Főkép

A mai napot egy kis progresszív metallal indítottuk, az Amerikából érkezett Between the Buried and Me zenekar jóvoltából. Úgy gondolom, hogy elég jól viszonyulok ehhez a műfajhoz, azonban amit ezen a délutánon kaptam ettől a bandától, az nagyon a befogadóképességem határán mozgott. A 2000-ben alakult zenekar olyan szinten váltogatta a különféle ritmust, a témát és énekhangot, hogy attól égnek állt minden hajszálam. Biztos bennem van a hiba, de én a kidolgozott, végigvitt témákat szeretem inkább, a Between the Buried and Me féle „csapongás” nem aratott osztatlan sikert nálam.

 

Hogy egy kicsit gyorsítsunk, S kollegával átnéztünk a Road koncertjére. A rock/metal-ban utazó banda mára az egyik legkedveltebb hazai zenekarrá nőtte ki magát, és ez meg is látszott a koncertjükön: azok az ezrek, akik a színpad előtt álltak, végig együtt léteztek a zenekarral. Molnár Máté énekes meg is jegyezte, hogy az egész cirkuszt a zenéléssel a közönség szeretete miatt éri meg csinálni, semmi másért. Azt hiszem azonban, hogy az (el)ismertség kapcsán most kicsit elszaladt az a bizonyos ló. Indokolatlannak éreztem a hosszú szüneteket a számok között, amikor nem történt semmi a színpadon, de hasonlóképpen nem tudtam hova tenni Máté borzalmasan hosszú szövegelését a számok közt. Néha az volt az érzésem, hogy nem is koncerten vagyok. S kollegánál is kivágta a biztosítékot a dolog és még jó néhány – a hátsó traktusokban helyet foglaló – néző is rosszallóan csóválta a fejét.

 

Nincs baj azzal, ha egy zenész egy koncert alatt kapcsolatot tart a közönséggel. Sőt! Valamilyen szinten foglalkozni kell a megjelentekkel, hiszen elég kiábrándító tud lenni, ha egy banda rá se bagózik a közönségére, azonban meg kell találni az arányokat, mert nagyon sokat veszíthet az értékéből a produkció. És nem az lenne a cél, hogy úgy emlékezzünk egy alapvetően jó bulira: „Ja, igen. Amikor többet dumáltak, mint játszottak.” Ettől függetlenül nagyon baba kis koncertet kaptunk a Road-tól. Golyán B. Zsolt gitáros az elmaradhatatlan pepita szerelésében és égnek meredő hajtincseivel továbbra is leginkább a „jelenség” kategóriába sorolható. A közönséget nagyon bíztatni se kellett, énekelt mindenki magától, a többi „szokásos” tevékenységről már nem is beszélve.

 

A The Devil Wears Prada koncertjére indulván elkezdett csepegni az eső. Mire odaértünk, a fedett részeknek már lőttek, ráadásul egyre nagyobb szemű és egyre sűrűbb lett az áldás. Ennek a fele sem volt tréfa, mese nem volt, besiettünk a nagy-nagy kajasátorba és csak reménykedni tudtunk, hogy ma még eláll az eső. Öt-tíz perc után kezdtünk aggódni, fél óra múlva már idegeskedtünk, egy óra múlva pedig nagyon csúnyán káromkodtunk azt látva, hogy változik sártengerré a fesztivál minden egyes négyzetcentimétere. Így aztán nagyjából másfél-két óra szakadó eső után „korcsolyázva” és tyúklépésben közelítettük meg a Borsodi Nagyszínpadot, ahol a Skindred-et terveztük megnézni. Az 1998-ban alakult együttes meglehetősen sokfajta zenei irányzatot vegyít össze: heavy metal, alternatív rock, punk rock, reggae, de dancehall, jungle, hardcore, ska, hip hop, drum and bass és dubstep elemek is megfigyelhetők zenéjükben.

 

Élőben hallgatva őket leginkább a heavy metal alapok dominanciája tűnt fel: súlyos gitáralapok és jellegzetes dobjáték, mindehhez érkezett Benji Webbe éneke, ami számomra több mint furcsa volt. Lehet megkövezni, nem ismerem a Skidred életművet és nem az az ember vagyok, aki koncertek előtt gyorsan meghallgat pár számot a neten, hogy „képben legyen”. Szeretem az ilyen jellegű meglepetéseket, legyenek azok pozitív vagy negatív vagy tök semleges végeredményűek. Nekem kicsit vegyes kép alakult ki a bandáról. A zene alapvetően tetszett, viszont az ének nem annyira. Egyszerűen nem jött be a két „fő” műfaj ilyetén vegyítése. A közönségnek viszont annál inkább. A mostohává vált körülmények ellenére – brutál méretű sár és fagypont közelébe süllyedő hőmérséklet – végig őrjöngték a koncertet, Benji pedig mindent elkövetett, hogy adja a hallgatóság alá a lovat; végig rohangált és ugrált a színpadon, végig ment a „kezeket a magasba”, végig énekeltette a nagyérdeműt.

 

A Skidred koncertje után úgy döntöttünk, hogy nem kísértjük a sorsot; inkább angolosan távozunk, semmint zakózzunk egy hatalmasat és/vagy megfagyjunk.