Maggie O’Farrell: A kéz, amely először fogta az enyémet

Maggie O`Farrell új regényének középpontjában két nő áll: Lexie és Elina, illetve az ő viszonyulásuk az anyasághoz, kapcsolatuk a gyermekükkel és a körülöttük élő férfiakkal. A két nőt látszólag semmi nem köti össze azon kívül, hogy gyerekük született. Lexie szála az 1950-es években játszódik, fiatal, dühös lányként ismerjük meg, aki ki akar törni a környezetéből, minél messzebb kerülni a család kötelékéből. Innes Kent, a bohém lelkületű, csélcsap szerkesztő kocsija a lány otthonától nem messze robban le. Ők ketten természetesen találkoznak, és Lexie Londonba költözésével kapcsolat alakul ki közöttük - ám nem a klasszikus nőcsábász-naiv kislány történet kapjuk O`Farrelltől; Lexie és Innes között meglepő módon harmonikus, őszinte szerelem alakul ki - aztán történik valami, és minden megváltozik.

A másik szál napjainkban játszódik, főhősnőnk a festőművész Elina (aki nem szereti a pasztellszíneket, mert megfájdul tőlük a foga), egy fiatal, kicsit zavarodottnak tűnő nő, akihez tartozik egy még zavarodottabbnak tűnő barát és egy teljesen szabályosan viselkedő kisbaba. Itt többet titkolózik az írónő, csupán annyit sejthetünk, hogy a szülésnél történt valami. Nagyon furcsának találtam, hogy Elina szinte semmire nem emlékszik az eseményből, a párját pedig annyira megrázta, hogy semmit nem hajlandó elárulni és egyre inkább magába fordul. Aztán, ahogy a történet halad előre, fokozatosan közelít egymáshoz a két sík, a hangsúlyok eltolódnak és összeáll a harmadik történet.

Az írónő ismét a hétköznapi kapcsolatok anatómiájával foglalkozik, a regény főbb szereplői egyetlen szerteágazó kapcsolatrendszert alkotnak. Az egyik dolog, amiért szeretek O`Farrellt olvasni, az, hogy ügyesen ábrázolja az emberek egymáshoz való viszonyát, olyan emberekét, akik a szomszédaink vagy a barátaink is lehetnének. Nemcsak pozitív példákkal szolgál: Innes volt felesége és lánya például annyira rosszindulatúak és kapzsik, hogy azt se tudtam, mérgelődjek vagy nevessek rajtuk. Sajnos az előbbit kellett tennem az események alakulása miatt. Lexie-t bírtam a határozottsága, talpraesettsége miatt, tetszett, hogy nem elveszett kislányként viselkedik, hanem az ismeretlen helyzetekben is igyekszik megállni a helyét. A másik főszereplővel, Elinával nem tudtam azonosulni, végig távoli maradt számomra. A párja, Ted kifejezetten idegesített, ahogy egyre jobban magába fordult és csak a saját problémájával foglalkozott, miközben a barátnője alig volt képes felmenni a lépcsőn. A saját gondjaik mellett közös problémájukkal is meg kell küzdeniük - a szülés után zárójel keletkezett közöttük és tán el is felejtették, hogy nemcsak gyerekük szülei, hanem egy pár és önálló felnőttek is.

A felnőtt kapcsolatok mellett az anya-gyermek viszony is hangsúlyos szerepet kap, amivel - inkompetens lévén - nem tudtam mit kezdeni. Az írónő megmutatja az anyaság rózsás és a kevésbé rózsás oldalát is, de úgy éreztem, kicsit túldramatizálja, nem hiszem, hogy a lapos sarkú cipő olyan nagy tragédia lenne, és a hosszú hajat sem kell okvetlenül levágatni - a nőkből nem szükségszerűen lesz apáca (szerintem), amikor gyerekük születik. Kevésbé fontos, de úgy éreztem, a gyerektémán túl még valami összeköti Elinát és Lexie-t - az, hogy mindketten elfutottak otthonról. Noha kívülről egyikük családja sem tűnt szörnyűnek, ők nem tudták elviselni azt a részben maguk teremtette földi poklot, melyben éltek – melyet oly sokan megteremtünk magunknak, melyből oly sokan szabadulni akarunk. Mindenkinek más jelenti ezt a poklot – a menekülés gesztusa az, ami azonos.

Az írónőnek csak az előző regényét, a Köztünk lévő távolságot olvastam, amely tetszett annyira, hogy kíváncsi legyek frissen megjelent könyvére. A kéz, amely először fogta az enyémet sajnos kevésbé ragadott meg – főként néhány szereplő és talán az anyaság témája miatt. Ám az írónő által teremtett hangulatot szerettem, különösen a Soho és a szerkesztőségbeli munka bemutatását; szerettem hallgatni Lexie írógépének kopogását (imádom azt a szót, hogy „jegyzetfüzet”); magával ragadott a könyv atmoszférája - s ez épp elegendő ahhoz, hogy kíváncsi legyek Maggie O’Farrell többi könyvére is.