Beleolvasó - James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Fülszöveg:

Az emberiség már meghódította a naprendszert - eljutott a Marsra, a Holdra, a Kisbolygóövbe és még távolabbra -, a csillagok viszont továbbra is elérhetetlenek. Ám a kolóniák közötti kapcsolat cseppet sem feszültségmentes. Jim Holden a Szaturnusz és az Öv között ingázó egyik jégbányász hajó tisztje. Amikor véletlenül rábukkannak egy elhagyott űrhajóra, a Scopuli-ra, olyan titok birtokába kerülnek, amiért egyesek gyilkolni is hajlandóak - méghozzá Jim és a legénységre számára felfoghatatlan méretekben. Olyan események láncreakciója indul el, amely az egész Naprendszert háborúval fenyegeti.

Eközben Miller nyomozó egy lány után kutat. Egyetlen lány után a több milliárd lakosú rendszerben. A szülei azonban dúsgazdagok, és mindig a gazdagok diktálnak. Amikor a nyomok a Scopuli-hoz és a lázadókkal szövetkező Holdenhez vezetnek, a szálak összefutnak...

Holdennek és Millernek a Föld és a Mars kormányzata, a Külső Bolygók forradalmárai és a nagyvállalatok titkos érdekkörei között húzódó vékony határmezsgyén kell egyensúlyozniuk - és nem túl jók az esélyeik. Ám odakint, az Övben mások a szabályok, és egyetlen kis űrhajó a világmindenség sorsát döntheti el.

 

2011-ben üstökösként robbant be a James S. A. Corey álnevű szerzőpáros az angol nyelvű piacra bemutatkozó regényével, amelyet az elsöprő siker mellett több díjra is jelöltek, és nem csak a sci-fi rajongóknak vált kedvencévé.

 

Részlet a regényből:

Prológus: Julie

A Scopulit nyolc napja foglalták el, és Julie Mao végül készen állt rá, hogy lelőjék.

Nyolc teljes nap kellett hozzá a hajóraktár fogságában, hogy eljusson idáig. Az első két napon moccanni sem mert, mivel biztosra vette, hogy a páncélosok, akik bezárták, komolyan gondolták a fenyegetést. Az első pár órában a hajó, amelynek a fedélzetén fogva tartották, nem használta a tolórakétáit, így Julie súlytalanul lebegett a raktérben, és könnyed érintésekkel akadályozta meg, hogy nekicsapódjon a falnak vagy a szkafandernek, amivel együtt bezárták oda. Amikor a hajó mozgásba lendült, a tolóerő pedig súlyt kölcsönzött neki, Julie némán állt, amíg be nem görcsölt a lába, aztán lassan magzatpózba kuporodott. Bepisilt a melegítőjébe; nem törődött a langymeleg, csiklandozó nedvességgel, sem a szaggal, és kizárólag amiatt aggódott, ne hogy elcsússzon a tócsán, amely összegyűlt alatta a padlón. Nem csaphatott zajt. Akkor lelőnék.

A harmadik napon a szomjúság cselekvésre kényszerítette. Mindenfelől a hajó zajait hallotta. A reaktor és a hajtómű halk, emberi füllel már nem érzékelhetően mély morgását. A hidraulika és az acélcsavarok folyamatos sziszegését, ahogy a fedélzetek közötti pneumatikus ajtók kinyíltak és bezárultak. A fémpadlózatokon csattogó bakancsok súlyos kopogását. Julie kivárta, amíg az összes nesz távolinak hatott, aztán leemelte a kampójáról és a földre fektette a szkafandert. Az esetleges közelgő hangokra figyelve lassan szétszerelte az űrruhát, és kivette belőle a víztartályt. A víz poshadt és undorító ízű volt; a szkafandert nyilvánvalóan régóta nem használta senki. De Julie már napok óta nem ivott egyetlen kortyot sem, és az űrruha víztartályának langyos, agyagízű vizét a legfinomabbnak érezte, amit valaha kóstolt. Nehezére esett nem lehajtani az egészet, hogy utána rögtön ki is hányja.

Amikor ismét rájött a vizelhetnék, kihúzta a szkafanderből a katéterzacskót, és abba könnyített magán. Leült a földre, most már az űrruhával körülpárnázva, majdhogynem kényelmesen, és eltűnődött, vajon kik lehetnek a fogva tartói – talán a Koalíciós Hadiflotta, kalózok, vagy valami még rosszabb. Időnként elszenderedett.

 

A negyedik napon az elszigeteltség, az éhség, az unalom és a vizelet tárolására alkalmas helyek vészes fogyatkozása rákényszerítette, hogy kapcsolatba lépjen velük. Elfojtott fájdalomkiáltásokat hallott. Az utastársait valahol a közelben verték vagy kínozták. Ha sikerülne felhívnia magára az emberrablók figyelmét, talán egyszerűen odavinnék a többiekhez. Ezzel nem lenne semmi baj. Az ütlegelést elviselné. Nem lenne nagy áldozat azért, hogy újra embereket láthasson.

A raktér a belső zsilipajtó mögött helyezkedett el. Utazás közben általában csak kevesen jártak errefelé, habár Julie nem sokat tudott ennek a konkrét hajónak a felépítéséről. Átgondolta, mit mondjon, hogy adja elő magát. Amikor végre meghallotta, hogy valaki közeleg felé, egyszerűen kiáltani próbált, hogy szeretne kijutni. A rekedtes nyögés, amit sikerült kipréselnie magából, meglepte őt. Nyelt egyet, a nyelvét mozgatta, hogy egy kevés nyál gyűljön össze a szájában, majd ismét próbálkozott. Megint csak alig hallható hörgő hang tört fel a torkából.

Az emberek már közvetlenül a raktér ajtaja elé értek. Valaki halkan beszélt. Julie éppen visszahúzta az öklét, hogy dörömbölni kezdjen az ajtón, amikor meghallotta, mit mond.

Ne! Kérlek ne! Csak ezt ne!

Dave. A hajógépész volt az. Dave, aki régi rajzfilmekből gyűjtött részleteket és millió viccet tudott, szinte suttogó, megtört hangon könyörgött.

Ne, kérlek ne, csak ezt ne, mondta.

Hidraulika és zárnyelvek kattantak, ahogy a belső zsilipajtó kinyílt. Cuppanósan földet ért valami, amit bedobtak. Újabb kattanás, ahogy a zsilip bezárult. A kiszökő levegő sziszegése.

Amikor a légzsilip ciklusa lefutott, az ajtó túloldalán állók továbbindultak. Julie nem dörömbölt, hogy magára vonja a figyelmüket.

 

Tisztára sikálták a hajót. Kellemetlennek számított, ha a belső bolygók flottái tartóztattak fel valakit, de mindannyiukat kiképezték rá, hogy oldják meg a helyzetet. A KBSz kényes adatait kitörölték és hamis időbélyegzővel ellátott, ártalmatlannak tűnő bejegyzésekkel írták felül. A kapitány elpusztított mindent, amit túlságosan kényes lett volna egy számítógépre bízni. Amikor a támadók átszálltak, adhatták az ártatlant.

Nem számított.

Nem tettek fel kérdéseket sem rakományról, sem engedélyekről. A megszállók úgy hatoltak be, mintha az övék lenne a hely, Darren kapitány pedig úgy pitizett nekik, akár egy kutya. Mindenki más – Mike, Dave, Wan Li – csak feltartotta a kezét, és csendben szót fogadtak. A kalózok vagy rabszolga­kereskedők, vagy akárkik voltak is, elhurcolták őket a kis szállítóhajóról, amely addig Julie otthona volt, végig egy dokkolócsövön át, minimális védőruházat nélkül. Kizárólag a cső falának vékony Mylar fóliája választotta el őket a nagy semmitől: remélhetőleg nem szakad el; ha mégis – viszlát, tüdő.

Julie is szót fogadott, de a disznók megpróbálták rátenni a mancsukat, letépni róla a ruhát.

Ötesztendőnyi alacsony gravitációjú dzsiudzsicu edzés és egy nehézkedés nélküli zárt tér. Julie komoly kárt tett bennük. Már majdnem azt hitte, diadalmaskodhat, amikor egy védőkesztyűs kéz csapódott az arcába a semmiből. Ezután minden összezavarodott. Majd jött a raktárhelyiség és a Lődd le, ha zajt csap!Négy napon át teljes csendben maradt, miközben odalent ütötték­verték a barátait, aztán az egyiküket kidobták egy légzsilipen.

Hat nap elteltével minden elnémult.

A feleszmélés rohamai és töredezett álmok között hánykódva alig tudatosodott benne, hogy a járkálás, a beszélgetés, a hidraulikus ajtók, a hallásküszöb szintje alatt morgó reaktor és hajtómű fokozatosan elhallgatott. Amikor leállt a hajtómű, megszűnt a gravitáció is, és Julie arra riadt fel álmából, amelyben a régi gyorsnaszádjával versenyzett, hogy a levegőben úszik, miközben izmai visítva tiltakoznak, aztán lassan megnyugodott.

Az ajtóhoz húzta magát, és a hideg fémhez szorította a fülét. Egy pillanatra elfogta a pánik, aztán meghallotta a levegő­visszaforgatók duruzsolását. A hajón még volt energia és levegő, de a hajtóművet leállították, és senki sem nyitogatott ajtókat, sétálgatott vagy beszélgetett. Talán legénységi gyűlést tartottak. Vagy buliztak egy másik fedélzeten. Vagy mindegyikük a gépterembe sietett, hogy megoldjanak valamilyen komoly problémát.

Julie egész nap hallgatózott és várt.

A hetedik napon elfogyott az utolsó korty vize is. Hallótávolságon belül senki sem mozgott az elmúlt huszonnégy órában. Julie az űrruháról letépett műanyag fület szopogatta, amíg össze nem gyűlt egy kevés nyál a szájában, aztán kiabálni kezdett. Rekedtre ordította magát.

Senki sem jött oda hozzá.

A nyolcadik napon készen állt rá, hogy lelőjék. Már két napja elfogyott a vize, az ürülékzacskója pedig négy napja megtelt. A vállát a raktér hátsó falához szorította, a kezével kétoldalt kitámaszkodott. Aztán teljes erejéből, páros lábbal kirúgott. Az első rúgást követő görcsöktől kis híján elájult. Ehelyett felordított.

Buta kislány, dorgálta magát gondolatban. Teljesen kiszáradt. Nyolc mozdulatlanul eltöltött nap bőven elég volt, hogy meginduljon a sorvadás. Legalább nyújtózkodhatott volna.

Megmasszírozta merev izmait, amíg el nem oszlottak a görcsös csomók, aztán kinyújtózott, és úgy összpontosított, mintha megint a dódzsóban lenne. Amikor újra ura lett a testének, megint rúgott egyet. Aztán megint. Aztán megint, mígnem kevéske fény szűrődött be a raktér ajtajának peremén. Aztán megint, amíg az ajtó annyira meg nem vetemedett, hogy mindössze a három forgócsap és a záróretesz maradt meg kapcsolódási pontként a lap és a keret között.

És még egyszer utoljára, ami után a lemez annyira meghajolt, hogy a retesz már nem illeszkedett a hevederpántba, az ajtó pedig kitárult.

Julie kilökte magát a rakodótérből, kezét védekezően maga elé húzta, és felkészült, hogy fenyegetőnek vagy rémültnek mutatkozzon attól függően, hogy az adott helyzetben melyik tűnik hasznosabbnak.

Egyetlen lélek sem tartózkodott az egész fedélzeten: sem a légzsilipben, sem a szkafander­raktárban, ahol az elmúlt nyolc napot töltötte, sem a további féltucatnyi raktárhelyiségben. Mind üresen állt. Egy ŰKT­készletből kivett egy koponyabetöréshez alkalmas méretű mágneses franciakulcsot, aztán a legénységi hágcsón egy fedélzettel lejjebb ereszkedett.

Aztán még lejjebb, és lejjebb. Személyi kabinok, takaros, majdhogynem katonás rendben. Étkező, ahol küzdelemre utaló jeleket látott. Gyengélkedő, üres. Torpedókamra. Senki. A kommunikációs állomáson egy lélek sem állt a műszerek mellett, mindent lekapcsoltak és lezártak. Az a néhány szenzornapló, amely még rögzítette az adatokat, semmi jelét nem mutatta a Scopulinak. Újonnan támadt rémület rántotta görcsbe Julie gyomrát. Minden egyes fedélzetről és helyiségből hiányzott minden élet. Valami történhetett. Radioaktív szivárgás. A levegőbe került méreg. Valami, ami elkerülhetetlenné tette az evakuációt. Eltűnődött, hogy vajon képes lesz­e egyedül elvezetni a hajót.

De ha evakuáltak, akkor hallania kellett volna, ahogy távoznak a légzsilipeken át, nemde?

Odaért az utolsó fedélzeti ajtónyíláshoz, amelyik a gépterembe vezetett, és megtorpant, amikor az ajtó nem nyílt ki automatikusan. A zárpanelen vörös lámpa jelezte, hogy a helyiséget belülről zárták le. Julie ismét sugárzásra és jelentős meghibásodásra gondolt. De ha e kettő egyike volt a magyarázat, miért zárták le belülről az ajtót? Sorra elhaladt a fali kapcsolótáblák mellett. Egyiken sem villogott semmiféle figyelmeztető jelzés. Nem, nincs sugárzás, valami más lehetett az ok.

Itt ismét akadályba ütközhettek. Vér. Szétszórt szerszámok és szerszámosládák. Bármi történt is, itt került sor rá. Nem, csak itt kezdődött. És a lezárt ajtó mögött ért véget.

Két órába telt, amíg a gépműhelyből kerített lángvágóval és feszítőszerszámokkal átvágta a gépterem ajtaját. Mivel a hidraulika megsérült, kézzel kellett kifeszítenie. Bentről hirtelen meleg, nedves levegő csapta meg az arcát, és kórházszagot hozott magával, a fertőtlenítőszerek fanyarsága nélkül. Rezes, gyomorforgató bűzt. Akkor ez a kínzókamra. A barátai odabent lesznek, összeverve vagy szétvagdalva. Julie felemelte a franciakulcsot, és felkészült rá, hogy bever néhány fejet, mielőtt végeznének vele. Lelebegett.

A hatalmas, boltíves hajtóműfedélzet katedrálisra emlékeztetett. A fúziós reaktor uralta a központi teret. Valami nem stimmelt vele. Ahol Julie mérőműszerekre, árnyékolásra és képernyőkre számított, mintha valami sárszerű anyag borította volna be a reaktor magját. Lassan közelebb úszott, de egyik kezével még mindig a hágcsóba kapaszkodott. A különös bűz orrfacsaróvá erősödött.

A reaktorra száradt sár szerkezetéhez hasonlót Julie még sohasem látott. Csövek hálózták be, akár a vérerek vagy légvezetékek. Egyes részei lüktettek. Tehát nem sár.

Hús.

A dolog egyik nyúlványa elmozdult felé. Az egészhez képest alig tűnt nagyobbnak egy lábujjnál, egy kisujjnál. Darren kapitány feje volt.

– Segíts! – könyörgött.

 

A Kiadó engedélyével.