Főkép

Ahhoz képest, hogy Carlos Rojast mint az egyik legjobb spanyol írót tartják számon hazájában, nálunk szinte teljesen ismeretlen. Bár mi, magyarok így is szinte kivételezett helyzetben vagyunk, ugyanis a szerző fő műve, Az elesettek völgye a magyar fordításon kívül (Pál Ferenc zseniális, mint mindig) csak oroszul jelent meg, eléggé érthetetlen módon.

 

A regény címe egy emlékműre utal, amit Franco emeltetett és ami a spanyol polgárháború áldozatainak állít emléket, bár ez az időszak csak áttételesen jelenik meg a történetben. A könyv felépítése igen érdekes. Öt nagyobb részre tagolódik (Bolondságok, A háború borzalmai, A bikaviadal, Ötletek, Dühödt bolondság – ezek mindegyike Francisco Goya műveire, korszakaira utal), ezek pedig négy kisebb fejezetre. Ezek közül az első mindig a hírneves festő egyik képének a leírása egyrészt festészeti/művészettörténeti, másrészt történelmi szempontok alapján, így képet kapunk nemcsak a művek keletkezéstörténetéről, de az adott korról, illetve a korszak meghatározó szereplőiről, királyokról és királynőkről, hercegekről és tábornokokról, torreádorokról és árulókról is. A második fejezetek 1828-ban, Goya életének utolsó hónapjában játszódnak, ezekben a géniusz tekint vissza életére, kapcsolatára királyokkal, feleségével, szeretőivel; emlékezik fiatalon meghalt gyerekeire, illetve azokra a bűnökre és kicsinyességekre, amiket ő maga követett el. Itt kapunk képet arról, hogy hogyan vált azzá a korszakos zsenivé, feledhetetlen művésszé, az emberi faj kíméletlen bírálójává, akit ma ismerünk. A harmadik részek a 18., 19. század valamelyik „szörnyéről”, korszakos alakjáról szólnak, például VII. Ferdinánd királyról, vagy Godoyról, a „béke hercegéről”. A negyedik fejezetek 1975-ben játszódnak. Franco, a zsarnok ekkor már haldoklik, állandóan ez megy a rádióban, tévében. Sandro Vasari, az alkoholista művészettörténész pedig a Goyáról írandó könyvén dolgozik.

 

Rojas zseniális – mindegy, hogy éppen egy képet ír le aprólékos, művészettörténeti pontossággal, egy zseni elméjébe kalauzol, egy történelmi alak életét meséli el történeti hűséggel, vagy egy kortárs alkotó problémáiról beszél. Ha csak ennyi lenne a mű, akkor is érdemes lenne elolvasni. Azonban ezt a négy különféle stílusú, tartalmú és eltérő időben játszódó, ám egymáshoz mégis kapcsolódó történetet olyan, szinte kibogozhatatlan motívumhálóval és utalásokkal fűzi egybe, annyira jól alkalmazza az ismétléseket, előre- és visszautalásokat, mint csak nagyon kevesen. Ettől válik szinte letehetetlenné a könyv. Na meg az igen jól működő, de így is tökéletesen érthető posztmodernségtől. Szinte minden alkalommal, mikor az egyik a négy alfejezet közül befejeződik, kilépünk a történetből és az újabb fejezet fényében kénytelenek vagyunk át- vagy újraértelmezni az eddig olvasottakat. Ezt teljesen könnyedén és gördülékenyen képes véghezvinni Rojas, egészen addig, míg nemcsak a művészettörténeti, pszichológiai, törénelmi szálból, de magából a regényből is ki kell lépnünk – bele a valóságba.

 

Mint ahogy Goya mutatott torz, mégis igaz tükröt kora társadalmának, hívta fel az emberek figyelmét a veszélyekre, őrültségre és abszurditásra, úgy teszi ezt Sandro Vasari – és persze Carlos Rojas is. A többek között a rangos Nadal-díjat is elnyerő író nem ítélkezik, nem akar idealizálni, nem akarja a diktátorokat, hadvezeréket földre szállt gonosznak, míg a terrort elszenvedő lakosságot egyértelmű áldozatnak bemutatni. Életszemlélete megegyezik a regénybeli Goyáéval: „Szeresd felebarátodat, a szörnyet, mint tenmagadat.” Goya/Vasari/Rojas szerint Spanyolország mindig is, az 1789-es francia forradalom óta meg különösen, a „bohócok és gyilkosok országa” volt. És ennek felismerése, elfogadása lehet az egyetlen útja-módja a változásnak, változtatásnak.

 

Zárszóként pedig annyit mondhatok: ez a realista, szürrealista, posztmodern, a valóság és képzelet határán játszódó könyv zseniális és lehengerlő, de a különös szerkesztésmód és töredezettség miatt szükséges Goya művészetének, képeinek és a 18-20. századi spanyol történelemnek az ismerete is ahhoz, hogy a lehető legtöbb utalást, eseményt elsőre megértsünk.