Főkép

Egy mondatban össze lehet foglalni, hogy mit éreztem, miután becsuktam a könyvet: piszkosul jó kis könyv ez! Egy rövid ideig csak tologattam a várólistán, bele-beleolvastam különböző molyos értékelésekbe, hogy ráhangolódjak, és meglepetten vettem észre, hogy inkább értetlenséget kapott, mint támogatást, amit egyáltalán nem értek a könyv olvasása után. A Boszorkánypöröly a Megakrimi pályázat nyertese, egy olyan pályázaté, ahol alapvetően lélektani krimire szólt a kiírás, és felteszem, jó sokan jelentkeztek, akik most mind irigyen értetlenkednek Busch Péter kisregénye felett.

 

Én meg nem értem az embereket: egyrészt, mert nem nyerhet mindenki egy pályázaton, másrészt meg, mert ez a könyv jó! Ez a sztori izgalmas és sodró, és bár igen, nem a megszokott lélektani krimi követelményeket használja, nincs benne a svéd irodalomra jellemző elborultság, nem használ mélylélektani boncolgatásra okot adó elemeket, nincs „ajtónyikorgásra összepisilem magam” rémület, attól még ott rezgett bennem a feszültség, ahogy olvastam. A visszaemlékező elbeszélés stílusából ugyanis másféle feszültség adódik, olyan, amikor együtt próbálunk emlékezni a múltba vesző eseményekre a narrátorral (vagy épp a szereplőkkel), és pontosan tudjuk, hogy akárhogy igyekszünk is megfogni minden részletet, ez a próbálkozás eleve halálra van ítélve.

 

A múlt homályából előtűnő emlékek felidézése adja az olvasó számára a bizonytalanságot, mintegy mindig arra várva, hogy mikor kerül felszínre egy újabb, hátborzongatóbb emlék, miközben a gyerekgyilkosságok rémséges emlékei éles ellentétben állnak a mesélő könnyed, társasági stílusával, feszült figyelemre intve az olvasót, aki oldalról-oldalra várja, hogy újabb borzalmas részletekre derüljön fény. És olyannyira hat ez a kettősség, illetve az olvasmányos, gördülékeny stílus, hogy ellenőriztem a kutyákat szürkületkor, amit az első áldozat anyjának is igazán meg kellett volna tennie, és ha lenne gyerekem, tuti rázártam volna az ajtót nem csak estére, de napközbenre is.

 

A könyvben, nevezett Mezőfi András, pusztaföldvári lakos az elbeszélő, illetve jobbára ő, mert a történet valójában emlékek sokaságából áll össze, egyszerre mesél egy falu apraja-nagyja Mezőfi tanár úr tolmácsolásában, sőt, néhol még Halmos nyomozó is. Az elbeszélés tárgya pedig egy sorozatgyilkosság, négy gyermek halála, akik közül egyet meg is erőszakolt a gyilkos, vagyis olyan borzalom, amit senki nem kezel könnyen, ami mindenkit érint, és letaglóz, akár falusi, akár nagyvárosi.

 

A gyermekgyilkosság, az ártatlan és védtelen személyek bántalmazása az egyik legborzasztóbb dolog, a legnagyobb bűn a világon, és Busch Péternek sikerült úgy írni az esetről, hogy egyrészt nem létező gyerekeimet féltettem, másrészt meg azt se tudtam, mennyire szégyelljem magam, mert én bizony végigröhögtem a könyvet. És nem azért, mert olyan pocsék volt, hogy az már nevetséges, hanem mert a krimi mellett kaptunk valami mást, sokkal többet, mint amivel akkor számolunk, amikor kezünkbe vesszük az aprócska kiadványt.

 

A gyilkosságok feltárása és a nyomozás, bármily megrázó is témájában, éppenséggel nem olyan kiemelkedő, vannak a Boszorkánypöröly történeténél csavarosabban kivitelezett megoldások is, gyilkosságról írni pedig gyakorlatilag már mindenki tud ilyen-olyan szinten (kapcsoljuk be a híradót, tele van rémtettel – ez nem nagy kaland), ám a környezet, ahová elhelyezi mindezt az író, és az elbeszélés módja, ahogyan az eseményeket elénk tárja… valami egészen különleges.

 

A kvázi két szálon futó történetben egyszerre mesél a múlt borzalmairól Mezőfi, és ki-kitekintünk időnként a múltba, egy vészterhes, bigott múltba, ahol boszorkányokat égettek. Látszólag semmi köze a kettőnek egymáshoz, de mivel lélektani kriminél igyekszünk használni a fejünket, és a sorok között is olvasunk, hamar kiderül a titok nyitja. A mellékszál metaforája a falusiaknak és magyarázata az emberi ostobasággal mélyen átitatott félelemnek, tovább árnyalva a csoportdinamikát akár ezerötszázan, akár háromezren vannak jelen.

 

Mezőfi többször említi, hogy ő csak mesél, s valóban így tesz, ám ezekkel a kitekintésekkel mintegy állást is foglal a gyilkosságok, de még a pusztaföldváriak ügyében is, bár szerencsére ez a nézet nem telepszik rá a befejezésre, nem mondja meg számunkra, hogy mit kell éreznünk. Azt meghagyja nekünk. Ráadásul olyannyira, hogy a gyilkos motivációit sem ismerhetjük meg, Busch Péter nem engedi, mintegy elvág bennünket a végső információtól, így a katarzis szinte bennünk ragad. Ha felróhatok hibát a könyvnek, az az, hogy már-már kényszeresen azt akartam, hogy ki legyen mondva az ok, a gyilkosságok indítéka, s bár elhangzik spekuláció formájában, mégis ettől a csavartól olyan levegőben lógó lesz az egész. A vészterhesen nyomott hangulat a végén egy fojtott katarzissal zárul, nem robban ki hatalmas mennydörgéssel és villámlással kísérve, hogy tisztára mosson bennünket, mint egy levegőben lógó kiadós vihar tenné. Mégis ettől van olyan érzésem, hogy szívesen „visszamennék” Pusztaföldvárra, hogy megtudjam, mi van most velük.

 

Mert vonz ez a közösség, ez a Pusztaföldvár, ami állítólag egy fiktív alföldi falucska a szerző ajánlása szerint, ahogy a történet maga is… látszólag, de mint alföldi lány, azt mondom, az író egyáltalán nem tudott félrevezetni az ajánlásával. (És nem csak azért, mert Pusztaföldvár valóban létező település.) Ez a Pusztaföldvár az én falum is, és éppúgy mindazok falucskája, akik 1000-2000 fős településen laknak. Az öreg Zsótér, Tarnai, Panka néni… és mindenki, aki megjelenik a könyvben, egyszerre van jelen minden kistelepülésen, a szomszédaink, az ismerőseink. Letaglózóan valós szociográfia egy kriminek álcázott kisregénybe rejtve, és mint ilyen, szintén végtelenül élvezetesen megírt. Olyan lazán és morbidan humoros, hogy szinte ezért boszorkánypert lehetne akasztani a nyakába!

 

Ez a közösségábrázolás nagyon, mintegy ösztönösen megy neki, már a legelején ez, illetve A puszták népe ugrott be, amit mondjuk annyira nem szerettem, ellenben a Pöröllyel, ami humoros, mégis beleköthetetlenül igaz. Aztán meg Mikszáth, a maga kis dzsentri ostorozásával, amit viszont kifejezetten imádtam mindig is, és hát valljuk be, a magyarok dzsentrik, mindig is azok voltak, csak ki így, ki úgy. És szerintem, ez a fajta irodalom hiánycikk, kevesen művelik jól, és talán a jó magyar egónak épp nem hiányozna tudatosan a finom odasuhintás, attól még lenne rá igény.

 

Nekem mindig azt mondják (aztán sosem értem ennek jelentőségét), hogy az egyedi hang a jó, arra szomjaznak a népek, de most Busch Péter írása kapcsán kezdem kapiskálni, hogy tényleg. Nála is pont az a jó, hogy egyedi az egész, az elbeszélés hangja olyan közeli, és olyan kellemesen értékeli fel az, ahogy a környezetet bemutatja. Az író humora tényleg már-már mikszáthi, egyszerre szereti gyengéd elfogadással a földváriakat, és ítéli el őket az együgyűségükért, miközben úgy mutatja be őket, hogy azon, sorozatgyilkosság ide vagy oda, nem lehet nem mosolyogni!

 

A Boszorkánypöröly ízes-szagos, igazi magyar regény, ami amellett, hogy elszórakoztat, míg olvassuk, tanít valamit magunkról, sőt még a boszorkányperekről is, ráadásul elgondolkoztat – ha nem is az Élet nagy kérdéseiről, de arról mindenképp, hogy vajon mikor jön a következő Busch Péter-kötet.