Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma
Írta: Hollóssy Amadea | 2013. 06. 21.
„Aláhúzom nevemet a mappán. A kérdés az, hogy kezdjem? Hol is kezdődik a történetem? Gondolom, a saját világrajövetelemmel. De ki ér most rá tizenhat évet végigrágni?” Jessie, Jessie, olyan fiatal vagy – de talán csak bennetek van meg az érzés és (vak)hit, hogy egymagatok képesek vagytok megváltoztatni a világot…
Több napos késésben vagyok ezzel a recenzióval, de csak ülök felette, ugyanis fogalmam sincs, mit gondoljak erről a könyvről. Megpróbálom összefoglalni, hátha a végére magam is tisztába jövök az érzéseimmel.
A közeli jövőben ismeretlen bioterroristák a Föld teljes lakosságát megfertőzik az AHS nevű betegséggel, ami miatt kihalhat az emberiség – ugyanis, megtámadva a terhes nők agyát, rövid úton a halálukat okozza. Az emberek különbözőképpen reagálnak a kialakuló helyzetre; rengeteg az öngyilkosság, a különféle csoportosulások, a tüntetések, és olyan is előfordul, hogy valaki gyerekrablásra vetemedik, ám emellett az emberek többsége megpróbálja folytatni a normális életét. Az orvosok keresik a gyógyírt – az anyajuhok felhasználása is felmerül, mint alternatíva –, de a felvetődő megoldások további problémákkal, veszteségekkel és rendbontással járnak. A hangulat iszonyú, mindenki hibáztat valakit (többnyire másokat), a környezetszennyezéstől az AHS-ig mindenért.
Ebben a világban él Jessie Lamb, a lázadó korszakát élő tinédzser. A fiatalok többségéhez hasonlóan ő is úgy érzi, az előző nemzedék elvette a jövőjét, dühös, zaklatott és kilátástalannak érzi a helyzetet. Tehetetlensége radikális tettre sarkallja: részt vesz abban a programban, melynek keretében embriót ültetnek be a nők testébe – illetve lányok testébe, ugyanis az ideális életkor a 16-16,5 év, ha jól emlékszem, azért, mert az ő gyerekeik maradnak életben és ők jobban viselik a betegséget, mint az idősebb nők.
Jessie-ben fokozatosan alakul ki a döntése, végigkövethetjük, hogyan változik a személyisége, hogyan jut el a krumplihéj szelektálásától a biztos halált jelentő állapotosságig. Ezt a fokozatosságot remekül érzékeltette az írónő, és kellően belebújt Jessie fejébe is – ami már csak azért is figyelemre méltó, mert Jane Rogers és hőse között 45 évnyi korkülönbség van. (A szerző egyébként ifjúsági regényeket olvasott a könyv megírása előtt, állítása szerint Anne Frank naplója hatott a leginkább Jessie-re.) Csak egy replikázó kamasz tudja ennyire felidegesíteni az embert, a koncentrálatlan dühével és a pillanatnyi eszméibe vetett vak hittel. Jesszusom, Jessie, te tényleg azt hiszed, hogy a szilvalekvárban vagy a narancslében nincs tartósítószer vagy bármilyen mesterséges anyag, szemben a pizzával? És, ugye, te sem gondolod komolyan, hogy te és a kortársaid nem háborúznátok, mint az elődeitek?
Ezen a számukra és mások számára megterhelő korszakon mindenki átesik, mindenki meg akarja váltani a világot a maga módján – de nem mindegy, hogy vegetáriánus leszel és szelektíven gyűjtöd a hulladékot, vagy pedig feláldozod magad. Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy elmondjam: nem szerettem Jessie-t. Sőt, az olvasás ideje alatt legszívesebben felképeltem volna. Azt őszintén értékeltem benne, hogy bevallja, nem (vagy nem csupán) a tettvágy vezérli, hanem elege van a szüleiből, úgy érzi, nem jó semmire (máskor meg azt, hogy vágóhíd felé menetelő birka) – de abszolút nem került közel hozzám, nem sajnáltam, nem váltott ki belőlem együttérzést, csak indulatot. A döntését valószínűleg felfogta, de azt kötve hiszem, hogy a következményeit is.
Egy másik szereplő annál inkább közel került hozzám. Ő Rosa, aki szintén részt vesz az embrióprogramban, egészen más okokból: zűrös csajként tartják számon, gót ruhákat hord, erősen festi magát, mindenkinek lefekszik a fiújával és állítólag drogozik. Csak a történet vége felé ismerjük meg jobban, amikor kiderül, hogy a megítélés mögött egészen más rejlik. Ez a szegény lány, akárkivel ismerkedett meg, mindenki taszított rajta egyet, hogy még lejjebb csússzon a lejtőn. Az ő esetében egyértelmű és szívfájdító, miért vállalja a halált – hogy legalább egyvalami jól süljön el az életében. Rettenetesen sajnáltam Rosát és Jessie-vel ellentétben pozitívan viszonyultam hozzá.
Nálam általában sokat nyom a latban a főhős személyisége, a vele kialakuló kapcsolatom, épp ezért nehéz elválasztani a főszereplő iránti érzéseimet a könyv megítélésétől – úgy érzem, ebben az esetben sikerült. Maga a regény nagyon impulzív volt, tetszett, hogy gyakorlatilag megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel, amelyekre nincs jó vagy rossz válasz. A főhőst viszont nem tudtam megkedvelni, nem értettem egyet vele és nem is tudtam tolerálni a döntését – viszont a csikóhalakról mindig Jessie fog eszembe jutni.
Jane Rogers szándéka szerint olyan regényt akart írni, amely nem ad egyenes, határozott választ a felmerülő kérdésekre – ez pedig sikerült neki. Vajon Jessie önzetlen hős, vagy idealista, könnyen befolyásolható kamasz, aki nem fogja fel tettei következményét? Nos, még mindig nem tudom a választ. Azt nem hiszem, hogy egyetlen ember képes megváltani az egész emberiséget, annak bűneit – a regény utalása nyilvánvaló –, és ez a szituáció túl összetett és bonyolult ahhoz, hogy ilyen könnyen skatulyába lehessen gyömöszölni, ez nem egy eldöntendő, igen/nem-kérdés. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy abban sem lehetünk biztosak, hogyan végződik a történet, akkor még bizonytalanabbá – hovatovább: eldönthetetlenné – teszi a könyv megítélést az írónő.