Főkép

Focistáknál bevett szokás, hogy a pályájuk zenitjén túljutott nagy sztárok másod-harmadvonalbeli csapatoknál vezessenek le, ahol ugyan lekerül vállukról a mindenáron való bizonyítás kényszerének terhe, időnként mégis megvillanthatják zsenialitásukat. Az utóbbi években többször is olyan érzésem támadt, hogy Ritchie Blackmore valami hasonlót művel mostanra jóformán családi vállalkozássá zsugorodott zenekarával.

 

Az analógia persze több ponton is sántít. Kétségtelen, hogy az első albumok – de még a 2006-os karácsonyi lemez is – kimondottan üde színfolttal gazdagították nemcsak a Blackmore-ról kialakult képünket, hanem általában véve a rockzene világát. Igaz ez még akkor is, ha ezek, a középkor és a reneszánsz zenei világát a keményebb műfajokkal ötvözni igyekvő, alapjaiban véve mégis könnyedebb próbálkozások igényesség tekintetében meg sem közelítették a nagy példaképek: a Jethro Tull és a Renaissance hasonló produkcióit. A koncertek ennek ellenére mindig rendkívül hangulatosak maradtak, és a csapat elképesztő hangszeres tudását sem vonhatta kétségbe senki. Ugyanakkor e relatíve bensőséges fellépések nyilvánvalóan nem jártak a nagy arénakoncertek lélekromboló feszültségével. Ahogy egy barátságos összecsapás sem ugyanaz, mint a BL-döntő.

 

Ám óhatatlanul felmerül a kérdés: Blackmore vajon a Deep Purple vagy a Rainbow nagy korszakaiban felvett volna olyan – mondjuk ki – giccses számokat, mint az oroszoknak kedveskedni kívánó „Troika”, vagy a sajnálatos módon épp az album címét viselő „Dancer and the Moon”? Aligha. Ilyesmire csak olyan férfi képes, aki vagy teljesen szenilis már, és elfelejtette, mitől igazán jó a zene, vagy folyamatosan a magas műveltséggel – így a józan ésszel is – szembehelyezkedő hatások érték a közvetlen környezetéből. Márpedig ha valaki az efféle szórakoztatás útjára lép, várható, hogy a szűkebb vagy szélesebb közönsége olyan kompromisszumokat követel tőle, amelyekre normál esetben semmiképp sem lenne hajlandó.

 

És mégis.

 

Ki merné őszinte szívvel kijelenteni, hogy a Uriah Heep egyértelműen legelcsépeltebb slágerébe, a „Lady In Black”-be Blackmore-éknak nem sikerült egészen új ötleteket belecsempészniük? Pedig amikor először megláttam a címet, rögtön arra gondoltam, hogy nem kellett volna újabb bőrt lehúzni erről a dalról, amely mára a Heep önhibáján kívül kommersz néphimnusszá lett. Aztán megszólalt a középkori betét, és minden megbocsáttatott. Vagy ott a „Temple of the King”. (Ha így megy tovább, a zenekar lassan Blackmore és Dio első közös nagylemezének teljes anyagát feldolgozza.) Ki merné azt állítani, hogy nem friss és eleven ma is ez a szerzemény? Candice Night énekével talán még hangsúlyosabbá válik Dio lírai oldala, elismerem. Na és? Inkább élvezni szeretném az albumot, mint fanyalogni felette.

 

A korong legmaradandóbb pillanatait érzésem szerint mégis a legintimebb felvételek adják; amikor Blackmore vagy gyakorlatilag egymagában gitározik, vagy Candice-t kíséri visszafogott akkordokkal. Ezek közül is kiemelkedik az „Ashgrove”, ez az itt John Oxenford szövegével előadott walesi népdal, amely már az első pillanatban furcsán ismerősnek tűnt nekem, és hamar rá is jöttem, hogy John Gay 1728-as Beggar’s Operájának egyik felvételén hallottam egy változatát. De hogy kissé ellentmondjak önmagamnak is, azt szintén meg kell említenem, hogy a valóban legizgalmasabb szám a „Somewhere over the Sea”-re mintegy ráfelelő „The Moon Is Shining”. Blackmore többször kísérletezett már elektronikus effektusokkal a számaiban (a legemlékezetesebb talán a Rainbow „Snowman”-je), és úgy hiszem, ezzel a gitár, ének és billentyűk közti kontraszttal sikerül a legerőteljesebb, mégsem olcsón bombasztikus hatást elérnie. A Jon Lord emlékére komponált „Carry On” pedig egyszerűen gyönyörű, ha nem is túlzottan eredeti.

 

Egyszóval két szám kivételével egyértelműen tetszik a lemez, és a szerzeményeket szívesen meghallgatnám élőben. Végtére is, ha jobban belegondolunk, ki ne szeretné látni David Beckhamet, még ha csak a Zalaegerszeg színeiben játszik is? Persze minden idők egyik legjobb angol focistája okosan döntött, és még a csúcson – legalábbis egy viszonylagos csúcson – befejezte. Azt pedig ki-ki döntse el magának, inkább örül-e, vagy sajnálja, hogy Blackmore a mai napig aktívan zenél a felesége oldalán.

 

A zenekar tagjai:

Ritchie Blackmore – gitár, mandolin, basszusgitár, reneszánsz dob, tamburin

Candice Night – ének, ír síp

Pat Regan – billentyűk

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. I Think It’s Going to Rain Today

2. Troika

3. The Last Leaf

4. Lady in Black

5. Minstrels in the Hall

6. The Temple of the King

7. Dancer and the Moon

8. Galliard

9. The Ashgrove

10. Somewhere over the Sea (The Moon Is Shining)

11. The Moon Is Shining (Somewhere over the Sea)

12. The Spinner’s Tale

13. Carry On… Jon

 

Diszkográfia:

Shadow Of The Moon (1997)

Under A Violet Moon (1999)

Fires At Midnight (2001)

Past Times With Good Company (2002) – koncert

Ghost Of A Rose (2003)

Beyond The Sunset: A Romantic Collection (2004) – válogatás

The Village Lanterne (2006)

Winter Carols (2006)

Paris Moon (2007) – koncert

Secret Voyage (2008)

Autumn Sky (2010)

A Knight In York (2012) – koncert

Dancer And The Moon (2013)