszichés problémákkal küzdő szereplőket (melyekből itt már-már követhetetlenül sok van), de egészében szemlélve könnyű meglátni a párhuzamokat jelen világunkkal.
Bár a regény első fele nehezen követhető a sok szereplő miatt, a végére összeáll a kép, s jószerével kapunk egy sajátos politikai thrillert, melyben a pszichés betegségeknek és képességeknek is nagy szerep jut, ahogy néhány robotnak és mutánsnak is. A jól ismert dicki toposzok közül újfent megkapjuk a problémás férfi-női kapcsolatokat, a zenét, talán csak a drogok maradtak ki (bár amit az az eszelős muzsikus művel, azt talán még maga Dick sem találta volna ki kábítószerek nélkül…).
Egy olyan jövőben járunk, amikor a sajátos államszerkezet élén az örökifjúnak tűnő First Lady áll, akinek viszonylag sűrűn cserélődik a párja. Utóbbiról idővel kiderül, hogy szimulákrum, vagyis robot, s ez olyan információ, amely veszélyeztetné a rendszer fennállását. (Az emberek robotokkal való helyettesítése más műveiben is felbukkan, például legutóbb Az elektromos Lincolnban.)
Maga a regény nem tartozik Dick igazán fontos művei közé, részint mert túl sok mindent írt bele, és aztán elnagyolt, vázlatos maradt az egész, de hiányosságai mellett is magával tudja ragadni az olvasót, olyannyira, hogy akár még belépőként is megteszi az író ezernyi, valójában mégis egyetlen világába.
Kapcsolódó írás:
Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete